Berta Ádám

Húsz perc után kinyitottam a szemem. Nedvesnek éreztem belül a szemhéjam szélét. Jó érzés volt.

Miután beléptem a szobába, becsukta az ajtót, aztán meggyújtott egy füstölőt. Behallatszott a forgalom a főútról. Az ablakhoz lépett, becsukta. Levegőtlennek tűnt a szoba.

A fehér ingest néztem. A hevenyészett oltár felé fordulva énekelt. Az énekben volt egy-két ismerős szó, govinda, guru, ilyenek. A dallam nem volt monoton, de túlzottan magával ragadó sem.

A fehér inges a keleti mester fényképe előtt sorakozó tálcákon pakolászott. Egy kis, fényes pikszis rizsszemekkel volt tele. Meggyújtotta a rizsszemek tetejét, néhány rizsszem megpörkölődött, aztán kialudt a tűz. A fotó elé tolt tálcák egyikén könnyű szövésű, összehajtogatott kendő hevert. A fehér inges egy másik, laposabb aljú kis pikszisből néhány szem rizst helyezett a kendőre. A harmadik fényes kis edényben víz volt. A fehér inges az egyik virág szirmait a vízbe tunkolta, aztán néhány csepp vizet a szirmokról a kendőre rázott. A kendőre előzőleg rizsszemeket és egy külön tégelyből némi hamut szórt, a fehér vásznon szürke hamu, rizs és víz találkozott. Ez nyilván engem szimbolizál, gondoltam.

Tovább

Nagyjából három hónappal korábban, tavaly nyár végén kaptam hírt anyámtól, hogy a családunk régi barátja, Musa bácsi üzleti ügyben Tajpejbe utazik. Nagyon készültem a látogatására, mert gyerekkoromban sok vidám délutánt töltöttem a házukban, és azt is szerettem, mikor nálunk vendégeskedtek. A nagyobbik fia, Jehan, sok éven át olyan volt nekem, mint egy unokatestvér. Tudtam, hogy délután háromra fog a kolostorba érkezni, egy keddi napon, november első hetében. Gondoskodtam róla, hogy a minibuszunk várja az állomáson, és felhozza a hegyre. Amikor már csak néhány perc volt hátra az érkezésig, az ajándékboltban váltottam pár szót az oda beosztott apácával.

– Musa bácsi, a családunk régi barátja mindjárt itt lesz – mondtam.

Tovább

Egyszer, még amikor súlyproblémáim voltak, majdnem kint ragadtam Angliában. A végére már úgy éreztem, nem is egy skanzenszabású halászfaluban vagyok, hanem kagylóhéjban, amely minden irányból szorít, teljesen összeprésel. Kimentem két hétre, turistának, aztán valahogy beszippantott a helyzet. Mondhatnám, hogy megtapadtam, sőt hó végére már keresetem is volt, de ez így mégse lenne igaz. Ha lett volna minimális lendületem, azonnal továbbállok. Nem azon erőlködtem, hogy ottmaradhassak, hanem az ellenkezőjén. Nyúlós lett az élet, a macskaköves díszlet körém fonódott. Időbe telt, amíg valahogy összeszedtem magam és kiműtöttem a hájpacni testem onnan, mert, mondom, durván rám telepedett az a közeg.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

– Biztos bemenjünk? – kérdi Anna.

– Nézzük meg, egyáltalán nyitja-e valamelyik kulcs.

Sanyi megint a szamárforma tokban kotorászik, félreteszi azt a kulcsot, amelyik a lenti zárba illett. Egy kis kék gyöngy akad a kezébe, mintha Lotti játékai közül keveredett volna ide.

Az ajtón keresztben hevederzár, a kilincs vonalában alsó, fölső. Sanyi reméli, hogy csak az alsó van bezárva. Az első próbálkozásra olajozottan nyílik az ajtó. Az előszobában vannak, megérzik a lakás szagát. Ferdén betűz a nap, eltolt világító négyszög a falon. Sanyi a konyhába megy, Anna tanácstalanul áll a fehéres padlócsempén. Csönd van. Sanyi kinyitja a hűtőt, a felső polcon négy zöldalmás gyümölcsjoghurt, a perforálás mentén nincsenek szétszedve, hogy egyben lehessen kosárba tenni. Jobbra mellettük más márkájú, nagy poharas tejtermékek. A hűtő alsó dobozában további joghurtok, az egész egy csíkos nejlonszatyorba bujtatva, a kamrában balról egy nagy barna polc.

Tovább

Harmadik nap a sírvárosba mentek.

– Ma hova mentek? – kérdezte Bruno, amikor Anna és Ervin lépcsőzött lefelé.

– Mi is a neve, Ervin? – nézett hátra Anna.

– Nekropolisz – mondta Ervin.

Bruno szeme felcsillant.

– Tényleg? Az hol van? – kérdezte, de aztán elfordult.

Kézmozdulattal jelezte, hogy mindegy.

Tovább

Otthon kizárólag indiánkönyveket olvastam, egész délután, hétvégén egész nap, és ezekben folyton előkerült a vadászkés. Vadászkése mindenkinek volt, a sápadtarcúaknak és az indiánoknak is. A műanyag playmobil indián- és kovbojfiguráimnak is volt vadászkése. Én is akartam egyet. Az indiánkönyvekből kiderült, hogy a vadászkés nyele szarvasagancsból van. Álltam a sport-játék-kempingüzlet kirakata előtt, és nézegettem a legnagyobb, csehszlovák gyártmányú bicskát, aminek még műbőr tokja is volt. A tok hátsó oldalán később ejtettem két bevágást, hogy övre fel lehessen fűzni. Ez a csehszlovák bicska lesz az én vadászkésem. A markolatát csont vagy csontutánzat díszítette, én mindenesetre szarvasagancsnak hívtam. 128 Ft-ba került, ami nekem bizony sok pénznek tűnt akkoriban, de a zsebpénzemből kifizettem és hazavittem.

Tovább

Elered az eső. Kutyagolok a műúton, készen rá, hogy a padkára húzódjak, ha hirtelen megjelenne egy kocsi, de nem jön semmi. Elhagytam a falu végét, mindkét oldalról erdős, bozótos terep szegélyezi az utat. Furcsa hang válik ki a visszatérő környezeti zajból, talán madár az. Közvetlenül a pólóra vettem az esőkabátot, az ujja meztelen karomra tapad, nem fázom, de kijózanító ez a hideg, gumis érintés, arra figyelmeztet, hogy közvetlen kapcsolatban vagyok a külvilággal. Bármi történhet. Megtorpanok, hátranézek, bele a sötétségbe, nem látok semmit. Négy-öt méterre tőlem teljesen elfogy a fény, képtelenség megmondani, távolabb mi van. Tímárt, ahonnan jövök, elnyelte az éjszaka.

Tovább

Tovább

– A telefonban már elmondták, szükségét érzik, hogy párterápiára járjanak. Miért? – kezdte az ülést a kopasz, fülbevalós pszichiáter, és játékosan forgatta a szemét. 

– Harminchat éve élünk együtt – szólaltam meg –, és most krízisbe jutott a kapcsolatunk.

Amikor kimondom a számot, mennyei kórus lép be, három szólamban énekli: „huszonhat! harminchat! negyvenhat!”, nem hallom tőlük a saját hangom, kiesek a jelenetből, teljesen összezavarodok.

– ...krízisbe jutott a kapcsolatunk – ismételtem.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020