2020 küszöbén megszaporodtak az apokalipszisjóslatok. Ami leginkább meghökkentő, hogy Szent János intésére a végítéletszerű, mindent elpusztító katasztrófa eljöveteléről már a többnyire visszafogott tudósok is figyelmeztetnek. Paul Krugman Nobel-díjas közgazdász – évindító cikkének címe: Apocalypse becomes the New Normal – így ír: „válságokkal teli korszak jön, és mindez a szemünk előtt történik”. Néhány hónapja sokan még túlzónak vélték volna a „világvége” életérzés terjedését, ám a koronavírus-járvány ma mintha azt üzenné: feltűnt az apokalipszis egyik lovasa. Jó volna megbizonyosodni: vajon az emberiséget fenyegető katasztrófa pusztán vélekedés, vagy tudományosan megalapozott tények utalnak erre.

Még a 70-es évek végén – az OMFB munkatársaként – beszámolót hallgattam meg a harrisburgi reaktorbalesetről. Mint egykor a KFKI atomreaktoránál dolgozó fizikus, meghökkenve szembesültem a reaktort irányító, magasan képzett szakemberek tanácstalanságával. Fogalmuk sem volt a valóságos helyzetről, a zavarok okairól, és csak a véletlen szerencsén múlt, hogy elkerülték a súlyosabb katasztrófát. Hasonló problémák – „megspékelve” egy slampos társadalom viselkedési kultúrájával – Csernobil esetében már súlyos katasztrófához vezettek.

Pavlov kutyája 2017-ben Kínában találkozott Orwell 1984 víziójával.  Suqian városkában – mint Kínában sok helyen – egy olyan, social credit systemnek nevezett rendszert vezettek be, amely méri, számon tartja és nyomon követi az állampolgárok viselkedésére vonatkozó információkat, majd abból a „megbízhatóságára” utaló mérőszámot állít elő (Economist, 2019. márc. 30). Mindenki – mint egy játékban – 1000 ponttal kezd, amelyhez viselkedésétől függően hozzáadnak vagy az 1000 pontból levonnak. Aki részt vesz az önkéntes munkában, vért ad, segít a közösségnek, az növelheti pontjainak számát. Aki viszont elmarad a hitel visszafizetésével, vagy összeütközésbe kerül a rendőrséggel, attól pontokat vonnak le. A havonként újraszámolt „teljesítményük” alapján az embereket – a hitelminősítők mintájára – nyolc kategóriába osztják: a sor elején a példaszerű polgárok (AAA), a végén, a megbízhatatlan egyének (D) találhatók.

„Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan” – foglalta össze életfilozófiáját Zorbász, a görög Kazantzakisz csodálatos novellájában. Ám a harmóniához nem csak a táncban, az életben is fontos tudni, hogyan lép partnerünk, és jó, ha ő is tisztában van azzal, mi merre fogunk. Az élet „táncrendjében” először a bölcs öregek igazítottak el: „jó tett helyébe jót várj” vagy „szemet szemért, fogat fogért”. A komplex társadalmak azonban már nem nélkülözhették az Isten tekintélyére hivatkozó intéseket. Aranyszabályaik írták elő: „Ne tedd másnak, amit magadnak nem kívánsz” (Hillél), „azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Lukács), vagy „azt tedd másnak, amit ő tesz veled” (Konfucius). Majd előlépett a filozófus – Kant –, aki az ész nevében a „kategorikus imperatívuszt” ajánlotta: „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként szolgálhasson.” Ez, bár másként hangzik, mint az aranyszabályok, de ugyanarra figyelmeztet: mielőtt cselekednél, képzeld el, jó volna, ha mindenki hozzád hasonlóan viselkedne? 

