(„Nem-e túlzás?") Nem túlzás-e, hogy a Műút folyóirat konferenciát rendez Kemény István költészetéről? - kérdezte az egyik költő barátom. Egy ilyen kérdésben nem nehéz fölfedezni az irigységet és narcizmust. De ezt már lényegében megszoktam: a kortársak irodalmi vélekedéseiben a versengés kiiktathatatlan, ez pedig irigységet szül és féltékenységet, kár ezen moralizálni, ellene nincs szívgyógyszer. Hiszen minden költő, még a legelismertebb is bizonytalannak látja saját helyzetét. Nincsenek objektív, külső garanciák egy-egy (élet)mű státusát illetően, hanem mindez kiszolgáltatott a különféle professzionális és laikus olvasók ízlésének, vélekedésének. Így okkal-joggal gyanakszik arra, ha egy másik költőt kiemelnek, sőt - kimondani is szörnyű! - konferenciát szerveznek róla, akkor ez valamiképpen az ő kárára történik. Vagyis az efféle kanonizációs stratégiák és gesztusok óhatatlanul túlértékelnek: akit kiemelnek, az feltehetően háttérbe szorítja a többit. Arra az egy-két napra. Vagy másfél órára, ha minden jól megy.

Toldi nyála? Soha nem gondoltam erre, amíg nem olvastam Petőfi Arany Jánoshoz írt harmadik levelében: „Mikor Toldi alszik s szájából a nyál foly, ezért sokan le fognak téged köpni, de én megcsókollak." (Petőfi Sándor Prózai művei. Szépirodalmi, Budapest, 1976. 686. o.). Nem emlékszem, hogy akár a kortársai, akár az utókor olvasói emiatt - úgymond - leköpdösték volna Aranyt, vagy netán felháborodva bírálták volna művét. Nem, ennél kicsivel rosszabb történt: nem vették észre, azaz nem olvasták el „rendesen".

Radomir Konstantinovic: A vidék filozófiája. Fordította Radics Viktória. Kijárat Kiadó, 2001. 294 oldal, 1800 Ft

• Ketten egy új könyvrôl - Ottlik Géza: Továbbélôk. Jelenkor, 1999. 154 oldal, 1100 Ft