Fáy Miklós

(Abbado Rediscovered – Deutsche Grammophon, 2018)

Most visszafelé élhetjük az életünket, kiadatlan Abbado-felvételeket tettek lemezre, két Schubert-szimfóniát 1971-ből. Abbado már Abbado, de még nem Abbado, mindent tud, úgy is tekintenek rá, mint a nagy utódra, a következő karmester-generáció csillagára, de fölfelé megy az úton. A Befejezetlen szimfóniát vezényli, a mű elkíséri egész életén, egyik legutolsó koncertjén is műsoron van Luzernben, elkészített belőle egy igazán fölemelő stúdiófelvételt, amelyből hiányzik minden hamis pátosz, sistergős és súlyos, fiatal zenekar, érett karmester, ő szívja az ifjak friss vérét, azok meg élvezik a vezető tudását, biztos ízlését, közben együtt azért megtesznek mindent, amit mások addig elmulasztottak.

Tovább

(A Fesztiválzenekar hangversenye a Müpában – december 8.)

Ez meg itt a Fesztiválzenekar, egy meglehetősen vesztésre álló hangversenyen, ahol az első részben Reineckét és Coriglianót játszanak, és a legutolsó pultnál is úgy hegedülnek, mintha. És akkor már mindjárt nem mintha, hanem a földszinti széknek én is a szélére ülök, mert ha neki fontos, akkor nekem is fontos.

Tovább

(Puccini: A Nyugat lánya – Erkel Színház, december 1.)

Olyasmi, amit már régen várt az ember, és már régen nem remélt: egy rendesen színpadra vitt, okos, ötletes és szép előadás, ami zeneileg sem szörnyű. Még úgy a legkevésbé ép, mert vannak nehezen meghaladható problémák. Például az, hogy nincs egy igazi bariton. Egy seriff-bariton. Nem csak nálunk nincs, a világban is nagyon kellene keresni, abból főzünk hát, amink van. Csakhogy Szegedi Csaba hangilag kissé könnyűsúlyú, ami érdekes ellentétben áll a testi megjelenésével, de itt aztán vége is az érdekességnek.

Tovább

(Händel: Serse – Deutsche Grammophon, 2018)

Franco Fagioli a címszerepben mennyire hihetetlenül jól énekel, szép hangon, kiszámíthatatlan díszítésekkel. Annyira kiszámíthatatlanokkal, mint amilyen a történet főhőse, jön, robban, öl vagy öletne, aztán megbocsát, állandóan a szélsőségekig hergeli magát, ezt imádja, azt utálja, aztán fordítva, úgy járkál a történetben, mint valami bősz oroszlán, nem lehet tudni, hogy most megmar vagy megnyal.  

Tovább

(A Nemzeti Filharmonikusok koncertje a Müpában, november 18.)

Ahogy a koncert kezdődött, azt vagy büntetésként kell felfogni, vagy büntetendő cselekmény. Schubert Rosamunde-nyitánya, ami még akkor is csodazeneként funkcionált, amikor az Erkel Színházban játszották balettzeneként. Most meg az ember nem hisz a fülének. A lassú bevezetés mintha arról akarna szólni, hogy voltaképpen fogalmunk sincs, milyen tempóban kellene játszani a darabot, tétova toporgás az egész, pedig valahogy el kellene jutni a központi gondolatig.

Novemberben két korszakos zseni tette oda magát és mutattak be olyan programokat, amikhez egyszerűen nem volt mit hozzáfűzni, nagyobb hatást már további számokkal sem érhettek volna el. Más-más korszakok ikonjai ők, pályafutásaik a jazz képzeletbeli egyenesének két végpontján helyezkednek el, szándékaik is mások, de bizonyosan vannak átjárási pontok.

Tovább

(Várdai István, Frankl Péter: Beethoven cselló-zongora szonátái. Müpa, november 10.)

Itt valami más tudás egyesülhet az ifjúi mindentudással, friss vér keveredik a lassabban csobogóval. Az a baj, hogy ebből aztán a gyakorlatban szinte semmit sem hallottam. Mintha egyszerre lettem volna két koncerten. Az egyiken Frankl Péter zongorázott, egy hagyományos Beethoven-esten, ami, mondjuk 1970-ben is érvényes lett volna, markáns, hangos, határozott hangok, összevont szemöldök, a háttérben mennydörgés. A másik koncerten Várdai István gordonkázott, ékesszólóan és választékosan, mindig a zenéből indulva ki, vagy oda is érkezve, soha nem a mögöttesbe bonyolódva.

Tovább

(Isabelle Faust és a Concerto Budapest a Zeneakadémián, november 4.)

