Mielőtt a Fülöp-szigetek tizenhatodik elnökévé választották, Rodrigo Duterte az ország harmadik legnagyobb városának, Davaónak a polgár­mestere volt rövid megszakítások­kal huszonnyolc éven át. Gyilkolászni nem azonnal kezdett, hanem csak valamikor a ki­lencvenes évek derekán, annak érdekében, hogy a bűnözést, de főképp a drogfogyasztást vissza­szorítsa. Az e célra megalakított halálbrigád, amely a keresztségben A nép szolgái nevet kapta, drogfogyasztókra és -árusokra, piti bűnözőkre és utcagyerekekre vadászik azóta is. Hogy milyen eredménnyel, arra vo­natkozólag több becslés létezik, e tekintetben maga Duterte is összevis­sza beszél, de nem azért, hogy illő szerénységgel kisebbítse a sa­ját érde­meit, ellenkezőleg. Azt mondják, megöltem hétszáz embert? Elszámol­ták. Meg­volt az ezerhétszáz is, jelentette ki egy alkalommal. Az egyes szám első személy Duterte tiszta lelkiismeretére utal. Sohase akarta a fe­lelősséget másra hárítani, sőt visszatérő jel­leggel hangoztatta, hogy a ha­lálbrigád én vagyok.

„A vört­hegyi községi iskolában megüresedett tanitói állásra ezennel pályázat nyittatik… A tanitó javadalmazása áll: 250 frt készpénz, 8 hektoliter 40 liter rozs, 2 hliter 48 liter buza, 4 méter-öl tűzifa és minden háztól egy sertésláb természetben… Német-Ujvárott, 1888. évi aug. hó 20-án. Papp Antal, főszolgabíró.” (Néptanítók Lapja, 1888. szeptember 1.) A hir­detésben semmi szokatlan nincs, a tanítók a munkabérüket csaknem mindenütt borban, füstölt disznólábban, szalonnában, tűzifában és effélékben kapták, pénzben a legkevés­bé. Kénytelenek vagyunk belátni, hogy ennél a közoktatás jelenlegi állapota is kedvezőbb valamivel. Kivált, ha figyelembe vesszük, hogy Borovszky Samu Magyarország várme­gyéi és városai című munkája szerint Vörthegy abban az időben száztizenöt házból állt, vagyis az ottani tanító éléskamrájába minden esztendőben száztizenöt füstölt disznóláb került. Nehéz volna elképzelni még egy olyan társadalmi réteget, amelyik a disznólábat akárcsak megközelítőleg is annyira utálta volna, mint a monarchiabéli magyar néptaní­tók, akik egyebet se ettek, mint disznólábat, és azt is csak füstölve.

Ezeket az új gonoszakat már nagyon felkészítették – írja a veterán bérborz a rá jellemző tömörséggel, tekintve, hogy ez a hét szó minimálisan három különböző, de egyaránt ér­tékes információt közöl. Az első, hogy az újgonoszok nem egyszerűen jöttek a szarból, ahogy a költő mondja, hanem ezeket küldték. A második, hogy ugyanazok küldték őket, akik a korábbi gonoszokat is. A harmadik, hogy a régi gonoszok kevéssé voltak felkészít­ve, és ennek megfelelően – mint ez a következő mondatból kiderül – „egyetemeket, nyil­vános szórakozó helyeket foglaltak el, vagy megrongáltak középületeket, törtek, zúztak, mint például a Fidesz székházat”.

A továbbiakban megtudjuk, miről ismerszik meg a nagyon felkészített gonosz: „Ezek lát­szólag békés eszközökhöz folyamodtak, a betanult szövegeket mantrázzák a nemzetelle­nes ellenzékkel együtt”. Zavarba ejtő megfogalmazás, hiszen az olvasó elsőre nem érti, hogy a betanult szövegek mantrázása mért csak „látszólag békés” eszköz, de éppen ez az a pont, ahogy elválik a szar a májtól, hogy egy hamisítatlanul népi eredetű szólással él­jünk. A kulcsfogalom „a nemzetellenes ellenzékkel együtt”, a megfejtés pedig azon alap­szik, hogy a nemzetellenes ellenzék per definitionem a nemzet pusztulására tör, vagyis a magyarsággal háborúban áll. Aki tehát vele együtt bármit is művel, az Árpád népének üzen hadat.

