Csengery Kristóf

 (Yuja Wang: The Berlin Recital. Deut­sche Grammophon)

A Kínában született, Kanadában nevelkedett, de New Yorkban élő, harminckét éves Yuja Wang a világ legtöbb nagyvárosában otthon érzi magát, de kiváltképp szereti Berlint, ahová előszeretettel jár vissza, hogy koncerteket adjon a Filharmónia nagytermében. 2018 nyarán lezajlott hangversenye nemrég hanglemezen is megjelent. Hajmeresztően igényes programot szólaltatott meg ezen a júniusi estén a zongorista: a műsor egyetlen száma sem kínált pihenőt, minden egyes darabban folyamatosan felsőfokon kellett működtetnie pianisztikus készenlétét.

Tovább

(Concerto Budapest – Zeneakadémia, január 12.)

Az már korántsem elterjedt szokás, hogy egy szólista két egymást követő estén két különböző versenyművet adjon elő: általában mindkét alkalommal ugyanazt a darabot szokták játszani. A hatvanéves angol muzsikus azonban előzékeny volt a magyar közönséggel: az első hangversenyen Saint-Saëns 1. (a-moll) csellóversenyét, a másodikon viszont már – továbbra is az a-moll hangnem keretei között maradva – Schumann versenyművét szólaltatta meg.

Tovább

(Johann Sebastian Bach: Sonatas & Partitas BWV 10011006. Giuliano Carmignola. Deutsche Grammophon)

Megjelent egy felvétel, amelynek előadója barokkhegedűn játszik, ám stílusa egyesíti a modern hangszeres tolmácsolások és a historikus előadópraxis minden erényét. Ez aligha lehet véletlen, hiszen az olasz Giuliano Carmignola (1951), bár barokkhegedűsként tartják számon, hosszú és sikeres pályafutása során nem kizárólag a régi zene historikus előadópraxisának nagyjaival dolgozott együtt, de a hagyományos iskola képviselőivel is, ráadásul tanulóéveiben többek közt két olyan, a Bach-szólóművek romantikus gyökerű előadásmódját folytató, korszakos nagyság növendéke volt, mint Nathan Milstein és Henryk Szeryng.

Tovább

(Brahms: The symphonies, concertos, Ein deutsches Requiem. Wilhelm Furtwängler. Warner Classics)

Furtwängler Brahms-zenekarának hangzása súlyos és nemegyszer vaskos vagy nyers, a zene gesztusvilága robusztus, az ellentétek drámaiak, a hangsúlyok nagyon bátrak, az indulatok végletesek. Rendkívüli energiát szabadítanak fel a fokozások, az átvezető szakaszok, a feldolgozó jellegű formarészek – vagyis minden, ami a zenében változás és mozgás, történés és dráma. És ez az erő magával ragad.

Tovább

(Francia imák – Müpa, november 8.)

Kovács János koncentrált, szuggesztív és átszellemült vezényletével a hatalmas mű minden súlya, ereje és drámaisága érvényesült, eksztatikus csúcspontok születtek, és a kompozíció befejezése is lenyűgözően hatott.

Tovább

(Schubert: Piano Works, Trout Quintet, Lieder ­– Artur Schnabel. Warner Classics)

Az élet igazságtétele, hogy az utókorban egy olyan előadóművész „fedezte fel” Schubert zongorazenéjét, aki Beethoven tolmácsolásának is meghatározó alakja volt. Artur Schnabelről (1882–1951) a zenekritikus Harold C. Schonberg azt írta, hogy a mester harminckét zongoraszonátájából 1935-ben elsőként teljes hangfelvételciklust készítő zongorista volt, aki „feltalálta” Beethovent. A Schnabel-kép akkor teljes, ha hozzátesszük, hogy előadóművészi égboltjának másik napkorongja Schubert volt.

Tovább

(Zeneakadémia, október 2.)

Fontos volt az elmúlt évtizedekben annak megértetése szakmával, közönséggel, hogy Rachmaninov, akit a századforduló és a XX. század első fele egyik legnagyobb zongoraművészének ismert a világ, zeneszerzőként is megkerülhetetlen? Feltétlenül, hiszen jól emlékezhetünk arra, milyen sok fanyalgás övezte az utóromantikus zeneszerző műveinek konzervativizmusát, sokak szerint „érzelgős” vagy „bombasztikus” hangvételét.

