Csengery Kristóf

 (Charles Gounod: Piano Works. Decca)

Most itt az alkalom találkozni Gounod egy másik arcával – azaz nem is eggyel, de erről később. A Decca megjelentetett egy CD-t, amelyen egy és egynegyed órányit hallhatunk a zeneszerző zongoraműveiből. Rafinált válogatás, amúgy a zeneszerző zongoraműveinek nem csekély része, hiszen a billentyűs játékosként nem kiemelkedő Gounod összesen negyven-egynéhány zongoradarabot írt. Az itt hallható művek mozaikját úgy illesztették össze, hogy a darabok így, együtt, kétségkívül sugallnak valamit.

Tovább

(The Great Book of Flute Sonatas, vol. 5 – Soviet and Hungarian Works. Hungaroton)

Két kiváló zongoraművész partnere, Nagy Péter és a 2017-ben elhunyt Gábor József társaságában Ittzés ezen a CD-n az 1943 és 1968 közötti időszak magyar és orosz fuvolazenéjéből válogat, Lajtha László, Otar Taktakisvili, Ediszon Gyenyiszov és Szergej Prokofjev egy-egy szonátáját tolmácsolva. Mi köti össze ezeket az alkotásokat? Némi keserűséggel felelhetnénk: talán az, hogy valamennyi darab diktatúrában keletkezett.

Tovább

(Concertante! Les Vents Francais. Warner Classic)

Azt várnánk, hogy egy olyan album hallgatásakor, amelyben három úgynevezett kismester zenéje szólal meg egy Mozart-mű társaságában, az lesz az alapélmény, hogy a kismesterek milyen kicsik, a nagymester pedig milyen nagy. Nem így történik: a két CD hallgatásakor folyvást arra csodálkozunk rá, hogy Danzi, Devienne, Pleyel zenéje milyen választékos, elegáns, karaktergazdag, fordulatos, szellemes.

Tovább

(Roman Maciejewski: Requiem. Warner Music Poland)

A közelmúltban megjelent egy lemez, amely egy lengyel zeneszerző fő művét tartalmazza: egy Requiemet. A kompozíció alkotójának neve még annyira sem ismerős a magyar zenehallgatók számára, mint az imént felsoroltaké. Roman Maciejewski (1910–1998) rendhagyó alakja volt a XX. századi lengyel zenének. Egy kívülálló, akit kétszeresen is annak nevezhetünk: egyrészt, mert életének nagy részét hazájától távol, az otthoni zeneélet közösségétől elszigetelve töltötte, másrészt, mivel konzervatívként törekvéseivel nem igazodott a lengyel zene fő áramlatához, a modern kortársi törekvések elfogadásához és feldolgozásához.

Tovább

(Az utolsó romantikus. Dohnányi amerikai koncertfelvételei. Rózsavölgyi és Társa)

Rehabilitációjáért, illetve alkotásainak a zeneélet vérkeringésébe való újbóli bekerüléséért a hetvenes-nyolcvanas évtizedtől kezdődően sokat tett első monográfusa, Vázsonyi Bálint és néhány áldozatkész hazai előadóművész, a rendszerváltás után pedig előbb létrejött a Zenetudományi Intézet Dohnányi Archívuma, majd hosszú előkészítő munka után a magyar állam megvásárolta a zeneszerző amerikai hagyatékát, s a Zenetudományi Intézet 20–21. Századi Magyar Zenetörténeti Archívumának munkája nyomán ez a hagyaték haza is került. Ez a fordulat jelentős előrelépést tett lehetővé a Dohnányi-életmű modern szellemű s a korábbinál teljesebb igényű tudományos feldolgozásában. Ennek része, hogy a Dohnányi-kutatásban meghatározó szerepet játszó Kusz Veronika válogatásában a közelmúltban kétlemezes album jelenhetett meg Dohnányi amerikai koncertfelvételeiből. Ez az antológia, ahogyan a lemezkísérő füzetben a zenetudós fogalmaz, „messze az eddigi leggazdagabb ilyen jellegű válogatás”.

Tovább

(Vivaldi Concertos. Capella Savaria on period instruments. Hungaroton)

Vivaldi a nagyközönség számára nemcsak hogy versenymű-komponista, de még e műfajon belül is egy körülhatárolt csoporté: a hegedűversenyeké. A Vivaldi-hegedűversenyek előfordulása ugyanis a koncertprogramokon összehasonlíthatatlanul gyakoribb, mint bármilyen más hangszerre írt Vivaldi-versenyműé. Pedig komponált furulya-, fuvola-, oboa-, fagott-, csellóversenyeket – sőt a mandolin is szerepel a szólóhangszerek között. Ennek ellenére legtöbbször a hegedűversenyek szólalnak meg, a többi instrumentumot szinte teljesen háttérbe szorítva. A Capella Savaria (művészeti vezető Kalló Zsolt) új lemeze ebben az összefüggésben tekinthető gesztusértékűnek.

