Bazsányi Sándor

Kulturális és művészeti világunk különleges tüneményegyüttese, hogy 2018-ban a Magvető Könyvkiadó a zsebkönyvsorozatában újra megjelentette Fejes Endre 1962-es Rozsdatemetőjét, majd ezután nem sokkal, 2019 tavaszán a budapesti Katona József Színház műsorra tűzte Máté Gábor rendezésében a Hábetler család két nemzedékéről szóló regény Tasnádi István által át- és továbbírt változatát, a Rozsdatemető 2.0-át. De vajon csupán véletlen volna a szerencsés művészetközi együttállás, amelynek nyilván örülnünk kell, vagy legalábbis lehet? Vagy van valami szükségszerű is abban, hogy éppen a 2010-es évek végén, vagyis a rendszerváltozás után három évtizeddel válik számunkra megint lehetővé, noha eddig is lehetséges lett volna, hogy olvasóként és/vagy színházlátogatóként, egyáltalán felelősen kíváncsi honpolgárként újragondoljuk, mit mondott egykor és mondhat ma Fejes műve a Kádár-korszakról, és mi köze lehet mindennek Magyarország úgymond posztkommunista valóságához, továbbá a nem éppen mesébe illő valóságba rekesztett emberek közérzetéhez, mentális állagához? Azon belül a kortárs olvasókéhoz és színházlátogatókéhoz, mindazokéhoz tehát, akik országismereti szempontból és szenvedéllyel is olvassák vagy látják azt, amit éppen olvasnak vagy látnak.

Tovább

Catherine Millet: Mesés gyerekkor. Fordította Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 248 oldal, 3699 Ft

Viszont kár volna tagadni, hogy rendesen bevésődtek Millet testi tulajdonságai, igényei és cselekedetei (vagy legalábbis ezek vadul gomolygó képei) minden kíváncsi természetű (és ki ne volna az?), következésképpen a címbe emelt jelzővel azonnal elcsábított, majd azután teljességgel kielégített olvasó fejébe. Egyébként, de nem mellesleg, jótékonyan ellensúlyozza ezt a kiszámítható hatáslogikát a Magvető által egyre sűrűbben alkalmazott Hidvégi Anna nem plakátszerűen dekoratív borítóterve, amely a megelőző magyar (és számos nem magyar) kiadásokkal szemben izgalmasan elvonatkoztat a téma vizuális megjelenítésének realista hagyományától, tudniillik lemond a szerző meztelen testét ábrázoló fényképek valamelyikének receptszerűen egyértelmű afrodiziákumáról – ami történetesen, játékosan absztrakt visszafogottságával, teljességgel megfelel a tartalomjegyzékben szereplő, analitikus igényességű (Roland Barthes remek Sade-értelmezését idéző) alcímalakzatok sugallatának: 1. A mennyiség; 2. A tér; 3. A redőzött tér; 4. Részletek.

