Váncsa István

Hajnali négykor a kolostor csendjét dörömbölés verte föl. Inés nővér, a Mon­asterio Nuestra Señora del Rosario de Fátimában élő három idős apáca egyike, odacsoszogott a kémlelőnyíláshoz és kikukucskált. Ötvenes évei de­rekán járó, jól öltözött úr állt odakint a szemer­kélő, hideg esőben, és azt mondta, hogy adományt hozott. A nővér bevezette a konyhába, viszont a jövevény nem ennivalót szedett elő, ahogy általában szokás, hanem bankjegykötegeket, egyiket a másik után, és csak rakta, rak­ta megállíthatatlanul. A vagyon eredetét firtató kérdésre azt felelte, hogy ő maga lopta, a saját dolgos kezeivel. Inés nővér ekkor jött rá, hogy ezt az urat már látta valahol, sőt nem is egyszer, politikus, miniszter vagy efféle, tehát érthető, hogy lopja a pénzt. Ezért fizetik. Sajnos az időközben előkerü­lő főnökasszony, lévén kissé rugalmatlan személyiség, akként foglalt állást, hogy lopott pénznek a kolostorban helye nincs, majd hívta a rendőrséget.

Tovább

Két olyan ország volt Európában, amely az uniós tagságnak csupán az előnyeit fogadta el, az egyik nem számított, a másik viszont annál inkább. Tavaly novemberben ez a másik, vagyis az Egyesült Királyság bejelentette, hogy még nem elég, többet akar, bizonyos dolgokat viszont nem akar egyáltalán. Fel is sorolta, micsodát. Nem akarja kifizetni az uniós munkavállalóknak járó szociális juttatások egy részét, nem akarja a tagállamok egyre szorosabb unióját, nem akar semmiféle szuperállamot, és egyáltalán nem akar eurót. Fönntartja magának viszont a jogot, hogy bármely rá vonatkozó döntésnek, ha érdekei úgy kívánják, ellene mondhasson.

Idén februárban valamennyi követelése teljesült, ami azt jelenti, hogy bár korábban is neki volt a klubban a legjobb sora, innentől kezdve még jobb dolga lett. Négy hónappal később pedig úgy döntött, hogy most akkor kilép.

Tovább

Magyarországnak szilárd helye van a sikeres európai nemzetek sorában, mondta a nemzetgazdasági miniszter a trianoni szerződés aláírásának évfordulóján, ami mostanra már a legújabb nemzeti ünnepünkké magasztosult. (Lesz itt négy év múlva olyan vigalom, hogy még az ükunokáink is megemlegetik.) Mármost a sikeres európai nemzetek sorában elfoglalt szilárd helyünket illetően valamennyien tudjuk, hogy dicső nemzetünk 2016 elejére Európa abszolút sereghajtójává küzdötte le magát, immár mindenki előttünk van, a görögök is; mellesleg még egy hónapja sincs, hogy ez feketén-fehéren kiderült. Eddig azért nem mi voltunk a legutolsók, mert az uniós adófizetők pénzéből képesek voltunk fenntartani valamifajta látszatot, most azonban, amikor a források gyérebben csordogálnak, kezd az igazság kiviláglani.

Románia gazdasági növekedése a legutóbbi (keddi) adatok szerint 4,2 százalék, Szlovákiáé három százalék fölött van. Mi ezzel fél százalékot tudunk szembeállítani, azt is úgy, hogy a GDP az előző negyedévhez képest 0,8 százalékkal csökkent. Közben leszúrt lábbal állunk a színpad szélén, és fejhangon visítva dicsérjük önmagunkat.

Tovább

Egyelőre nincs szó arról, hogy a Google Maps használatát korlátozni akarnák Magyarországon, viszont a középiskolai földrajztanítás visszaszorul. Elsőként a szakgimnáziumokká alakuló szakközépiskolákból tervezik száműzni, a későbbiekben pedig nyilván más iskolatípusokból is, összhangban kormányzatunknak a földrajztudományról alkotott elképzeléseivel, amelyekből holnapra az is kiderülhet, hogy a Föld nem gömb, illetve forgási ellipszoid alakú, mint eddig hittük, hanem lapos téglatest, amit négy partjelző tart a hátán. Ezt az alcsúti ember fogja megemlíteni egy péntek reggeli szózatában, amikor majd időszerűnek látja.