Vagyis az önmagukat Momentum Mozgalom néven tisztelő újgonoszok a ballib söpredék zsoldosai, és mint ilyenek, a nemzeti-keresztény oldal sírját ássák.

Fülemen Róza azt állítja, hogy havi nagyjából félmillió forintos járandóságát korábbi férje, Mikola István, mindenestül lenyúlta. A nemzet egykori csodadoktora 2011-től 2014-ig nagyköveti rangban, Magyarország állandó OECD-képviseletének vezetőjeként havi ötezer eurós javadalmazásban részesült, ám eszerint a feleségének járó havi ezerhatszáz eurót is megtartotta magának. Fülemen Róza most nyugdíjba készül, tehát kérte a diplomatafeleségként járó időszak elismerését, akkor jött rá, hogy az ő havi ezerhatszáz eurójától Mikola nyugdíjalapja zsírosodik.

Mondanunk se kell, hogy minket ez a perpatvar nem hoz lázba, azért említjük csupán, mert jó érzés Mikoláról újfent hallani. Egy vidámabb, a mostanihoz képest idilli hangulatú és valamiképp reménytelibb korszak emléke ő, olyané, amelyhez hasonlót még egyszer megélni szerencsénk már aligha lesz.

Szijjártó Péter nemcsak külügyminiszterként, de magánemberként is epedve várta, hogy orosz kollégájával, Szergej Viktorovics Lavrovval találkozhasson. Ezt tőle magától tudjuk, persze nem személyesen nekünk vallotta meg, hanem Lavrovnak. Magyar politikusok orosz kollégáik iránt ily heves érzelmeket azokban a szép időkben tápláltak, amikor Szijjártó még a világra se jött, ám ők túl szemérmesek voltak ahhoz, hogy szívük féltett titkát az egész világ előtt leleplezzék. Valójában persze gyanítható, hogy igazából Szijjártó se ezért utazott az orosz fővárosba, hanem hogy jót vacsorázzon a Puskin étteremben, és hazahozzon pár kiló kaviárt, ennek ugyanis volna értelme. Ellentétben a hivatalos indoklással, mely szerint Putyin februári látogatását akarná ottan előkészíteni. Vlagyimir Vlagyimirovics visszatérő vendége Orbánnak, hovatovább csukott szemmel is idetalál. Persze gondoskodni kell valami szerény szállásról, ahol meghúzhatja magát, és a látogatás teljes tartamára el kell rendelni a kijárási tilalmat, ám ezek jellemzően budapesti feladatok, nem moszkvaiak. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy Moszkvában a magyar politikus leginkább csak a saját másnaposságát tudja előkészíteni. Negyven–ötven évvel ezelőtt ennyi legalább sikerülni szokott.

Hogy aztán mi végre ez a nagy barátság Putyin és Orbán között, az elég nyilvánvaló. Vlagyimir Vlagyimirovics azt akarja demonstrálni, hogy van európai kormányfő, aki szóba áll vele; Orbán azt, hogy van a világon valaki, aki ővele szóba áll. Hálából igyekszik az Európai Uniót az eddigieknél is hatékonyabban bomlasztani, azaz egy idegen és az unióval szemben ellenséges hatalom ügynökeként diverzáns akciókat hajt végre a szövetségi rendszer ellen, amelynek Magyarország a tagja és amelynek ő maga személy szerint megszámlálhatatlan előnyét élvezi.