Tovább

Gerőcs Péter: Árvaképek. Kal­lig­ram Kiadó, Budapest, 2018, 280 oldal, 3500 Ft

Kétszeresen is izgalmas összefüggésben érzékelhetjük az Árvaképeket. Egyrészt a fényképezéssel kapcsolatos szépirodalmi művek szerzőinek egyre népesebb körében, Lengyel Pétertől (Cseréptörés) Nádas Péteren (Saját halál), Márton Lászlón (Árnyas főutca) vagy Závada Pálon (A fényképész utókora) át Bartis Attiláig (A vége), és tovább, egészen Varga Zoltán Gábor 2018-as verseskötetéig (A fényrajzoló); másrészt Gerőcs megelőző, egymáshoz képest is nagyon különböző regényeinek a vonatkozásában. Az első regény (A betegség háza, 2013) egyszemélyes tudatfolyama és a második nagyepikai alkotás (Győztesek köztársasága, 2015) egyetlen témára srófolt monológfüzére után most a szereplői tudatoktól való távolsággal játszó elbeszélői futamok, dramatikus beszélgetés-levezénylések és érzékeny környezetleírások váltakozása során kapunk átfogó rálátást a „jóságból öntött ólomkatona” voltát (155.) az emberi arcok egyediségei iránti figyelemre (vizuális szolidaritásgyakorlatra) alapozott portréfotózásban kiteljesítő Szemere Tamás ritmusváltásokban gazdag életútjára, valamint szórványos betekintést a vele érintkező barátok, kollégák és szeretők életébe. Ugyanakkor nem tudom elhallgatni, hogy fájó elnagyoltságokat érzékeltem a regényszöveg nem egy pontján. Például a gyerek Tamást ábrázoló elbeszélő édeskés fordulataiban („legyőzte a gazok egy tetemes hadosztályát”) (40.); vagy a felnőtt Tamás és a gyerekkora múltjából „kurátorlányként” visszatérő Réka szeretkezésének valamiféle Nádas-paródiaként, a Párhuzamos történetekben hosszan ábrázolt ágyjelenet mechanikusan tömörített parafrázisaként érzékelhető, ámde bármiféle érzéki vagy antropológiai mélység nélküli leírásaiban („egyszerre kimeredtek a térdek külső és belső ínszalagjai, a collateralis mediale és collateralis laterale”) (115.); vagy akár a szereplő Réka alábbi magyarázatában, amely egyszerre (melodramatikusan) sommás és (anyagszegényen) sovány: „Szerelmes voltam beléd, de nem tudtam veled együtt lenni. Nagyon sokat bántottuk egymást. Viszont nem tudtam volna elképzelni, hogy mástól legyek terhes.” (239.)

Tovább

Márai Sándor: A teljes napló. 1982–89 (18. kötet). Helikon Kiadó, Budapest, 2018, 42 oldal, 4999 Ft

Még akkor is, ha Márai a súlyos beteg Kosztolányihoz hasonló „lenézéssel” és „émelygő gyomorral” vélekedik jó néhány írótársáról (azok merőben „más mondanivalójáról” és viselkedésmódjáról), leginkább és legsűrűbben az anyaországi pártállam reprezentatív hatalmasságáról, Illyés Gyuláról, aki ugyan szintén foglalkozott a „meghalással” a Kháron ladikjában, ámde a rosszkedvűen éles nyelvű emigráns író sosem ebben vagy valami ehhez hasonló összefüggésben emlegeti az általa többnyire „kommunista költőnek” nevezett kollégáját – és nem is csupán az utolsó évek naplóiban, de A teljes napló tizennyolc egységből álló sorozatának megelőző köteteiben is. És mintha Illyésen, az Illyésre összpontosító, erősen (ámde érthetően és joggal) elfogult látókör szűrőjén át volna számára érzékelhető minden, illetve maradna takarásban sok minden, ami a kései Kádár-korszak irodalmiságában történik ezekben az években. És innen nézve bizony az emlékiratíró Vas Istvánból is csak annyi látszik, hogy „polgári származású kommunista íróként” szerkesztője volt a hatvanéves Rákosi Mátyást köszöntő irodalmi antológiának (amit például az itthoni körülményeket érthetően másként érzékelő Réz Pál, némi cinizmussal, valamiféle pragmatikus okosságként értékel: aki ravaszságból szerkeszti a Rákosi-kötetet, annak nem kell hazug verset írni bele). És bármennyire is égett a kíváncsiságtól néhány éve a korábbi évtizedek naplóit olvasó Szilasi László, hogy vajon „mit szól majd Ottlikhoz, Mészölyhöz. Kertészhez, Nádashoz, Esterházyhoz” Márai a hetvenes–nyolcvanas évek bejegyzéseiben (Élet és Irodalom, 2015. július 31.) – ilyen tárgyú gondolatokat nem találunk az utolsó kötetekben. Meg kell hát elégednünk a Nyugat nagyjait követő írónemzedékek tagjait (néhány ritka kivétellel) illető „végtelen lenézéssel”, valamint a régebbiek (Bornemisza, Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Krúdy…) iránti tartós, az életformaszerű éjszakai olvasásokkal újra és újra megerősített csodálattal.