Nem akarom túlságosan megjátszani magam, én sem Barberért mentem a hangversenyre, hanem Isabelle Faustért, mondhatni, a szokásos Concerto Budapest-csapdába léptem, annyira jók a szólistáik, hogy vétek volna kihagyni őket. Most mindezt még a Dvořák Hegedűverseny színezi, ami mégsem szokványdarab. A maga módján egyáltalán nem idegen a Barber-mű történetétől, neki is van egy nagyobb testvére, a Brahms Hegedűverseny, és egy átlagos előadásának többnyire az is a hatása, hogy na, hát ilyen művet írt volna Brahms, ha épp nem jut semmi az eszébe.

Tovább

(Bryn Terfel: Dreams and Songs – Deutsche Grammophon, 2018)

Ha ez volt a Terfel-trükk, egészen jól bejött. A kategóriás sztárokat vett maga mellé, aztán mindegyiknél jobban énekel, mert a musicalsztár Alfie Boe azért mégsem ura annyira a hangjának, a tenor Joseph Calleja meg olyan ostoba merevséggel bömböl, mintha fegyvert tartanának a halántékához.

Tovább

(Saint-Säens: Sámson és Delila – A Metropolitan Opera előadásának élő közvetítése a Müpában, október 20.)

A mostani Sámson, Roberto Alagna sem ilyen, ráadásul pótlással kiegészített saját hajjal játszik, ami már erősen megritkult a fejtetőn, az egész jelenségben így van valami Zámbó Árpy-vonal. Sajnos a hang sincs tökéletes állapotban, ez el is hangzik a két felvonás közti szünetben, ha valakinek nem tűnt volna föl, hogy reccsen is egy nagyot a szenvedély hevében. Ami azt illeti, engem az egész nem nagyon zavar, még mindig nagyon tetszik Alagna hangszíne, még mindig lenyűgöz, hogy számára az opera nem valami véresen komoly dolog, lehet énekelni, ő meg szeret énekelni, mit kell ezen annyit bonyolítani?

Tovább

(Callas in Concert – The Hologram Tour – Warner, 2018)

Ronnie James Dio kapcsán volt először kisebb háborgás, most Amy Winehouse hologramturnéja körül és előtt nagyobb, amit egyébként egyáltalán nem is értek. Ha két dimenzióban nézem őt a képernyőn, akkor ápolom az emlékét, ha háromban, akkor meggyalázom? Szerencsére a klasszikus zenét még ez a háborgás nem érte el.

Tovább

(Verdi: Aida – a Metropolitan Opera élő közvetítése, október 6.)

Nagy Netrebko-diadalmenetnek ígérkezett a Metropolitan-közvetítések évadkezdése. Az ember készült a legjobbakra, Anna Netrebko megint megmutatja, hogy ő az utód, a jelen dívája, más, mint a múlt nagy énekesnői, de velük egyenrangú, egy ekkora szerepben is, mint az Aida. Megint bebizonyítja, amit már eddig is bizonyított, hogy tudja, mit csinál, mennyire és milyen szerepekkel szabad terhelni a hangját, lírai koloratúrszopránból mindent tudó univerzummá nőtt, mutassanak egy szerepet, ő elénekli, és nem csak elénekli, de újraértelmezi, közelebb hozza, frissíti.

Tovább

(Love Is Here To Stay – Verve, 2018)

Tony Bennett él, de az semmi, Tony Bennettnek új lemeze jelent meg. Biztosan nem függetlenül a Gershwin-évfordulótól, a napokban múlt 120 éves a zeneszerző, de itt tényleg nemzedékek dolgoznak már össze. Bennett énekes partnere Diana Krall, ha szerelmesen búgnak egymásnak, az már sugardaddy, vagy hogy mondják. Nem cukros bácsi, de valami hasonló, vén kecske meg a só.

Tovább

(Bach: Szonáták és partiták szólóhegedűre – Müpa, Fesztivál Színház, szeptember 22.)

Milyen kár, hogy a józan észt legyűrte a kötelességtudat. 

A második részben viszont jött Baráti Kristóf, és tényleg, mintha azt a feladatot is magára vállalta volna a ráeső két szonáta és egy partita mellett, hogy az intézményt, a hangverseny intézményét is megtámassza a vállával. Mindent megkaptunk, amit csak az élő előadástól megkaphat az ember. Hogy rögtön az elején kezdjem: a hegedűhang szépségét.

Tovább

(III. Marton Éva énekverseny – gála, Zeneakadémia, szeptember 16.)