Természetesen ehhez államosítani kell, nem megy másképp. Nyájas olvasónk nyilván arra gondol, hogy de hiszen az állam már most is vasmarokkal fogja az iskolák csingilingijét, és ez csakugyan így is van, ám a jelenlegi helyzet evvel együtt félmegoldás. A parlament lapzártánk után tárgyalja az oktatás szabályozására vonatkozó javaslatot, az eredményről nincsenek kétségeink. Az állam jó, az állam erős, az állam illiberális, ennélfogva az államot szeretjük, és bízunk benne. Egyébként pedig megmondta Rétvári államtitkár, hogy az önkormányzatok által működtetett iskolák államosításáról a legérintettebbek határoztak, értve a legérintettebbeken a Köznevelési Kerekasztalt és így implicite annak tagszervezeteit is, mint például a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetsége, a Magyar Művészeti Akadémia és maga a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ. 

Tovább

Odavan értünk a világ!, adja hírül a 888.hu, a független és tárgyilagos hírportál, amelynek hitelessége csak a Tényekével és a Magyar Időkével állítható egy sorba. Hogy pontosan mennyire van értünk a világ oda, az persze nem tudható, viszont az illiberális állam (iá) dokumentálhatóan odavan önmagáért, és erre minden bokorban újabb ok kínálkozik. Nem volt még olyan év, amikor az első négy hónap egyenlege ennyire kedvező lett volna, a magyar büdzsé hiánya megdöbbentően alacsony, áprilisban 0,2 százalék volt az infláció, a jövő évi költségvetés pedig annyira átgondolt, sőt „számításokkal alátámasztott”, hogy az Állami Számvevőszék elnöke csak a meghatottság könnyeivel küszködve tudott róla szót ejteni. Jönnek az elismerések külföldről is: a KKM biztonságpolitikai és nemzetközi együttműködésért felelős államtitkára szerint az OECD Magyarországról szóló jelentése talán az eddigi legjobban sikerült, legkedvezőbb tartalmú, amennyiben gazdaságmegújító törekvéseinket és eredményeinket valóban elismeri. Vagyis nemcsak mi megyünk rakétaként fölfelé, de képességeinek megfelelően az OECD is iparkodik, most például tűrhető házi feladatot sikerült összehoznia. És nincs egyedül: szokatlan sikertörténetként értékelte Magyarország válságkezelését a Forbes magazin, írja a Magyar Idők, forrásként a PestiSrácok.hu hírportált jelölve meg. (Mint ismeretes, a PestiSrácok.hu direkt kormánymegbízatásokat teljesít, ezek korrekt mód le vannak papírozva, szerződések, számlák, minden, ami kell, a cikkek tartalma a megrendelővel az utolsó szóig egyeztetve. A Szabad Nép ehhez képest olyan volt, mint a BBC.) Mindent egybevetve ki lehetne mondani immár, hogy Magyarország sikeresen lerakta az iá alapjait, és a fejlett iá építésének szakaszába lép.

Tovább

Változatos, kissé vad vidék, erdők, dombok, cserjések, füves puszták, tavak, éjszakánként denevérek surrognak a fák között. Most is olyan az egész, mint kétszáz éve, amikor Constable számos festményen örökítette meg, leszámítva az egyik képen ábrázolt szélmalmot, mert az ott sohase volt. További különbség, hogy akkortájt tehenek legelésztek a zöld gyepen, mostanság viszont muntyákszarvasokkal és kínai víziőzekkel találkozhatni ugyanott, a fákon a jégmadarak és a csókák között örvös sándorpapagáj pöffeszkedik. Ez a Hampstead Heath, London egyik nagyobbacska összefüggő zöldterülete, de messze nem a legnagyobb. Csupán háromszor akkora, mint a mi Városligetünk, ezért aztán nem csoda, hogy magában Hampsteadben számos egyéb park is szolgálja az ott lakók felüdülését, így például a Waterlow park, a Primrose Hill, a Golder’s Hill Park és így tovább, arról nem is szólva, hogy Hampstead közvetlen szomszédságában további parkok találhatók. London zöldterületeinek együttes terjedelme több mint tizennégyezer hektár, a Városligeté, a Népligeté és a Margitszigeté együtt valamivel több mint háromszáz hektár. London lakossága Budapestének négy és félszerese, zöldterületeinek együttes terjedelme viszont a budapestiének negyvenháromszorosa. Evvel együtt ne gondoljuk, hogy London a legzöldebb város a világon, valójában csupán a harmadik, mások szerint a hatodik, bár még így is ott van az első nyolc között.

