► David Grimal, Anima Musicae Kamarazenekar – Zeneakadémia, október 7.

A neves francia hegedűművész, David Grimal igazi zenei mindenevő, aki sem az érdeklődését, sem az előadói képességeit nem korlátozza a hegedűsrepertoár valamely szegmensére. Nem válogat sem a technikai problémák, sem a kifejezőeszközök között, bármilyen kompozíciót szívesen szólaltat meg Bach műveitől Chaussonéin át Sosztakovics vagy Kurtág alkotásaiig. Budapestre is többféle minőségben, vagy, ha lehet ezt így mondani, inkább többféle szerepfelfogással érkezett az Anima Musicae Kamarazenekar vendégeként.

► Ferne Stimmen – Bársony Péter, Simon Izabella, Varga Gábor. Hungaroton, 2025

Noha a programfüzet úgy emlegeti a felvételen szereplő kompozíciók szerzőit, mintha két baráti párról (Schumannról és Brahmsról, illetve Ligetiről és Kurtágról), pontosabban a köztük megmutatkozó párhuzamosságról szólnának az egyes produkciók, a lemez rendezési elve mégis egészen más: a középpontban valójában Kurtág és Schumann eszmei kapcsolata áll. A zenei kínálat Kurtág Hommage à R. Sch. című műve (op. 15d), illetve Schumann Märchenbilder-sorozata (op. 113) köré szerveződik, onnan távolodik koncentrikus körökben Ligeti brácsára komponált Szólószonátája, valamint Schumann Märchenerzählungenje (op. 132) felé.

► Arcus temporum, Pannonhalma, augusztus 24.

A pannonhalmi Arcus temporum alapvetően zenei fesztivál ugyan, mégis inkább összművészeti rendezvénynek tekinthető, amely nem annyira a konkrét művészi kínálatról szól, sokkal inkább a kultúráról mint a világ megismerésének egyedül lehetséges módjáról. A programja épp ezért nem kimondottan az elhangzó művek és a fellépő művészek köré szerveződik. A lényeges elem inkább a helyszín megalkotása, amely időt biztosít a motivikus ismétlődések jelentőségének felismerésére. A bencés apátság területén, a Szent Márton-hegyen funkcionálisan önmagába zárul a tér, és csak felfelé, az ég felé van kijárása. A befogadás, átértelmezés és elszakadás szabadságát a monostori épületegyüttes négyszögei, csúcsívei és az ismétlődő tevékenységek szabályos ritmusa határozzák meg.

► Fesztivál Akadémia Budapest – Zene­akadémia, 2025. július 19.

A huszonöt éves, kanadai születésű Vengerov-tanítvány, Alice Lee, Dora Schwarzberg bécsi hege­dű­mű­vész­-növendéke, Mariam Abouzahra, a Junior Prima-díjas csellista, Dolfin Balázs, a Concerto Budapest, illetve a Budapesti Vonósok fiatal brácsaművésze, Soós Előd, a londoni Royal College of Music vendégprofesszora, Nora Romanoff-Schwarzberg, valamint Palojtay János zongora- és Roh­mann Ditta gordonkaművész (akiket a magyar közönségnek aligha kell bemutatni) együtt léptek fel július 19-én a Zeneakadémia Solti Termében.

► Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kovács Gergely, Kristófi Ágnes, Busa Gabriella, Körmendy Flórián, Cserményi Zsombor, Somos Csaba – Martonvásár, 2025. július 5.

A Nemzeti Filharmonikusok több évtizede folyamatosan megrendezett martonvásári koncertjei például kiválóan alkalmasak az érdeklődés fokozatos átformálására. Már csak azért is, mert az akusztikus élmény korlátai miatt a programszerkesztésnek is megvannak a maga nehézségei a Brunszvik-parkban, a kötöttség pedig sokszor vezet a szabadság különös formáihoz. A zenekar ezt okosan ki is használja, amennyiben nem feltétlenül ragaszkodik olyan alkotások műsorra tűzéséhez, amelyek számára a tó közepére épített sziget többé-kevésbé optimális hangzó környezetet tud biztosítani.

► Bryn Terfel, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Fischer Ádám – Művészetek Palotája, június 8.

Terfel nemzetközi hírneve évtizedek óta töretlen. Világszerte ünnepelt énekes, akinek nemcsak csodálatos erejű, ragyogóan testes és lehengerlően változékony orgánuma, hősiesen szárnyaló, ostobán öntelt vagy épp esendően elhaló hangszínei lenyűgözőek, hanem előadásmódjának színészi elemei is, az, ahogyan egy-egy apró eszközzel, élénk arcjátékkal színházzá változtatja a hangversenyt. Ráadásul bármit csinál, mindenben hiteles, Nick Shadow-ként éppen úgy, mint Wotanként, de Sweeney Toddként is ugyanolyan természetes a színpadi jelenléte, mint arcátlanul vonzó, pökhendi Don Giovanniként vagy vakon öntörvényű, elátkozott Wagner-hősként. Egy Wagner-áriaest viszont mégiscsak olyan koncepció, ami a legrátermettebb, legrutinosabb operaénekesnek is komoly feladatot jelent.

► Liszt Ferenc Kamarazenekar, Fejérvári Zoltán, Várdai István – Zeneakadémia, 2025. május 14.