Tovább

(Steven Isserlis, Dénes Várjon. Chopin: Cello Sonata, Schubert: Arpeggione Sonata. Hyperion)

A lemez legfőbb értéke az ellentétek között egységet teremteni képes egyensúlyérzék; az a tudás és művészi ösztön, amellyel Steven Isserlis és Várjon Dénes különféle értelmezési és magatartásbeli pólusok között megtalálja a középutat. Persze aki középen hajózik, azt mindkét pólus felől egyszerre éri a vonzerő, amely feszültséget teremt – ez az a jótékony izgalom, amely mindvégig jellemzi megunhatatlanul tartalmas előadásaikat.

Tovább

(Magyar Rádió Márványterme, szeptember 4.)

Kifogásolni már csak azért sem szeretném a százhúsz éves „jubileum” megünneplését, mert egyrészt Gershwint hallgatni mindig jó, másrészt ez tette lehetővé, hogy e kettős alkalomnak köszönhetően egy gyékényen árulhasson az amerikai zeneszerzés két jelese, Gershwin és Bernstein, s ez hasznos ösztönzéssel szolgált többféle összefüggés felismeréséhez.

Tovább

 (Mozart: La clemenza di Tito – Deut­sche Grammophon)

Az új felvétel, ahelyett, hogy a La clemenza di Tito invenciójának gazdagságát hangsúlyozná, inkább a formális opera seriák csúcsminőségű kései leszármazottjának mutatja művet. A zenekar Nézet-Séguin tempós vezényletével most is szilárd keretbe foglalja a vokális történéseket, a figurák azonban többnyire nem kelnek életre – a felvétel nyomatékosítja, hogy amit hallunk, koncert és nem operaelőadás.

Tovább

 (Charles Gounod: Piano Works. Decca)

Most itt az alkalom találkozni Gounod egy másik arcával – azaz nem is eggyel, de erről később. A Decca megjelentetett egy CD-t, amelyen egy és egynegyed órányit hallhatunk a zeneszerző zongoraműveiből. Rafinált válogatás, amúgy a zeneszerző zongoraműveinek nem csekély része, hiszen a billentyűs játékosként nem kiemelkedő Gounod összesen negyven-egynéhány zongoradarabot írt. Az itt hallható művek mozaikját úgy illesztették össze, hogy a darabok így, együtt, kétségkívül sugallnak valamit.

Tovább

(The Great Book of Flute Sonatas, vol. 5 – Soviet and Hungarian Works. Hungaroton)

Két kiváló zongoraművész partnere, Nagy Péter és a 2017-ben elhunyt Gábor József társaságában Ittzés ezen a CD-n az 1943 és 1968 közötti időszak magyar és orosz fuvolazenéjéből válogat, Lajtha László, Otar Taktakisvili, Ediszon Gyenyiszov és Szergej Prokofjev egy-egy szonátáját tolmácsolva. Mi köti össze ezeket az alkotásokat? Némi keserűséggel felelhetnénk: talán az, hogy valamennyi darab diktatúrában keletkezett.

Tovább

(Concertante! Les Vents Francais. Warner Classic)

Azt várnánk, hogy egy olyan album hallgatásakor, amelyben három úgynevezett kismester zenéje szólal meg egy Mozart-mű társaságában, az lesz az alapélmény, hogy a kismesterek milyen kicsik, a nagymester pedig milyen nagy. Nem így történik: a két CD hallgatásakor folyvást arra csodálkozunk rá, hogy Danzi, Devienne, Pleyel zenéje milyen választékos, elegáns, karaktergazdag, fordulatos, szellemes.

Tovább

(Roman Maciejewski: Requiem. Warner Music Poland)

A közelmúltban megjelent egy lemez, amely egy lengyel zeneszerző fő művét tartalmazza: egy Requiemet. A kompozíció alkotójának neve még annyira sem ismerős a magyar zenehallgatók számára, mint az imént felsoroltaké. Roman Maciejewski (1910–1998) rendhagyó alakja volt a XX. századi lengyel zenének. Egy kívülálló, akit kétszeresen is annak nevezhetünk: egyrészt, mert életének nagy részét hazájától távol, az otthoni zeneélet közösségétől elszigetelve töltötte, másrészt, mivel konzervatívként törekvéseivel nem igazodott a lengyel zene fő áramlatához, a modern kortársi törekvések elfogadásához és feldolgozásához.