Tovább

Mán-Várhegyi Réka: Mág­nes­hegy. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2018, 384 oldal, 3499 Ft

Mert maradjunk csak a könyvborítón hangsúlyozott nyúlnál! Miért nyúl? Miféle nyúl? És egyáltalán, miféle nyúlvagdaltat készített nekünk idén a 2014-ben remek novelláskötettel(Boldogtalanság az Auróra telepen) induló, majd rá egy évvel színvonalas ifjúsági regénnyel (A szupermenők. Szabó Marcellina titkos naplója) jelentkező, immár tehát háromkötetes Mán-Várhegyi? Merthogy a nyúl (alakja, motívuma, szimbóluma…) nem foglal el nagyobb helyet, nem kap nagyobb szerepet Mán-Várhegyi művében, mint mondjuk Szijj Ferenc 2017-es regényében, aNövényolimpiában, amelynek (a szerző fényképe nyomán Pintér József által tervezett) borítójára egyébként ugyanúgy egy nyúl került...

Tovább

Tovább

Siri Hustvedt: Amit szerettem. Fordította Farkas Krisztina. Park Kiadó, Budapest, 2018, 464 oldal, 3950 Ft

Tulajdonképpen művészregénynek álcázott szerelmi (továbbá apa–fiú) regényt olvashatunk, értekező betétekkel, melodramatikus részletekkel, a figyelmet folyamatosan ébren tartó (de nem kiszámíthatatlan) fordulatokkal, elégikus távlatossággal összefoglaló zárlattal. Minden van itt. Szenvedély, csalás, árulás, betegség, halál, gyász, hazugság, bűntudat… – ezek volnának az Amit szerettem esetében működő hívószavak. És ha olvasóként elfogadjuk a bennük összpontosuló szerzői ajánlatot, akkor nem fogunk csalódni: tényleg színvonalas, egyszerre szenvedélyes és intellektuális lektűrt kaptunk a Park Kiadó és a fordító Farkas Krisztina jóvoltából.

Tovább

Szilasi László: Luther kutyái. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 288 oldal, 3499 Ft

A színvonalas szépirodalom mindig – vigyázat, leegyszerűsítés következik! –: vallomás és képmutatás tetszetős elegye. Vallomásként tetszelgő képmutatás, vagy képmutatásig kidolgozott vallomás. Így volt ezzel Szilasi is: legelső regényében, a Szentek hárfájában (2010) saját szülővárosa, Békéscsaba térképére húzta rá a kiterjedt irodalmi tanultságáról árulkodó műfaji leplet, valamiféle rejtélyes bűnügyi históriát. Azután ifjúsága és felnőtt férfikora helyszínét, Szegedet rajzolta újra a szofisztikáltságában is megrendítő, a városi hajléktalanok katatón vonuláseposzával érintkező szerelem- és gyilkosságtörténetben, A harmadik hídban (2014). Legutóbb meg szemérmetlenül átadta magát polgári foglalkozásából (Szegedi Egyetem, Bölcsészettudományi Kar, Irodalomtudományi Intézet) fakadó szenvedélyének, és írt három egymással rafinált fátyolossággal összefüggő kisregényt (Amíg másokkal voltunk, 2016) három irodalomtörténeti nagyság, Bessenyei György, Jókai Mór és Babits Mihály kevésbé ismert, pályakezdő életszakaszairól. Most pedig arról mesél, hogy 2015 februárjában majdnem meghalt az agydaganata miatt, meg hogy sikeresen megműtötték, meg hogy szerencsésen felépült, meg hogy ennek kapcsán mi minden jutott eszébe félévszázadnyi múltjából, meg hogy ezenközben mi minden járt a fejében a létezés végességéről, az emberi esetlegességről, az ebből táplálkozó hitről, bizalomról és nyugalomról. És teszi mindezt a hozzá méltó, tőle megszokott, szerethető mértékű kimódoltsággal, fokozottan irodalmias nyelven és szerkezetben.

Tovább

Krasznahorkai László–Ornan Ro­tem: A Manhattan-terv. Magvető Könyv­kiadó, Budapest, 2018, 92 oldal, 6499 Ft