„Sors bona, nihil aliud”– Jó szerencse, semmi más (Zrínyi Miklós). A jelszó sokak számára reményt kínáló csodagyógyszernek tűnt. Ám, mint a legtöbb csodagyógyszer, vagy nem mindenkire hat, vagy mellékhatásai nagyobb veszélyt jelentenek, mint maga a betegség. Ez az oka, hogy sokak, amikor végre rájuk mosolyog a szerencse, nem tudnak vele mit kezdeni. Azok pedig, akik leginkább rászorulnak, többnyire ott keresik a szerencséjüket, ahol csak ráfizetni lehet. A Green Travel utazási iroda olcsó útjairól csak a vak nem látta: a tulajdonosok nem akarták lebonyolítani az utazásokat, csak a pénzt kívánták beszedni. Bróker Marcsikának voltak ugyan gazdag ügyfelei is, de áldozatainak jó része az alsó középosztályból toborzódott. A szegények folyamatosan „tejelnek” az államnak – 16‑féle sorsjegy vásárlásával –, és 100 milliárddal a kaszinótulajdonosoknak is. Miért mindig éppen a legszegényebbek „szívják meg”?

Trump – az ENSZ legutóbbi közgyűlésén – kioktatta a világot: „a nemzetek szuverenitása és függetlensége az egyetlen eszköz, amelyre a szabadságot alapozni lehet”, ezért döntéseiben kizárólag az amerikai érdekekre van tekintettel. „Ha valaki idesuhint – mondta Orbán Viktor nemrég rádióinterjújában –, akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten... Mi a függetlenségünket, a magyar emberek felfogását mindig meg fogjuk védeni.” Sokasodó példák – az olasz vagy éppen az angol parlament döntése – jelzik, hogy a populizmus megállíthatatlanul terjed. Ez komoly kockázatokat jelent az egyes országokra. De milyen következménye lehet, ha a „világ populistái, egyesüljetek” mozgalom hatalmába keríti a Földet? 

„Ősszel meg szeretnénk indítani egy alkotmányrevíziót” – jelentette be nemrég Orbán Viktor szokásos péntek reggeli interjújában. A revízióra szánt másfél év arra enged következtetni, hogy a 2012-ben életbe lépett – gúnyból vagy megszokásból „gránitszilárdságúként” jellemzett – Alaptörvény alapvetően átalakul. Természetesen mindig volt – eddig hét alkalommal – magyarázat, miért kell a „gránitszilárdságúba” éppen az adott néhány mondatot beilleszteni. A valóságban azonban a cél ugyanaz volt: biztosítani, hogy Orbán Viktor megtehesse azt, amit akar, illetve elháríthassa azt, amitől tart. A kérdés tehát: végül is hova vezet a tervezett revízió?

A legutóbbi magyar választást egy rejtélyes, mégis ellenállhatatlan hatású tényező döntötte el: a vidéki szavazók magas idegenellenessége, olyan térségekben, ahol gyakorlatilag nem is voltak bevándorlók. Ez a – látszólag – alap nélküli idegengyűlölet kiszolgáltatta őket a kormánypárt és a szélsőjobb félelemkeltő kampányának, és elriasztotta a demokratikus ellenzék támogatásától. A jelenség hátterében – nem tagadva más tényezők hatását – a politika egy kevéssé ismert és még kevésbé elismert törvénye húzódik meg: a társadalmi folyamatok többnyire non-lineárisak. A non-linearitás költői megfogalmazását Horatius adta meg: „Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!” A költő arra utal, hogy a hatások és következményeik – ellentmondva hétköznapi várakozásainknak – nem folytonosan egy irányban változhatnak. Gyakran előfordul, hogy egy kedvező változás bizonyos pontot túllépve – ha „túltolják a biciklit” – az ellenkezőjébe csap át, és a helyzet romlani kezd ahelyett, hogy tovább javulna.

Soros Györgyöt sokan országok – és ezen belül a magyar nemzet – ellen szövetkező, mohó spekulánsnak tartják. Én – másokkal együtt – a társadalmi haladás önzetlen támogatójának és az egyéni szabadság harcosának tekintem. Van azonban Soros Györgynek egy harmadik – kevéssé ismert – arca: egy érdekes tudományos modell – a reflexivitás – megfogalmazója. Az általa felvetett – részben filozófiai előtanulmányaiból, részben saját befektetői gyakorlatából leszűrt – szemléleti modell az emberi viselkedés két kiiktathatatlan elemét kapcsolja egybe: a tévedhetőséget (fallability) és a válaszolási kényszert (reflexivity). (Soros György: Fallibility, Reflexivity, and the Human Uncertainty Principle, 2014.) Eszerint a környező valóság ránk gyakorolt hatásai, az ezekről kialakított elképzeléseink, az eseményekből kiolvasott logika beavatkozásra késztet. Ám akár helyes modell alapján okoskodunk, akár téveszmék vezetnek, beavatkozásunkkal átalakítjuk a valóságot, amely újra és újra tettekre serkent. Az embert gyakran porszemként sodró történelmi vihart tehát részben önmagunk generáljuk.