Húszmillióért Magyarországon családi házat lehet venni, nem is kicsit. Az év legelső napján láttunk ilyet az ingatlan.­comon, nettó százhetvennyolc négyzetméter lakóterület, csaknem száz négyzetméter pince, ezernyolcvan négyzetmé­ter telek. Nem a fővárosban, hanem az áldott magyar vidé­ken, annak is a lelki-erkölcsi centrumában, Felcsúton. Persze Budapesten és környékén többet kérnének érte, ott ugyanis a kapzsiság ütött tanyát, nemkülönben a bírvágy, ami Felcsúton totálisan ismeretlen. A pontosság kedvéért rá kell mutat­nunk, hogy az eladó ház a Pancho Arénától légvonalban jó három kilométernyire esik, lakójának tehát nem lesz módja a stadion látványában naphosszat gyönyörködhetni, viszont közelebb kerül hozzá valamivel. Szabadidejében, ha kiül a te­raszra, és észak-északkeleti irányba fordulván a távolba me­reng, érezni fogja a jelenlétét annak a spirituális energiának, amely a felcsúti szakrális épületekből (kormányfői hajlék, stadion, PFLA) szétsugárzik, és minden élőlényt jobb kedvre derít.

Mindössze húszmillióért.

A miniszterelnök új dolgozószobájában elvégzendő „egyedi belsőépítészeti kialakítás” ezzel szemben négymilliárdba ke­rül. Ami tehát kétszáz nagyméretű családi háznak az ára. Harminchárom százalékkal több, mint amennyit a kormány a szociális tűzifakeretre szán. 

Magyarország népe ezekben a napokban a demokrácia visszaállításának érdekében fáradhatatlankodik. A piacok és az élelmiszerboltok kifosztása már befejeződött, most a feldolgozási fázisnál tartunk; ahány konyha csak van széles e hazában, mindegyikben párolódik, sül vagy fő valami, közben gondosan tesztelgetjük az italkészletet. Vajon megfelelő minőségű borokat, pálinkákat és efféléket hurcoltunk-e haza, és vajon elegendő mennyiséget-e; ez az a kérdés, amelyre igazán megnyugtató válasz sohasem adható.

Nyájas olvasóm e pillanatban még nem látja tisztán, hogy a föntebb leírt ténykedésnek a demokráciához mi köze van; előrebocsátom, hogy nagyon is sok. Egy új keletű szociológiai vizsgálat szerint a demokratikus érzelmű állampolgár a közjóért a legtöbbet a konyhában, illetve az ebédlőasztalnál teheti. Készítsen és fogyasszon finom ételeket, melléjük remek borokat igyon, ennyi az egész, s a haza fényre derül.

Mikuláskor a magyar emberek csizmácskáiba az Echo TV és a Figyelő került. Utóbbit mindeddig informatív, tekintélyes, irányadó gazdasági hetilapként tartottuk számon, mostantól viszont, ahogy az új tulajdonos beharangozta, méltányos lesz, és mértéktartó, más szóval csokimikulás. Ami a másik ajándékunkat illeti, avval látszólag olyasmit kaptunk, ami kezdettől fogva a mienk, magyar embereké, viszont ennek az akvizíciónak roppant fontos üzenetértéke van. Ha a nemzet gázszerelője nemzeti elkötelezettségű, baráti médiát vásárol, és ráadásul olyat, amit a nézettségi adatok szerint a kormány fanatikus hívei is messzire elkerülnek, az csak annyit jelenthet, hogy megvenni való már nincs a piacon. Ami a sajtó- és médiavilágban bármit is ér, vagyis amit a pártállami hablaty kolportálására a siker bármily elenyésző esélyével használni lehet, az már a megfelelő kezekben van, a többi pedig szóra sem érdemes. Az illiberális állam monumentális építményének záróköve evvel a helyére került, készüljünk a karácsonyra, és dicsérjük az Urat lankadatlanul.