Tovább

(Az utolsó romantikus. Dohnányi amerikai koncertfelvételei. Rózsavölgyi és Társa)

Rehabilitációjáért, illetve alkotásainak a zeneélet vérkeringésébe való újbóli bekerüléséért a hetvenes-nyolcvanas évtizedtől kezdődően sokat tett első monográfusa, Vázsonyi Bálint és néhány áldozatkész hazai előadóművész, a rendszerváltás után pedig előbb létrejött a Zenetudományi Intézet Dohnányi Archívuma, majd hosszú előkészítő munka után a magyar állam megvásárolta a zeneszerző amerikai hagyatékát, s a Zenetudományi Intézet 20–21. Századi Magyar Zenetörténeti Archívumának munkája nyomán ez a hagyaték haza is került. Ez a fordulat jelentős előrelépést tett lehetővé a Dohnányi-életmű modern szellemű s a korábbinál teljesebb igényű tudományos feldolgozásában. Ennek része, hogy a Dohnányi-kutatásban meghatározó szerepet játszó Kusz Veronika válogatásában a közelmúltban kétlemezes album jelenhetett meg Dohnányi amerikai koncertfelvételeiből. Ez az antológia, ahogyan a lemezkísérő füzetben a zenetudós fogalmaz, „messze az eddigi leggazdagabb ilyen jellegű válogatás”.

Tovább

(Vivaldi Concertos. Capella Savaria on period instruments. Hungaroton)

Vivaldi a nagyközönség számára nemcsak hogy versenymű-komponista, de még e műfajon belül is egy körülhatárolt csoporté: a hegedűversenyeké. A Vivaldi-hegedűversenyek előfordulása ugyanis a koncertprogramokon összehasonlíthatatlanul gyakoribb, mint bármilyen más hangszerre írt Vivaldi-versenyműé. Pedig komponált furulya-, fuvola-, oboa-, fagott-, csellóversenyeket – sőt a mandolin is szerepel a szólóhangszerek között. Ennek ellenére legtöbbször a hegedűversenyek szólalnak meg, a többi instrumentumot szinte teljesen háttérbe szorítva. A Capella Savaria (művészeti vezető Kalló Zsolt) új lemeze ebben az összefüggésben tekinthető gesztusértékűnek.

Tovább

(Menahem Pressler, Csaba Péter, MÁV Szimfonikusok – Zeneakadémia, május 7.)

Megindítóan szép élmény volt Menahem Presslert ismét hallani. Játéka túlmutat önmagán és a hangszeren, egy magatartásformát, életszemléletet, filozófiát közvetítve: a béke, az erőszakmentesség, az emelkedettség elvét, a másik fél tiszteletét és önmagunk alázatos korlátozását.

Tovább

(The Sound of Leonard Bernstein. Warner Classics)

Bernsteinnek nincs saját hangja. Zenéje radikálisan eklektikus: hangzó Amerika-metafora. Mindent magába szív, mindent elfogad, és ezt a sokféleséget skrupulusok nélkül, színes konglomerátumként tárja elénk. Van itt mindenféle hatás és áthallás: Schubert és Rossini, Liszt és Stravinsky, Orff és Copland, Bartók és Prokofjev.

Tovább

(Liszt Ferenc Kamarazenekar, Emmanuel Pahud. Zeneakadémia, április 8.)

Emmanuel Pahud játékát hallgatni megunhatatlan élvezet. A kritikus nem is tudja, mivel kezdje: a lebilincselően közvetlen zenei kifejezésmóddal, amely mindig elegáns, és a mélység iránt is fogékony, s így a C. P. E. Bach-versenymű lassú tételének gondolatgazdag pillanatait is maradéktalanul közvetíti? Vagy a sistergő emócióval, amely e játékból sugározni képes? E tekintetben a Bach-fuvolaverseny viharos szenvedélyű, a virtuozitásnak indulatokkal tartalmat adó fináléjában szerezhettünk különleges erejű tapasztalatokat.

Tovább

(Visions of Prokofiev. Lisa Batiashvili, Yannick Nézet-Séguin, Chamber Orchestra of Europe. Deutsche Grammophon)

A közönség reakciójában különbségtétel volt megfigyelhető: a magyar értelmiség tudta, hogy az orosz XIX. század szerzőinek zenéje az európai kultúra páratlan kincse, és nem tagadta meg e szerzőktől az elfogulatlan értékelést. A „szovjet zenét” azonban nem szerette: az olyan koncerteket, amelyeken ez a repertoár szólalt meg, közöny fogadta formális tapssal és erősen foghíjas nézőtérrel, amelyen főként politikai karrieristák foglaltak helyet. Ugyanakkor ezen a téren egy durván általánosító tendencia is érvényesült.

Tovább
Élet és Irodalom 2019