A világot sokkolta a zaklatási ügyek médiát elöntő sokasága. Az élet rendezettnek tűnő állapota mögül tömegével bukkantak elő a kiszolgáltatottság és az azt kihasználó kontrollálatlan erőszak esetei. A dologban az a legkülönösebb, hogy a zaklatás – az akarat tolakodó, másokra tekintettel nem levő, személyiséget sértő és végül erőszakba torkolló érvényesítése – sokáig az élet része volt. Olyannyira, hogy szinte észre sem vettük a szemünk előtt lezajló történéseket. És egyszer csak az emlékezet mélyéről előbukkantak a velünk vagy szeretteinkkel történtek. A felmérések szerint a magyar nők kétharmadát, a férfiak felét zaklatták már élete során, és a helyzet az EU-ban sem sokkal jobb.

Az 1990-es évek útkereséseinek ideológiai iránytűje Francis Fukuyama 1992-ben megjelent A történelem vége és az utolsó ember című műve volt. A könyv alaptézise: a modern társadalmak kormányzásának legversenyképesebb megoldását a liberális demokrácia kínálja. Nem véletlen, hogy a „rendszerváltásokat” is ez a modell vezérelte. Ugyanakkor az idők folyamán több olyan – a növekedés és a modernizáció szemszögéből sikeres – rezsim bukkant elő, amelyek nem voltak besorolhatók a liberális rendszer fogalma alá. Ezek leírására használta Fareed Zakaria – 1997-ben, a Foreign Affairsben megjelent cikkében – az illiberális demokrácia kifejezést. Erre az írásra utalt Orbán Viktor – 2014-es tusnádfürdői beszédében –, úgy jellemezve az illiberális demokráciákat, mint amelyek eltérnek a nyugati, liberális modelltől, mégis – sőt éppen emiatt! – sikeresek. „Az az új állam, amit Magyarországon építünk – mondta –, illiberális állam, nem liberális állam.” Ellentétben azonban akkori állításával, hogy „nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit”, ma már egyértelmű: a NER szemben áll mindazzal, ami a liberalizmus lényege. Mégis egyre több követője tűnik fel. Mintha az illiberalizmus kórja megállíthatatlanul terjedne. Tényleg nincs ellenszer?

„Érezni lehetett a gyűlöletet. Rájöttem, hogy téveszmékkel teljes világukban együtt növekszik a félelem és a gyűlölet: a félelem, hogy lemaradhatnak a világról, és peremre szorulhatnak, és gyűlölet azok iránt, akikről elhiszik, hogy ezt okozzák...” – számolt be egy újságíró, még évtizedekkel ezelőtt, a Ku-Klux-Klan vezetőjével való találkozásáról. Györkös István – az amerikai példa hazai „megfelelője” – egy 2009-ben adott interjúban így fogalmazott: „A degenerálódás (...) már teljesen átitatta a nyugati társadalmakat. Jeleivel naponta találkozunk. (...) Hullafoltok, melyek még a teljes pusztulás előtt megjelennek.” Az efféle apokaliptikus látomások – normális időkben – kizárólag társadalmak peremére szorult kisebbségek megkülönböztető jegyei. Napjainkban azonban a „minden egész eltörött” életérzése az egykor bizakodó középosztály jellemzőjévé vált. Mintha a világ megbolondult volna.

Napjaink hírei azonban többnyire arról szólnak, hogy – ellentétben az 1950–60-as évekkel – éppen a tehetségesek és a teljesíteni akarók kerülnek hátrányos helyzetbe. Az iskolák tanulói hálózatának középpontjában az anarchista kudarckerülők és nem a tehetségükkel kitűnni törekvő sikerkeresők találhatók. A kortárs csoport gyakran perifériára kényszeríti a teljesíteni akarókat.