A képek történetében megfigyelhető kultusz nem csupán gyakori témája, de éltető közege is Krasznahorkai nyelvi művészetének. Hiszen a jelentős életművel rendelkező író jellegzetes külső tulajdonságai (hosszú haj, szakáll, kék szem, kalap, fekete öltöny…) valamiféle ikonikus–mitikus állandóként kísérik, vagy ha tetszik, keretezik a szövegekre vonatkozó (arányos) tiszteletet, olykor (aránytalan) imádatot. Mi több, a Krasznahorkai-kultusz tárgya sokszor nem is annyira a szöveg (poétikai minősége) lesz, mint inkább a szerző (ikonikus alakja). Könnyen visszájára fordulhat hát az irodalmár Roland Barthes egykori fordulata, amennyiben a szerző metaforikus halála helyett nem ritkán immár a szöveg szimbolikus halálát tapasztaljuk. Amit ma sem hívna másként az Ady-kultuszt ostorozó Kosztolányi, mint ahogyan 1929-es vitairatának címében nevezte: „az írástudatlanok árulása”. Az írástudók felelőssége manapság pedig az volna, hogy a látványos vizuális túlkínálat közepette is inkább arra figyeljenek, ami a lényeg: a szövegre. Vagy, miként esetünkben, azaz a szépíró Krasznahorkai és a fényképész Ornan Rotem közös vállalkozása esetében: a szöveg és a szöveget kísérő képek kapcsolatára. Már csak azért is, mivel volt erre példa korábban Krasznahorkai pályáján, a festő Max Neumannal közösen jegyzett könyv, a 2010-es ÁllatVanBent formájában.

Tovább

Mohácsi Balázs: hungária út, hazafelé. lassúváros-kiáltvány. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 80 oldal, 1499 Ft

Tulajdonképpen Mohácsi az ön- és világszemléleti, valamint költészettörténeti és poétikai síkokon érzékelhető hiányokat vagy üres helyeket tölti fel a programszerűen harsány igénybejelentést megtestesítő költői nyelvével, amely ugyanakkor megleli a vállalkozása sikerét biztosító szemléleti tárgyat, a várost. Az avantgárd lelkületű, nyelvi túlmozgásra hajlamos szerző tehát hajlandó alázatosan lelassulni a „lassúváros” tapasztalatához, legyen annak mintája akár Pécs (sokszor), akár Berlin (néhányszor). Hangsúlyos gesztusnak érzékelhetjük továbbá, hogy a lassúváros-kiáltványban megnevezett két költőelőd: Tamkó Sirató Károly és Kassák Lajos – ráadásul az előbbi egy tudományos–fantasztikus regény szerzőjeként, az utóbbi meg az alábbi ironikusan képmutató fordulatban: „a lassú város legyen az első vers, amiben semmit sem lopunk kassák lajostól, se senki mástól, de félek, hogy ezzel letörölnénk mindazt, ami eddig épült, amit olyan tisztán látni az emlékezetben. deleaturt jegyez a szerkesztői kéz: sok ez, túl sok.” (25.)

Tovább

Zoltán Gábor: Szomszéd. Orgia előtt és után. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 392 oldal, 3999 Ft

Korábbi (például a 2000-ben, a Holmiban és a Kalligramban) megjelent közléseiből tudhatjuk, hogy Zoltán eleinte olyan önéletrajzi jellegű regényt akart írni, amely a Véresmajor címet viselte volna. Noha ez a lidércesen bombasztikus összetett szó még csak nem is szerepel a könyvben – ellenben olvashatjuk helyette például a rosszízű „Judapest” kifejezést a 13–14. oldalon. És talán éppen az ehhez hasonló antiszemita szóviccek és nyelvi lelemények visszataszító népi hagyománya miatt sem kerülhettek a szövegtérbe olyan stilárisan–etikailag kétes helyi értékű szavak, mint amilyen a „Véresmajor”. Ráadásul nem is lett önéletrajzi mű a témából. Viszont megszületett az 1944–45 telén a Városmajorban játszódó, borzalmas tárgyához illő címet viselő regény, az Orgia – és éppen ez a kellemetlenül kegyetlen szó szerepel most a jóval semlegesebb hangzású és jelentésű Szomszéd alcímében: Orgia előtt és után. Az „előtt” és „után” viszonyszavai pedig kettős jelentést hordoznak: egyrészt a vegyes műfajú könyvben szó esik a második világháború végén tomboló nyilas „orgia” előzményeiről és következményeiről (a koholt vérvád Tiszaeszlárjától a „soros disznó”-val kedélyesen viccelődő politikus Jászapátijáig); másrészt megismerkedhetünk az Orgia (keletkezéstörténeti) előzményeivel és (hatástörténeti) következményeivel is.

