A politikai-gazdasági kérdések iránt érdeklődő ember számára tudott dolog, hogy a berlini fal leomlása és a Szovjetunió felbomlása óta a világ egypólusúvá vált, a vezető – hegemón – szerepet az Egyesült Államok tölti be. Tudott az is, hogy Kína kezdetben csupán a gazdaság, de ma már a többi kulcsfontosságú – katonai, nemzetközi politikai, technológiai – területet illetően is egyre erősebb versenyre kényszeríti az Egyesült Államokat, és ennek a versenynek a kimenetele különösen az elmúlt néhány év fejleményei – a 2008-as válság, Trump hatalomra jutása, a Brexit, a COVID-járvány kezelése – fényében egyáltalán nem egyértelmű, vagy éppen a pesszimisták vagy optimisták szerint (ki honnan nézi) valójában mégis az, mert Kína egy-két évtizeden belül bizonyosan letaszítja az egyeduralkodó Egyesült Államokat trónjáról.

Szemben azokkal, akik a gazdasági növekedés/fogyasztás megállítása mellett kardoskodnak, mások éppen a növekedés/fogyasztás elhúzódó leállása (secular stagnation) miatt aggódnak. Aggodalmaik oka, hogy a legutóbbi technikai forradalom (digitalizáció) nem fejti ki azt a húzóhatást a gazdaság és a termelékenység növekedésére, amit a korábbiak (gőz, vasút, robbanómotor, műanyagok) igen.