Tovább

Ha azt akarjuk, hogy erős, jó jellemű fiataljai legyenek hazánknak, akkor költeni kell a sportra, mondta az alcsúti ember a Tiszaligeti Stadion átadásakor, azóta néhány dolog sokkal világosabb. Jó ideje megtanultuk, hogy költeni a sportra annyit jelent, mint úton-útfélen stadionokat építeni, mostantól viszont látjuk azt is, hogy sok stadion egyenlő sok erős, jó jellemű fiatal, kevés vagy semennyi stadion egyenlő gyenge, rossz jellemű fiatalok. Utóbbiak maguktól nőnek az árokparton, mint a herefojtó aranka, ezzel szemben az erős, jó jellemű fiatalok otthona az alcsúti ember által e célra építtetett stadion, ők abban látják meg a napvilágot, ott is cseperednek fel, a lelátókon. Természetesen tisztában vagyunk vele, hogy a pályán is fiatalok szaladgálnak, ám az ő létszámuk a játékvezetővel és a partjelzőkkel együtt is alig haladja meg a két tucatot, míg viszont a lelátókon – pláne a tízezer fölötti befogadóképességű, újdonatúj stadio­nokban – esetenként akár több száz erős, jó jellemű fiatal foglal helyet. Azért vannak ott, hogy az egészségüket megóvják, semmi másért, ugyanis azt hallották az alcsúti embertől, hogy az egészség megóvása csak sportberuházásokkal lehetséges. Ami azt illeti, ezt mi magunk nem igazán tudjuk feldolgozni mentálisan, de hát mi gyenge, rossz jellemű öregek vagyunk, nekünk már úgyis annyi.

Tovább

Múzeumi negyedet a főváros népe nem akar, ám ennek semmi jelentősége nincs. Először is a főváros népét senki se kérdezte, csak az Ipsos, másodszor pedig múzeumi negyed nélkül az élet most már csak­ugyan nem mehet tovább. Mindenekelőtt azért nem, mert az alcsúti ember fel fog költözni a Várba, ergo onnét a múzeumoknak és általában a kulturális intézményeknek ki kell takarodniuk. Hogy mért, az nem kérdés. Elsősorban azért, mert az alcsúti ember az efféle dolgokat nem állhatja, másodszor azért, mert az általuk elfoglalt helyre szükség van, harmadszor pedig azért, mert Magyarország apostoli kormánya a budai várat nyilván a maga egészében, tokkal-vonóval sajátítandja ki.

Ez utóbbi persze csak feltételezés, de gondolkodjunk józanul. Mért megy a Várba az alcsúti ember? Nem azért, mert jelenlegi munkakörülményei kibírhatatlanul sanyarúak. Parlamenti dolgozószobáját a neten is megcsodálhattuk, alapterülete mint egy sportrepülőtér. Elférne ő abban továbbra is, de mi, magyar emberek, ragaszkodunk hozzá, hogy kormányunk és annak vezetője méltó körülmények között, térben is fölénk emelkedve dolgozhasson. 

Tovább

Egymilliárd forintot különített el a kormány a saját leendő munkahelyének cicomázására, olvasható a Magyar Közlönyben, emiatt most kissé bizonytalanok vagyunk. A leendő munkahely ismeretes mód a Várszínház, aktuálisan az onnan frissiben kiakolbólított Nemzeti Táncszínház épülete, amire eddig már húszmilliárdot költöttek. Nem restaurálják, hanem átépítik. Valamely műemlék helyreállítása és az enyészettől való megóvása persze dicséretes dolog, avval minden józan gondolkodású honfi csak egyetérteni tud, míg ellenben a valahai kolostorból kialakított színházépületet irodaházzá átpofozni részint felér egy nemi erőszakkal, részint a cezarománia biztos jele. Evvel együtt elfogadjuk, mert tudjuk, hol élünk. Viszont az egymilliárd forintnyi értékű műkincs, mint fentebb mondtuk, zavarba hoz. Irodahelyiségek falára nem vagyont érő festmények illenek, hanem a császár őfelsége portréja, hogy később a legyek leszarhassák, továbbá a NENYI meg a hasonlók. Egyetlenegy olyan munkakört ismerünk, amely műkincsek jelenlétét tételezi föl, jelesül a műkincs-restaurátorét, ám a miniszterelnökség személyzeti listáján ilyen beosztás tudtunkkal nem szerepel.