Edward Gibbont olvasom, A Római Birodalom hanyatlása és bukása című hatkötetes röpdolgozatot, amelyhez hasonlót Gibbon óta senki se írt. Másfél éve forgatom, ehhez képest a második kötetnek még a derekánál se tartok, minthogy sajnos nagyobbrészt különféle hülyeségekre fecsérlem az időt, például hírekre, amelyek olyasmiről szólnak, hogy valamelyik köztörvényes idióta tegnap megint mondott valamit, vagy újabb jókora summát lopott. Mintha volna ebben bármi olyasfajta mozzanat, ami általában a történelem folyamán és speciálisan Gibbon roppant munkájában halmozottan ne fordulna elő. A történelem gyakorlatilag abból áll, hogy az emberi lény több-kevesebb rátermettséggel csal, lop, hazudik, rabol, aztán ezen vagy meggazdagszik, vagy rajta veszt, vagy mindkettő, vagy egyik se, ahogy a sors kereke kiforogja – ez is benne van Gibbon monumentális krónikájában, amely a Római Birodalom fénykorától Bizánc bukásáig terjedő időszakot fogja át egységes történetfilozófiai nézőpontból, de olyan részletességgel, ami lenyűgöző. Az alapját képező erudíció önmagában is emberfölötti, ilyen tudásanyagot még a tizennyolcadik-tizenkilencedik század csendes, hosszú telein és békakuruttyolásos-madárfüttyös nyarain is csak azok szedtek össze, akiket a genetika önkénye abnormálisan túlfejlett elmével ruházott föl, mégsem ez benne a legelképesztőbb, hanem a módszer.

Kormányunkra „kimondottan jellemző a puritánság” – közölte a halk szavú Balog miniszter, nyilván feltételezve, hogy ennek az örömhírnek széles körű visszhangja támad. Valamikor csakugyan így lett volna, húsz évvel ezelőtt a tapasztalati valóság politikai indokból történő szemérmetlen tagadása napokra sztárrá tette a nyilatkozót, csak hát az a világ elmúlt. A publikum ingerküszöbe jó ideje az egekben, mondhat bárki bármit, a légy se zümmög. Bölcsebbek lettünk, vagy rezignáltabbak, mindenesetre beletörődünk, hogy a „puritán” szó eleve széles jelentéstartománya ezekben a napokban markánsan új elemek­kel gazdagodott, tehát a nyelvi környezet, amelyben hátralevő éveinket morzsolgatni fogjuk, soha többé nem lesz olyan, mint volt azelőtt.

Balog miniszter arra is rámutatott az Indexnek adott interjúban, hogy kormányunktól teljességgel idegen az a fajta fékevesztett rongyrázás, aminő „például a Medgyessy-kormány söjtöri lakmározása” volt, mármost evvel összefüggésben még a legelvakultabb kormányfanoknak is lehetnek apróbb fenntartásaik. Balog miniszter képzeletvilágában a Deák-évfordulón tartott kormányülés a jelek szerint Caligula perverz és vérgőzös lakomáit idézi, illetve azt, amit ezekről Suetonius vizionált, holott valójában csak annyi történt, hogy a kormány együtt ebédelt a megye vezetőivel. A cech személyenként hétezer forintra rúgott, míg ellenben Lázár miniszter egy kétéjszakás külföldi úttal csak hotelszámlában hozni szokta a kilencszázezret, hogy az egyéb igényeiről szó se essék.

Az októberi program felemelőnek ígérkezett. A hónap első hétvégéjén lezajlik a kvótanépszavazás, és nyilván világra szóló sikert arat, a negyedik hétvégén megünnepeljük a forradalmat, amelynek valamennyi célkitűzését az alcsúti ember váltotta valóra, közben pedig a mélység torka feltárul, és a pártállami időkből itt maradt gonosz a pokolra száll. Ennek az eseménynek az időzítése jobb nem is lehetett volna, hiszen az első műsorszám várakozáson aluli sikere folytán megváltozó kontextusba is belepasszol. Meg lett mutatva a kornyadozó párthűségű szavazóknak, de az elpofátlanodásra hajlamos médiának is, hogy munkásököl vasököl, oda sújt, ahova köll. Aki ezt se érti, magára vessen.

Szimplifikálni nem akarjuk a történetet, bár nem is igazán lehetne. Ideológiai bázisa közismert. Alaphelyzetben az illiberális állam kormánya a pőre racionalitáson alapuló szabadrablást folytat, semmi ideológia, viszont mindenkinek vannak gyenge pontjai. Az egyik ember a tökfőzeléket utálja, a másik ember a kengurut, az alcsúti ember a civil szervezeteket meg a sajtót. Hogy az utóbbit miért, azt az ötös számú tagkönyv tulajdonosa ismertette négy évvel ezelőtt. 