Tovább

Miranda July: Az első rosszfiú. Fordította Krusovszky Dénes. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2017, 352 oldal, 3290 Ft

A tetszetős és meghökkentő (tetszetősen meghökkentő) részletektől hemzsegő regény sajátos örömöket okoz az olvasónak – mint amilyen sajátos örömökben részesülnek maguk a regényszereplők is (például a Cheryllel valamiféle szexuális tanácsadói telefonkapcsolatban álló Philip). Ugyanakkor, ennek fejében, nem kapjuk meg azokat a szokásos örömöket, amelyeket többnyire elvárunk és kapunk a regényektől (és most nem Laurence Sterne Tristam Shandyjére, James Joyce Ulyssesére, Szentkuthy Miklós Praejére vagy Esterházy Péter Termelési-regényére gondolok). Merthogy July világábrázolása nem realista (ami nem baj), hősei nem kiszámítható pszichikai rúgóra járnak (és ez sem baj), történetének fordulatai nem emlékeztetnek más ismert történetek fordulataira (ami továbbra sem baj), történetmondása meg egyenesen zavarba ejtő (ami aztán végképp nem baj). Az olvasó tényleg jól jár, azazhogy úgy jár jól igazán, ha mihamarabb félreteszi vagy legalábbis hagyja meginogni előzetes tudását az emberről, az emberek közötti testi–lelki kapcsolatok általános természetrajzáról, a magányról, a vágyról, a szerelemről, a gyűlöletről, az anyaságról és más ilyen ősrégi alapértékekről. Jól teszi tehát, ha nem azt reméli July könyvétől, hogy majd általa megerősödik előzetes, már-már gyanúsan kényelmes világ- és emberismeretében, hanem inkább, éppen ellenkezőleg, annak örül, hogy kénytelen – miként Kafka vagy a hozzá hasonlóan nem-humanista szerzők esetében – teljességgel újragondolni azt. Vagy legalábbis a regény olvasása során érdemes minél hamarabb elfogadnia (sőt megszeretnie) July játékosan rebellis látásmódját.

Tovább

John Williams: Butcher’s Crossing. Fordította Gy. Horváth László. Park Könyvkiadó, Budapest, 2017, 364 oldal, 3900 Ft

A minden bizonnyal saját egyetemi pályafutásának tapasztalatait is feldolgozó, szolid szomorúsággal és szikár szépséggel telített életregény, a Stoner írójaként ismert – de igazán csak 1994-es halála után elismert – Williams már a Butcher’s Crossing elbeszélői felütése előtt világossá teszi ajánlatát, amennyiben a választott mottók szerzői: a Thoreau-követő Ralph Waldo Emerson és a London-előd Herman Melville. Egyfelől, A Természet című bölcseleti okfejtés lelkészírójának magasztos szólamával: „A Természet minden más körülményt háttérbe szorít, és isten gyanánt ítél meg mindenkit, aki elébe járul.” Másfelől, a Moby Dick szerzője által jegyzett szatirikus kalandregény, A svindler elbeszélőjének zaklatott kérdésével: „A költők […] úgy tartják, nemcsak a beteg tüdőre, hanem a fájó szívre is a természet a legjobb orvosság. De akkor ki miatt fagyott meg a kocsisom a prérin?” A borítón idézett, The New York Times-beli dicséretben meg a Véres délköröket vagy a Határvidék-trilógiát jegyző Cormac McCarthy nevét olvashatjuk – akinek ábrázolt tájékai már nagyon közel esnek a délvidéki William Faulkner Vad pálmáihoz vagy a mexikói Juan Rulfo Lángoló síkságához.