Tovább

Hamburgerekkel mostanság szebb napokat látott étteremkritikusok foglalkoznak, egyebek között a Figaro hasábjain, és valószínűleg ez volt az a mozzanat, amitől Monique-nál a pohár végleg betelt. Gasztronómiát? Itt? Ezeknek?

Jöjjön a szépirodalom.

Hozom a sztéket, mondta Armand, és lerakta az asztalra a zubehört. Ketchup, mustár, worchester. Monique bájos mosolya arra látszott utalni, hogy mindennel meg van elégedve. A világ kerek.

Tovább

A kultúra akkor kerek, ha a diák azt tanul, amit akar, kutatóként avval foglalkozik, amivel akar. Ha a tenyésztett struccok udvarlási szokásai érdeklik, akkor a tenyésztett struccok udvarlási szokásaival. Persze ez ránk nem érvényes, hiszen nálunk, ahogy ez húsz éve köztudott, még filozófusból is több van a kelleténél, ráadásul hiába próbáljuk őket bádogossá átképezni, ellenállnak. 

Tovább

A magyaroknak van egy rémálmuk, mondja az építőmester, de téved, minthogy nincs ilyen. Szokásunk ugyan ordítva és verítékben úszva riadni fel éjszakánként, ám erre mindenkinek saját, egyéni oka van. Az egész magyarságot egyszerre és ugyanúgy gyötrő, kollektív lázálomról most még nem beszélhetünk, majd később, talán, már ha az építőmester elég sokáig rakja itt a téglát valamennyiünk osztatlan örömére. Közös motívumok persze már most is akadnak, hiszen esténként bekapcsoljuk a tévét, látjuk benne választott vezetőiket, s evvel elkezdődik az aznapra rendelt lidércnyomás, amely az éjszaka sötétjében tovább súlyosbodik. Természetesen evvel együtt lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy a legigazabb magyarok, Garancsi, Habony, Mészáros, Széles, Tiborcz, Vajna csakugyan azt álmodják, amit az építőmester számukra előír, vagyis a következőt:

„Egyszer eljön hozzánk a Történelem Ura, és föltesz egy furcsa kérdést, valahogy így: maguk kik, és miért, ott fogunk állni, és nem tudunk válaszolni, s elővesz a zsebéből egy nagy tollat, és kihúz bennünket abból a könyvből, ahol a nemzeteket tartják nyilván.”

Tovább

Az ellenzék azt akarja, hogy a magyar föld bárkié legyen, csak a magyar gazdáké ne, mondta Fazekas miniszter a párt XXVI. kongresszusán a hvg.hu szerint. Azt is mondta, hogy az ellenzék egyfajta gazdaellenes ligát alakított, és a magyar gazdák csak a Fidesz–KDNP-re számíthatnak.

Hogy kik azok a bizonyos magyar gazdák, akik fölé a párt terjeszti ki menedéket nyújtó angyalszárnyait, arról közelítőleges fogalmai mindenkinek vannak. Magyar gazda például Fazekas miniszter unokatestvérének a fia, aki nemrégiben vásárolt százötvenmillió forint értékű állami földet egy árverésen; magyar gazda Fazekas Szabolcs miniszteri biztos, Fazekas miniszter barátja, akiről Ángyán József egyik jelentésében olvashatunk értő méltatást; magyar gazda Mészáros Lőrinc, Csányi Sándor, Nyerges Zsolt, Leisztinger Tamás és így tovább. Ők valamennyien jó szándékú, dolgos, bár kissé gyámoltalan magyar emberek, akik csak a pártra számíthatnak, mármint Fazekas miniszter szerint. Kivétel Simicska Lajos, aki szintén magyar gazda volt, ám később méltatlanná vált a kapanyélre, magára vessen.