Magyarország megmenekült, és ez nem kis részben Vajda Zita jegybanki titkárnőnek köszönhető. Ezt a legilletékesebb személy, maga Vajda Zita tudatta egy interjúban, megemlítve, hogy ő nemzetközi kutatásokat folytat, míg ellenben az előző jegybanki vezetés nem folytatott nemzetközi kutatásokat, és ennek következtében Mária országa a végromlás szélére került. Sebaj, jött Vajda Zita, és seprűnyelet dugott a szakadék felé rohanó szekér küllői közé, ezért nem tartunk most ott, ahol a görögök.

A legújabb örömhír az, hogy itt van Kitti is, Zita húga, mármint nem itt, hanem a jegybankban, és ez azért jó, mert így szükség esetén beugorhat Zita helyett országot menteni, ha Zitának épp más dolga akad. Régi honmentő dinasztia. Zita amúgy India-kutató is egyebek között, és evvel a jegybank egyig alapítványánál havi hatszázezer forintot keres. Mellesleg az India-kutatás elvileg tudomány volna, és mint ilyen, a szanszkrit nyelvi stúdiumok köré szerveződik. Vajda Zitát két okból csodáljuk, részint mert úgy lett India-kutató, hogy se szanszkritül, se más klasszikus indiai nyelven egy árva szót nem tud, részint pedig azért, mert tudományával akkora jövedelemre tesz szert, mint húsz végzett indológus együttvéve – különös tekintettel arra, hogy az utóbbiaknak a kilencven százaléka a szakmájával soha egy huncut petákot se keresett. Ez a havi hatszázezer forint amúgy Vajda Zita bevételének az egyharmada csupán, hiszen ő ennél többet érdemel, ahogy nyilván Kitti is. 

Együtt, bátran, közös akarattal mondunk nemet az önmagából kifordult liberális világnak, ezt olvastuk hétfőn a Magyar Időkben, mi ugyanis azt olvassuk, nem pedig a liberális szennylapokat, mert olyanok ma már szinte nincsenek is. Fel is merült bennünk, hogy talán az volna helyes, ha az önmagából kifordult liberális világnak mi magunk is nemet mondanánk, csak hát evvel akad némi gond. Ha ki van fordulva önmagából, akkor önmagával meghasonlott, tehát önmagának is ellene mond, mármost két egymást tagadó állítást egyszerre tagadni kicsit necces. A másik gond meg az, hogy a liberális világ mostanra szétfoszlott, eltűnt, semmivé vált, mármost nemet mondani annak, ami már nem létezik – pláne együtt, bátran, közös akarattal –, ez valahogy hülyén veszi ki magát, legalábbis szerintünk. Mások szerint láthatólag nem annyira.

Nyájas olvasónk nyilván rájött, hogy a liberális világnak ezúttal jobboldali egyetemisták frissiben hírhedtté vált gittegylete mond ellent, a szervezet neve indifferens, funkciója pedig nyilvánvaló. Lakájnak jelentkezni a feltörekvő új nemzedék olyan csoportjaként, amely a hatalom legkényesebb igényeinek is megfelel. Hogy mely igényekről van szó, az nem kérdés, hiszen a most és mindörökké regnáló hatalom tudvalevőleg engedelmes idióták társaságában érzi jól magát, tehát aki szebb jövőt akar, effélének mutatkozik. Nagy jótétemény, ha színlelnie se kell, vagyis ha a hülyeség erőlködés nélkül folyik belőle, mint rigóból a fütty, a szóban forgó ifjakat pedig az Úr láthatólag pont evvel az ösztönös tehetséggel áldotta meg.

„Hiába próbált megtörni minket a liberális média, mi nem ismerünk félelmet.” Ez nem a habonyi píárkommandó körmönfontan színlelt kreténsége, hanem egyszerű, őszinte szó, amely egyszerű elmékből fakad.