Tovább

Daniel Kehlmann: El kellett volna menned. Fordította Fodor Zsuzsa, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 96 oldal, 2499 Ft

Az El kellett volna menned tényleg nem nevezhető jelentős alkotásnak. Kicsit úgy lehetünk vele, mint például az egyébként is kiismerhető észjárású Paul Auster Utazások a szkriptóriumban című regényszerűségével (2006), amely már a címével elárulja nekünk, mire számíthatunk: regénynek álcázott műhelytanulmányra, amely sokkal közvetlenebbül–színtelenebbül viszi színre a szerző poétikai és egzisztenciális szenvedélyeit, mint az összes többi műve (amelyek legutóbbika, a 4321 éppenséggel Auster életútjának elemeiből építi fel a Ferguson nevű főhős négy lehetséges, egymással párhuzamosan futtatott történetének végül önfarkába harapó kígyóalakzatát). És mintha Kehlmann 2016-os regényének én-elbeszélő hőse sem volna más, mint a szerző valamiféle szócsöve, aki a soványságában is sűrű, hátborzongatóan misztikus történetben egy népszerű játékfilm forgatókönyvírójaként küszködik – a mohó producer sürgetése és a színésznő feleség hűtlensége közepette – a folytatás elkészítésével. Nem véletlenül nevezi a könyv egyik német kritikusa Kehlmannt olyan „fikció-zsonglőrnek”, aki szívesen és ügyesen tükrözi önmagát a műveiben, ámde gyakran el is téved, el is veszíti önmagát (a finnyásabb olvasók rokonszenvével együtt) a fiktív tükörképek között.

Tovább

Ketten egy új könyvről – Szécsi Noémi: Egyformák vagytok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 240 oldal, 3299 Ft

Ez volna hát a tizenkilencedik században induló regényfolyam – szomorúságában is vigasztaló – mondandója az olvasó számára: ha „egyformák” vagyunk is, törekedjünk arra, hogy ezt az „egyformaságot” a magunk módján, a magunk „személyére szabva”, a magunk stílusa és vérmérséklete szerint jelenítsük meg, meséljük el. Ahogyan arra a két gyerekkori barátnő, Emília és Elza is törekszik. És ahogyan azt Szécsi Noémi sikeresen be is teljesíti a róluk és a Bárdy család emlékezetéről szóló regényében, a 2011-es Nyughatatlanokkal induló, majd a 2013-as Gondolatolvasóval folytatódó Bárdy-trilógia – meglepetésszerűen – jelenkorunkba helyezett záródarabjában.

Tovább

Lydia Davis: A történet vége. Fordította Mesterházi Mónika. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 272 oldal, 3499 Ft

A történet végének szenvedő hőse egyazon (fékezetten ziháló) lélegzettel beszél elmúlt szerelmi „történetéről” és jelenben íródó „regényéről”, mely utóbbi körültekintően feldolgozza, megjeleníti az olvasónak a múltban játszódó „történetet”. És hogy ki volna ez esetben az olvasó: a névtelen elbeszélő hős regényének leendő olvasója, vagy Davis regényének tényleges olvasója, vagy mindkettő? Érthetjük így is, úgy is, meg amúgy is. Mindenesetre, hozza tudomásunkra az elbeszélő, a regénybeli történetet lezáró, prousti gőzölgésű teáscsésze-jelenet zárta volna a regénybeli regényt is (és ezzel együtt a Proust-fordító Davis regényét is), ám végül annak (illetve azoknak) elejére került. És ezt a megfordítást jelöli a mű – Mesterházi Mónika által érzékenyen, azaz analitikusan és muzikálisan magyarított – nyelvezetéhez illő finomsággal és pontossággal a borítóképen látható, egymásba tükrözött két teáscsésze alakzata (amelynek vizuális minimalizmusa a tervező Hidvégi Annát dicséri).

Tovább

Történetesen ugyanabban az évben, 1942-ben látott napvilágot Albert Camus talán legismertebb regénye, Az idegen (Gyergyai Albert fordításában: Közöny), és Mészöly Miklós pályanyitó novellája, a Koldustánc. Ráadásul éppen ebben a világháborús esztendőben született a két mű egyik fontos későbbi olvasója, egyúttal a szerzőik által megtestesített irodalmiság érvényes folytatója, Nádas Péter, aki tehát – 1991-es Mészöly-esszéjének fokozásalakzatával – a francia írót mesteréül választó magyar írót választotta saját mesteréül. Ráadásul a Világló részletek című, az Emléklapok egy elbeszélő életéből alcímet viselő, 2017-es önéletírásában szerepel egy olyan jelenet, amely ábrázoló erejével és elemző igényével nagyon közel áll Camus és Mészöly egymáshoz közel álló műveihez. Éppúgy, mint Németh Gábor Koldustánc című írása, amely 2007-es prózakötetéből (A tejszínről) került át kisebb módosításokkal 2016-ban megjelent regényébe, az Egy mormota nyarába. A hetvenöt évet átívelő epikai hatáskapcsolat négy főhőse: Camus idegenje, a Mészöly-novella utazója, a Németh-regény helyvadásza és a Nádas-mű emléklapírója.