Tovább

Késik a kínai nyelvű híradó indulása, és ez fáj nekünk. Hozzászoktunk az elmúlt hat évben, hogy pártunk & kormányunk mindenható, csak pattint az ujjával, és amit akar, az hipp-hopp, testet ölt. Igaz, már át kellett élnünk egy keserű csalódást, hiszen a kormányfői kisvasútnak, amelyet annyira várunk, rég zakatolnia kellene, ám amennyire tudjuk, még most sem zakatol. Pedig számtalanszor elképzeltük a miniszterelnököt, ahogy gondolataiba merülve üldögél a stadionjában, majd miután a nemzet soron következő problémáját megoldotta, kisvasútjára száll, és az arborétumába töfög. Pihenés után ismét kisvasút, vissza a stadionba, újabb nemzeti sorskérdés megoldása következik, és ez így megy nap nap után. Azt tanultuk, hogy az ellentmondások feloldását követően további ellentmondások pattannak elő, amelyeket szintén meg kell oldani. De hogyan, ha nincs kisvasút, horgad föl bennünk a kérdés, és nem alaptalanul, hiszen most meg a kínai nyelvű híradó indítása késlekedik.

Tovább

Bretschneider ügynök munkahelyét – titkosszolgálati terminológiával élve konspirált körletét – szerkesztőségünk legcsendesebb szobájában terveztük kialakítani. Nem nagy, de operatív munkához épp megfelel, elfér benne az íróasztal, a számítógép, amelyen Bretschneider ügynök jelentéseket írhat, a szekrény, amelyben tárolhatja a felszerelési tárgyait, mint például akciótáska, álruha, álszakáll. Nem elfeledkezni az italkészletről, évtizedekkel ezelőtt ugyanis azt tapasztaltuk, hogy a szerkesztőségekben dolgozó ügynökök többnyire zugivók. Ők, ellentétben a nyíltan és szemérmetlenül vedelő civil szerkesztőkkel, suttyomban húzták meg a vodkásüveget, részint a dekonspirálódást elkerülendő, részint pedig azért, hogy senkinek ne kelljen belőle adniuk. Ettől a jellemvonásuktól eltekintve általában tudtak viselkedni, néha önként lementek sörért, egyébként pedig hozzátartoztak a sajtófau­nához, mint gyékénnyel benőtt vízpartokhoz a foltos nádiposzáta.

Tovább

Miniszterelnökünk azt a kalmártévét, amelyet most a nemzet kaszinósa révén akar felvásárolni, öt esztendővel ezelőtt már megbúbolta, és erős hímként birtokolja azóta is. Nem állíthatjuk, hogy akár a csatorna, akár valaki erénycsősz tiltakozott volna az aktus ellen, ellenkezőleg, a TV2 remegő, rózsaszín húsa mindenki szeme láttára engedelmesen megnyílt, és a kormányzat által küldött hírpolitikai tanácsadót magába fogadta. Egyszerűbben fogalmazva a csatorna politikai komisszárt kapott, vagy ha úgy tetszik, cenzort, és ebben nem is látott semmi kivetnivalót, sőt. „Azzal a céllal kívántuk felvenni [mármint a komisszárt – V. I.], hogy minden olyan kommunikációs területen, ami politikai vagy kormányzati témát érint, olyan tanácsokkal szolgáljon, amelyek segítik a híreink kiegyensúlyozottságát” – mondta akkoriban a TV2 igazgatója a Forbesnak. 

Tovább

Rezső bácsi kézbe vett egy cseresznyepaprikát, csumáját levágta, a többit pedig átabotában összekaszabolván beleszórta a tányérjába. Kézbe vett egy másikat, csumázta, kaszabolta, szórta, végül lazán megkavarta a levest és nekilátott. Senki más nem nyúlt a cseresznyepaprikához az ebédlőasztalnál ülők közül, csak Rezső bácsi, ő viszont ismétlődő jelleggel. Levesbe cseresznyepaprika, kivéve a borlevest és a gyümölcsleveseket, bár Rezső bácsi agyában többször megfordult, hogy némi cseresznyepaprika nagyot dobhatna azokon is. 

Tovább

Azt írja az újság, hogy a 2012-es PISA-felmérés most közzétett statisztikái szerint a magyar diákok az internetes szövegértést mérő teszten a harmincnégy OECD-ország indulói közül a harmincadik helyen végeztek. Azt is írja, hogy ez volt az első olyan vizsgálat, amely a diákok digitális szövegértési képességeit bírálta el.