Miután pedig ennek a problémának sikerült megnyugtató módon a végére járnia, leült vacsorázni egy párizsi bisztróban és azt látta, hogy két asztallal arrébb olyasvalamit esznek, ami kísértetiesen hasonlít a Wellingtonra, noha értelemszerűen nem lehet az, vagy legalábbis nem hívhatják annak. Ahogy például Kutuzovnak sem hívhatják. Kérdésére a pincér azt válaszolta, hogy ez a valami filet de bœuf en brioche périgourdine, nagyon finom. Wildschwein úr leellenőrizte, és arra az eredményre jutott, hogy igazat szólt a pincér, ez a valami csakugyan remek. Lényegében ugyanaz, mint a Wellington, eltekintve a szarvasgombától, amire a périgourdine szó utal, valamint a tésztaburoktól, bár az a Wellingtonnak nevezett Wellingtonok esetében se okvetlenül egyforma.

Őrség Zöld Aranyát nem látni a pultban, emiatt kissé szomorúak vagyunk. A városkában, ahol mostanság meghúzzuk magunkat, egyetlen valamire való cukrászda működik, abban téblábolunk, hogy megízlelhessük az Őrség Zöld Aranyát, ám ebből a jelek szerint semmi se lesz. Őrség Zöld Aranya van? – kérdezzük a pultosnőt, ő riadtan pillog, és nem találja a megfelelő szavakat. Egy éve járunk ide, hovatovább megkedvelt minket, most viszont csalódottan néz ránk, tekintetében gyanakvás és riadalom. Az ország tortája – tájékoztatjuk segítőkészen, ő pedig mintha kissé felengedne. Az van, hogyne. Mutatja is, ám a pultban szerénykedő termék sajnos nem az idei torta, de még csak nem is a tavalyi, hanem a tavalyelőtti, a somlói revolúció. Az se volt rossz, de most vágynánk az ideire.

Mint kiderül, olyan nem lesz, se ma, se holnap, semmikor, ugyanis drága. Delikát nyersanyagok kellenek hozzá, mandulaliszt, tökmagolaj, kilencszáz forint lenne szeletenként, vagy akár több, nem fogyna el, a tavalyi is a cukrászda nyakán maradt. Budapest-közeli, jól szituált, kiegyensúlyozottnak látszó, normális város legközepén vagyunk, ez nem az ország, hanem annál messze jobb, de az ország tortájára itt se futja. Veszünk negyedkilónyit az ország pogácsájából, az olyan, mint a pogácsa általában, csak épp háromnapos, és elhagyjuk a helyszínt. 

Menjen az européer (értsd: nem kormánypárti) polgár kvótanépszavazni, vagy ne menjen, foglaljon állást explicit módon, vagy bojkottálja a kvótanépszavazást, ez a vita már jó ideje tart, és tartani is fog mindaddig, amíg az urnákra lakat nem kerül. A dilemma hétfőn új megvilágítást kapott, ugyanis a kormánypárt frakció­vezetője a baloldalt állásfoglalásra – értsd szavazásra – szólította fel, és evvel ér­telemszerűen a bojkottpártiakat erősíti. Ha ugyanis Gulyás Gergely azt mondja, hogy kvótanépszavazzunk, akkor még annyira se fogunk kvótanépszavazni, amennyire egyébként kvótanépszavaztunk volna, akik pedig más véleményen vannak, azok valamennyien az alcsúti ember fizetett ügynökei. Csak hát ezt az alcsúti ember is tudja, így aztán ha lovat akar, szamarat mond, vagyis nyilvánva­lóan azért buzdítja frakcióvezetője által szavazásra a bojkottpártiakat, hogy ma­radjanak otthon, mert neki ez az érdeke. Következésképp ha szavazni hív, akkor az a helyes, ha csakugyan szavazunk, evvel keresztülhúzzuk a számítását, ő pedig megpukkad. Bár ez se biztos, mert mi van, ha egy lépéssel még messzebbre lát, ergo épp azért buzdít szavazásra, mert feltételezi, hogy a föntebb leírt módon okoskodunk, és elmegyünk szavazni abban a hiszemben, hogy túljárunk az eszén, noha valójában épp ekkor csináljuk azt, amit ő akar. Ezt még lehetne foly­tatni ebben az irányban, ám evvel is az ő utcájában sétálgatnánk, úgyhogy köze­lítsünk inkább másképp.