Tovább

Földényi F. László: A melankólia dicsérete. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017, 364 oldal, 3999 Ft

Számomra azok a részek bizonyultak a könyv legizgalmasabb vonulatának, amelyekben Földényi a melankólia engesztelhetetlen tapasztalata felől beszél az elmúlt évszázad és a jelenkor művészetének látványos és általános melankólia-deficitjéről. (Kicsit emlékeztetve arra, ahogyan a kedélybeteg Nietzsche kéri számon a modern kor művészetén a tragikus látásmód hiányát.) Merthogy nem is annyira attól lesz igazán fontos ez a könyv, hogy milyen érzékenységgel elemzi a szerző a melankóliával kapcsolatba hozható régi vagy modern, sőt kortárs műalkotásokat (hiszen ezt a képességét megismerhettük korábbi írásaiból is), mint inkább attól, hogy milyen határozottsággal, sőt hévvel mond ellent saját kora vezető művészeti irányvonalának, a termelői és fogyasztói érdekeket és igényeket követő „áramvonalasságnak”, amelynek jegyében még a felforgató szándékú művészeti forma is „kifizetődő lett”. (284.)

Tovább

Ketten egy új könyvről - Szilágyi Zsófia: Az éretlen Kosztolányi. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 296 oldal, 2990 Ft

Persze azért nem mindig mindenről Móricz jut eszébe a szerzőnek. Mindazonáltal van úgy is, hogy maga a kötethős mellékszereplővé válik valamely általánosabb kérdés körüljárása során. A pályakezdés: mítosz vagy konstrukció? című írásban például a pályakezdő Kosztolányi leginkább arra kell a szerzőnek, hogy az őt felfedező Osvát kapcsán tovább tágítsa a témakört az Esterházy Pétert (és nemzedékét) felfedező és végigértelmező Balassa Péter, valamint a Kukorelly Endrét (és nemzedékét) hasonló igénnyel felfedező, ám korai halála miatt csak töredékesen értelmező Hekerle László irányába (aki joggal emlékezteti Szilágyit a Nyugat szintén korán elhunyt kritikusára, Havas Gyulára). Aki ugyanis Kosztolányiban (vagy Móriczban) gondolkodik, az irodalomban (Osvátban, Esterházyban, Balassában, Kukorellyben, Hekerlében stb.) gondolkodik… Sőt olykor, teszem azt A detektív című, 1912-ben megjelent Kosztolányi-novella kapcsán, nem tudja említés nélkül hagyni a krimi műfajának aktuális állását (no meg Móricz Forró mezőkjét)… De hát mindez a kötet vállaltan laza szerkezetéből, füzérszerűségéből adódik.

Tovább

Szirák Péter: Ki említ megérkezést? A régi és a két világháború közötti magyar irodalmi útirajzról. Ráció Kiadó, Budapest, 2016, 132 oldal, 1850 Ft

Tulajdonképpen, akár itthon maradunk és útirajzot olvasunk, akár utazunk és útirajzot írunk, vagy utazunk és összevetjük tényleges útiélményeinket az útirajzokban foglaltakkal, vagy akár otthoni élményeinkkel, vagy netán más útiélményeinkkel – mindegyik esetben ugyanazt fogjuk mindig másként megtapasztalni: a kisebb-nagyobb különbségeket. Például azokat a történeti vagy mentalitásbeli különbségeket, amelyeket Szirák vesz észre az általa választott útirajzszerzők műveiben. Ahogyan például Illyés Gyula és Nagy Lajos beszélnek különbözőképpen a szovjet Oroszországban tett útjaikról, vagy ahogyan az „óvatos regisztráló” Szabó Lőrinc és a „teljességre törő és célelvű értelmező” Németh László (81.) írnak nagyon eltérő hangfekvésekben erdélyi útjaikról – még ha „mindketten meg [is] változnak az utazás, az írás végére”…

Tovább
Élet és Irodalom 2019