Eszerint tehát van internetes szöveg, és van nem internetes. E két szövegtípus nyilván lényegileg különböző, hiszen a megértésüket célzó buzgalom eredményes voltának megítélésére más-más teszt hivatott. Viszont ez az írás, amelyet az olvasó most épp az érdeklődésére méltat, megjelent a weboldalunkon, vagyis internetes szövegnek minősül, ugyanakkor megjelent nyomtatásban is, ebbeli minőségében pedig nem internetes. Előbbi létmódja az internetes – vagy, mint föntebb láttuk, „digitális” – szövegértés adományát tételezi fel, utóbbi a nem internetesét, amelyet a digitális ellentéteként analógnak kellene mondanunk.

Tovább

Gyaníthatólag tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetben vagyunk. Ha nem volnánk abban, akkor kormányunk aligha érezte volna szükségét, hogy tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet kezelését illetően törvénymódosításokat kezdeményezzen, melyek révén polgárait eddig nem remélt örömökben részesítheti. Például a Keleti pályaudvar környékén lakó magányos szépkorúak, akik sokat szenvednek attól, hogy a kutya nem nyitja rájuk az ajtót, mostantól, ha akarják, társaságot kaphatnak. Süssenek néhány tepsi pogácsát, vigyék le az utcára, kínálják meg vele a környéken tébláboló és láthatólag éhes idegent, jótettük helyébe pedig jót várhatnak, közelebbről vendéget, és vele együtt emberi szót, ami oly fájón hiányzik őnekik.

Tovább

Tavaly októberben négy helybeli férfi egy tizenhat éves afgán menekültet minden különösebb ok nélkül eszméletlenre vert. A fiú a kórházban tért magához, súlyosabb sérülése nincs, viszont aggódik kissé, mert beígérték neki, hogy a következő alkalommal agyon is ütik. A dorgálást részint azért kapta, mert afgán, részint pedig azért, mert menekült. A helyszín Nauru, huszonegy négyzetkilométeres szigetország a Csendes-óceán mélyén, közvetlenül az egyenlítő mellett, Afganisztántól jó tízezer kilométernyire. Hasonló incidensek persze egyre több helyen és egyre fokozódó gyakorisággal zajlanak, de maradjunk csak Naurunál. Mit keres ott egy anyátlan-apátlan afgán tinédzser, ez a legnyilvánvalóbb kérdés, a válasz pedig ugyancsak nyilvánvaló. Semmit. Soha esze ágában nem lett volna odamenni, hiszen Naururól korábban még csak nem is hallott. Ausztráliába igyekezett, számos sorstársával együtt, nem tudván, hogy menekült oda a lábát be nem teheti. Ausztrália kicsi és sűrűn lakott, érthető hát, hogy az oda kívánkozó menekülteket mind egy szálig elhajtja. Indokína felől érkeznek, tehát visszazsuppolja őket Indokínába. Üzletet köt az embercsempészekkel, azok pedig megfordulnak, és az egész csoportot visszaviszik. Ha ez mégse jön össze, akkor deportálja az oltalomkeresőket a két menekülttáborba, az egyik a Pápua Új-Guineához tartozó Manus nevű szigeten van, a másik Naurun. Nem igazán komfortosak. Hogy az érkezők közül ki a valódi menekült és ki a gazdasági bevándorló, az ott dől el, a táborokban, amelyekről – főleg a nauruiról – az ausztrál sajtó hátborzongató dolgokat közöl. Ezeknek az igazságtartalma nyilván kérdéses, viszont az a tény, hogy a táborok alkalmazottainak titoktartási kötelezettségük van, legalábbis megfontolandó. Aki bármit is elmond abból, amit a tábor kerítésén belül látott, hallott, tapasztalt, két év szabadságvesztéssel büntethető, vagyis gyaníthatóan egyik tábor se egy Csillebérc, hogy finomak legyünk. Ha menekült volnék és módomban állna dönteni, ezerszer inkább választanám Vámosszabadit, mint akár Naurut, akár Manust. De hát akik ott vannak, azoknak nincs választásuk, illetve ami mégis van, az se túl kecsegtető, lásd alább. Megvárják, amíg az erre hivatott bizottság átvilágítja őket, elválasztja a valódi menekülteket a gazdasági bevándorlóktól, az előbbi csoport tagjait pedig menekültstátusszal ruházza föl.

Tovább
Élet és Irodalom 2024