Tovább

(Menahem Pressler, Csaba Péter, MÁV Szimfonikusok – Zeneakadémia, május 7.)

Megindítóan szép élmény volt Menahem Presslert ismét hallani. Játéka túlmutat önmagán és a hangszeren, egy magatartásformát, életszemléletet, filozófiát közvetítve: a béke, az erőszakmentesség, az emelkedettség elvét, a másik fél tiszteletét és önmagunk alázatos korlátozását.

Tovább

(The Sound of Leonard Bernstein. Warner Classics)

Bernsteinnek nincs saját hangja. Zenéje radikálisan eklektikus: hangzó Amerika-metafora. Mindent magába szív, mindent elfogad, és ezt a sokféleséget skrupulusok nélkül, színes konglomerátumként tárja elénk. Van itt mindenféle hatás és áthallás: Schubert és Rossini, Liszt és Stravinsky, Orff és Copland, Bartók és Prokofjev.

Tovább

(Liszt Ferenc Kamarazenekar, Emmanuel Pahud. Zeneakadémia, április 8.)

Emmanuel Pahud játékát hallgatni megunhatatlan élvezet. A kritikus nem is tudja, mivel kezdje: a lebilincselően közvetlen zenei kifejezésmóddal, amely mindig elegáns, és a mélység iránt is fogékony, s így a C. P. E. Bach-versenymű lassú tételének gondolatgazdag pillanatait is maradéktalanul közvetíti? Vagy a sistergő emócióval, amely e játékból sugározni képes? E tekintetben a Bach-fuvolaverseny viharos szenvedélyű, a virtuozitásnak indulatokkal tartalmat adó fináléjában szerezhettünk különleges erejű tapasztalatokat.

Tovább

(Visions of Prokofiev. Lisa Batiashvili, Yannick Nézet-Séguin, Chamber Orchestra of Europe. Deutsche Grammophon)

A közönség reakciójában különbségtétel volt megfigyelhető: a magyar értelmiség tudta, hogy az orosz XIX. század szerzőinek zenéje az európai kultúra páratlan kincse, és nem tagadta meg e szerzőktől az elfogulatlan értékelést. A „szovjet zenét” azonban nem szerette: az olyan koncerteket, amelyeken ez a repertoár szólalt meg, közöny fogadta formális tapssal és erősen foghíjas nézőtérrel, amelyen főként politikai karrieristák foglaltak helyet. Ugyanakkor ezen a téren egy durván általánosító tendencia is érvényesült.

Tovább

(Es war einmal… / Once Upon a Time – Märchenerzählungen / Fairy Tales by Robert Schumann & Jörg Widmann. Myrios Classics)

Három nagyszerű muzsikus működik együtt a lemezen: mindhárman virtuózok makulátlan technikával és rendkívüli teherbíró képességgel, ugyanakkor abban is hasonlítanak egymásra, hogy a virtuozitást alárendelik a zenei kifejezés igényének. Triójuk régóta működő zenei és emberi kapcsolat, s ez a barátság a zenei értelmezéseket is közel hozza egymáshoz: a három művész teljes harmóniában gondolkodik együtt arról, amit megszólaltat. Előadásukban varázsos közvetlenséggel tárul fel a Schumann-tételek karakter- és színgazdagsága.

Tovább

(Várdai István hangversenye a Magyar Rádió Márványtermében, március 6.)

Várdai István tehát egy forró hangulatú koncerten mind a Bach-, mind a Kodály-műnek olyan arcát mutatta fel, amelyről joggal érezhettük úgy: amit hallottunk, ezzel a spontaneitással, bármilyen kiérlelt koncepció húzódjék is meg mögötte, mindenképpen a pillanat ritka ajándéka.

Tovább

(BFZ, Marek Janowski. Müpa, feb­ruár 12.)

Janowski vezényletével a BFZ érzékeny alkalmazkodással, ösztönző partnerként kísért. Önálló produkciójukban is remekeltek. Nem csoda, hiszen régóta ismerik és szeretik Janowskit. A karmester nagyszerű művész és kivételes felkészültségű szakember. Enyhén szólva nem showman: mozdulataival nem a közönségnek üzen, nem kínál értelmezést a zenéhez, nem magyaráz. Amit látunk, vizuális élményként száraz és rideg: ütemezés, információk és utasítások kézmozdulatokra váltva. (Janowski karrierje meg is fizette ennek a rokonszenves szikárságnak az árát: pályája nem ívelt olyan magasra, amilyenre kvalitásai alapján ívelhetett volna.)