Az inkább csak benyomás, mint határozott vélemény, hogy az abszolút nyertesnek szánt 15 ezer euró nem nagyon sok, hogy jó volna megkétszerezni vagy háromszorozni a versenydíjakat, és akkor többen jönnének, vagy messzebbről is érkeznének. Így a Marton-versenynél a keleti nyitást lehet érezni, örmény, kazah, mongol, kínai, koreai énekesek jöttek, vagy legalábbis ők jutottak a döntőbe, a mexikói-amerikai Salas közreműködése mintha csak a szerencsés véletlennek lett volna köszönhető, Münchenbe szerződött, hát átjött egy kicsit kipróbálni magát. De ez nem nyavalygás, végül is mindegy, hogy keletről vagy nyugatról jön a hang. Csak jöjjön.

Tovább

(Renée Fleming: Broadway – Decca, 2018)

Ami azt illeti: elég fantasztikus az, amit produkál. A CD-n tizenhét dal van, és Fleming tizenhétféleképpen közelít hozzájuk. Majdnem tizenhétféle hangon, néha tényleg meg sem lehet ismerni, hogy ez ő. Nem, nem az Into The Woods részletére gondolok, ott azért nem lehet megismerni, mert nemcsak ő énekel, hanem Leslie Odom Jr. is. De tényleg egészen meglepő színei vannak, és a színeket is mindig úgy keveri ki, hogy éppen az adott dalhoz vagy az adott feldolgozáshoz illő legyen.

Tovább

(Haydn: Három szimfónia – Hungaroton, 2018)

Mégis azt mondom, gyorsan előre bocsátva a tanulságot, hogy ha valakit nem érdekel a Capella Savaria, úgy kell neki. Nem mintha Dantone vállalhatatlan volna, ami azt illeti, leesett állal hallgatom, ahogy nekirohannak a 80. szimfónia fináléjának, ez igen, ezzel vegye föl valaki a versenyt. Csak egy idő után jön rá az ember, hogy talán mégsem verseny kérdése egy Haydn-tétel, és akármilyen eszeveszetten virtuóz meg fényesre csiszolt, nem ott van a darab lényege. Talán ehhez kell Nicholas McGegan, hogy tudja, hol is van a lényeg, a klasszikus kiegyensúlyozottságban, parókás rendezettségben, és az ezzel együtt járó ritmikai bonyodalmakban.

Tovább

(„Az én babám egy fekete nő” – Josephine Baker-emlékest, Müpa, augusztus 25.)

Ha Josephine Baker életét egy fahangú ember mondaná el egy fáradt orsós magnóról, akkor is érdekes volna az este, de ez nem az. Lóg a fejem, kerülget az álom, valamit nagyon elrontottak. Valamit? Mindent. Talán az sem szerencsés, hogy ennek a különös életnek egyetlen hónapjára koncentráltak, 1928 májusára, a budapesti fellépésekre. Olyan, mintha Michael Jacksonból csak az volna érdekes, hogy ordibál a nép a Kempinski előtt.

Tovább

(Mozart: Piano Quartets – Deutsche Grammophon, 2018)

Igazából ezt is akartam elmesélni. Hogy az ember hallgatja Barenboimot, a hegedűt, a nagyszerű brácsást, Yulia Deynekát, és tudja, hogy bizonyos értelemben és tételeken át épp a lényeg hiányzik, a megrendülés, az előadói leborulás, ha lehet így mondani. Aztán eljön a lemez legutolsó száma, és olyan elképesztő melegség, szeretet, heccelődés van benne, ahogy a két Barenboim egy pillanatra csak egymásnak játszik, nesze, fater, nesze fiam, hogy nem is jut eszembe más, csak annyi: de jó, hogy megőrizték.

Tovább

Csóváltuk a fejünket, egy ilyen tehetséges ember, semmi szüksége nincs rá, és mégis beszáll a politikába. Miért? Azt hiszi, ki tudja használni az ott fújó szeleket? Nem lehet a politikával szemben győzni. Amíg él, azt mondják, azt mondjuk, hogy szépen beállt a szélirányba, amikor meghalt, azt mondjuk, te szegény, nem vetted észre, mennyire csak kihasználtak. Amíg téged szidtak a lapok, addig nem róluk volt szó. Amíg egymást eszitek, addig nem minket. A végén saját halott leszel, és mindenki elfelejti az életművet.

Tovább

(Wagner: Lohengrin – a július 28-i előadás televíziós közvetítése) 

Az új operakaland tehát most épp az, amikor Beczałát éljenzik, a Lohengrin. Okkal éljenzik, hiszen megmentette az előadást, úgy értem, a beugrásával szinten tartotta a bemutatót, sztártenort, Roberto Alagnát sztártenorra tudott cserélni az Ünnepi Játékok. Csak hát… Alagna elég nagy valószínűséggel amolyan érdekes bukás lett volna, idegen elem egy Wagner-műben, Piotr Beczała viszont már énekelte a szerepet.

Tovább
Élet és Irodalom 2020