Tovább

(Silenced. Sándor Kuti: Complete Chamber Music for Violin. Deutsche Grammophon)

Magyar zeneszerzőket is találunk a holokauszt áldozatai között. Ilyen volt Kodály egyik különösen kedvelt növendéke, korosztályának nagy ígérete, a zeneszerző, zongoraművész és karmester Weiner László (1916–1944), aki a lukovi munkatáborban halt meg, s akinek műveiből évtizedekkel ezelőtt szép és tartalmas koncertet adott a Fesztiválzenekar. Weiner műveiből CD is jelent meg, és In Memoriam – Hungarian Composers, Victims of the Holocaust címmel szintén önálló lemez látott napvilágot a holokauszt áldozataivá vált magyar zeneszerzők munkáiból, a Hungaroton gondozásában. Ez utóbbi kiadvány szerzői között már találkozhatott az érdeklődő Kuti Sándor nevével.

Tovább

(Perényi 70 – Zeneakadémia, január 6.)

A kritikusnak csupán a rend kedvéért illik leszögeznie, hogy a hetvenéves művész hangszeres játéka minden részletében makulátlan volt, a produkciókat a legnagyobb technikai tökéletesség jellemezte: kristálytiszta intonáció, gazdag és ezerszínű hang, mindenre képes dinamikai árnyalás, elegáns vonókezelés.

Tovább

(Haydn: 29 String Quartets. Pro Arte Quartet. Warner Classics)

A hangzás teljesen más, mint a mai kvartetteké. A mai vonósnégyes-tónus sima, lekerekített, zománcos fénye van. A régi viszont kissé matt, karcos, de ugyanakkor sokkal nedvdúsabb, van egy sajátos, szavakkal nehezen körülírható zamata. Aztán itt a dallamformálás: ez mindig beszédszerű. Ki tudja, talán mert a világ volt ráérősebb, még nem száguldoztak a mai gyors autók – talán ez is összefügg azzal, hogy ezeknek a zenészeknek még mindenre van idejük. Lassítanak, bátor rubatókat játszanak, mintha nem kötné őket semmi, de legalábbis a metrum nem. És mégis van lüktetése a muzsikálásuknak, de közben sikerül megőrizniük a szabadság szellemét is.

Tovább

(Kodály: Music for Cello. Brilliant Classics)

A csellóval való találkozását sokatmondónak tekinthetjük, hiszen a hangszer sötét, mélyen zengő tónusával, beszédszerű megszólalásmódjával és a belőle áradó melankóliával olyan, mintha Kodály lelkének szószólója volna, e lélek alkatának adekvát kifejezője. Van egy hasonlíthatatlanul kodályi mélybarna ború, amelytől szinte elválaszthatatlan a cselló. Így aztán nem csoda, hogy az a Kodály, aki alapvetően inkább volt a vokális, mint a hangszeres zene mestere, s aki a hangszeres muzsikán belül a Bartók számára meghatározó zongorára keveset írt, csellóra több művet is komponált, és ha már megemlítettük, hogy általában nem szerzett zenét zongora mellett ülve, azt is említsük meg, hogy grandiózus Szólószonátáját viszont csellóval a kezében írta.

Tovább

(Mihály András 100, Zeneakadémia, november 13.)

A Zeneakadémia a Solti-teremben, igényesen szerkesztett hangversennyel tisztelgett az évforduló előtt. A több műfajú esemény, amelyhez zenetörténészi kommentár (Péteri Lóránt), fényképvetítés, sőt filmvetítés is tartozott, igyekezett az életmű teljességét bemutatni, de legalábbis felvillantani annak minden egyes szeletét. Így a hangverseny első felében Mihály-kompozíciókat hallhattunk, majd megismerkedhettünk egy televíziós portréfilm részletével, amelyben Mihály Beethoven op. 96-os G-dúr hegedű–zongoraszonátáját tanítja az ifjú Barta Mihálynak és Schiff Andrásnak, hogy végül egy hajdani Mihály-tanítvány, Falvay Attila szólaltassa meg a teljes Beethoven-művet, a kamarazene tanszék mai vezetője, a koncert előkészítésében jelentős szerepet vállaló Fülei Balázs társaságában.

Tovább

(Evgeny Kissin: Beethoven. Deutsche Grammophon)

Bevallom, felkaptam a fejem, amikor nemrég megjelent kétlemezes Beethoven-albumának kísérőfüzetében azt olvastam, hogy e korszakos jelentőségű, már eddig is lenyűgöző pályát befutott művésznek Beethoven szólózongorára komponált műveiből ez az első önálló válogatása. Egyszer nyilván az összes szonátából is felvételt készít, addig azonban ez a mintegy százharminc percnyi antológia adhat információt számunkra arról, hogyan vélekedik Jevgenyij Kiszin Beethoven szólózongora-műveiről – elsősorban a szonátákról.

Tovább

(Müpa, október 21.)

Tovább
Élet és Irodalom 2020