Várdai István vezényletével az együttes továbbra is markáns precizitásra törekedett elsősorban, míg a szólista, Fejérvári Zoltán játéka sodró erejű volt, finoman, egészen fran­ciá­san álmodozó és kérlelhetetlenül fegyelmezett egyszerre, a Bartók-siratókat idéző szuggesztív pillanatokban pedig megszabadult minden moz­gé­konyságtól és beszédszerűségtől, és tiszta súllyá, letaglózó erővé sű­rűsödött.

► Kammerorchester Basel, Pusker Júlia, Izabelė Jankauskaitė – Zeneakadémia, április 10.

A még csak huszonhat éves, de már neves zenekarokkal (köztük a zürichi Tonhalle együttesével vagy a hr-Sinfonieorchesterrel) dolgozó Izabelė Jankauskaitė a legkevésbé sem igyekezett fegyelmezett tekintélyt sugározni a pódiumon. Ellenkezőleg, minden rezdülése a zenéhez való nagyon is személyes viszonyról tanúskodott, és szabadkozás nélkül engedte, hogy ezt a viselkedése is tükrözze: látványos, széles, táncos mozdulatokkal vezényelt, keze pedig hol karvezetőre, hol balerinára emlékeztető, lágy íveket rajzolt a levegőbe. Ha azonban a test nem annyira erőt és kontrollt közvetítő, mint inkább hajlékony zenei jelként való intenzív használata esetleg szokatlan lehetett is, attól még a litván dirigens elképzelései nagyon is világosak voltak.

► A Lipcsei Gewandhaus Zenekara, Nikola Hillebrand, Andris Nelsons – Művészetek Palotája, 2025. március 12.

Nelsons a két mű egymásutánját életteli precizitással alakította ugyanazon mesebeli igazságnak, a jó jutalmának „ideális” és „torz” alakváltozatává. Sugárzó és lendületes Dvořákját a zenekar csodálatos térérzetet keltő, gyönyörű fényű hangzásképet létrehozó játékkal szólaltatta meg – néhol kissé megbicsakló belépésekkel ugyan, de kifogástalanul formált fúvósállásokkal és érzékeny vonósszólamokkal. Mahlere ugyan­akkor némileg darabossá tördelődött, de cseppet sem túlzóan, éppen csak annyira, hogy felfedje az idilli álca alatti rikító színeket, a torlódó témák disszonanciáját és a harmóniák széthulló feszültségét.

► Pierre-Laurent Aimard, Keller András, Concerto Budapest – Zeneakadémia, 2025. február 14.

Aimard kottából játszott, mintha nem lenyűgözni akarna, hanem csak olvasná a darabot, ezáltal mutatva rá a valódi kapcsolatra hallgató és előadó között: arra, hogy az elragadtatás helyett igazából mindketten Dvořákra kíváncsiak. (Ez a közösség ugyanakkor kissé visszaütött a Kurtág-ráadásban, amelynek egyes hangokra redukált, tiszta szépsége érzékelhető feszültséget keltett azokban, akik a költői­séget csak XIX. századi struktúrákon keresztül szerették volna átélni.) Az estét végül a 9. szimfónia („Az Újvilág­ból”, e-moll, op. 95) zárta remekül kidolgozott fúvósállásokkal és a dallamos motívumok mindenekfelett való kiemelésével, ami, ha néhol kissé szokat­lan­nak hatott is, kétségkívül illett az alapvetően melodikus gondolkodású Dvořákhoz. Őszintén jólesett az egész este.

► Julien Chauvin, Nemzeti Filharmonikus Zenekar – Zeneakadémia, január 21.

Persze Chauvin elismerte, hogy ő a közép-európai tradíciókhoz kívülről kapcsolódik, másfelől közelít, másképp játszik és másképp értelmez, sőt állítása szerint kifejezetten izgalmasnak találta, mit szól a budapesti közönség ahhoz, ahogyan elkerülhetetlenül átalakítja, a maga képére formálja ezt a repertoárt. A pesti hallgatóság pedig megérdemelten tapsolt és bravózott, noha bizonyára többen is akadtak, akik feltüzelve, mégis bizonytalan csalódottsággal ültek a helyükön a koncert végén, mintha egy lelkes tolvaj kifosztotta volna őket. Furcsa érzés volt.

► Bruno de Sá, Wrocław Baroque Orchestra – Zeneakadémia, 2024. november 30.

Bruno de Sá fellépése igazából azt a gyanút kelti az emberben, hogy a XVIII. század arisztokratái, amikor belefeledkeztek egy-egy lenyűgözően megformált ékesítésbe, nemcsak azt élték át, hogy a színpadon önmaguk magasztossá nagyított változatát látva a hatalom és az erény szükségszerű és elválaszthatatlan összefonódásának lehetnek tanúi, hanem azt a borzongató tapasztalatot is, hogy a színház pompázatos tükre megbízhatatlan is lehet, és az elvárt valóság helyett olykor nyugtalanítóan ismeretlen képet adhat vissza. Ez a bizonytalan viszonyítási pontokon billegő, csodálatosan bizarr világ, amelyben a művész és a mutatványos óhatatlanul összemosódik, a brazil férfiszoprán koncertjeinek okvetlenül jelentős élményforrása.

► Budapesti Fesztiválzenekar, Jordi Savall – Zeneakadémia, november 7.

Jordi Savall évek óta visszatérő közreműködője ennek az érdekes folyamatnak, és őszintén szólva jólesik azt hinni, hogy talán nem is szigorúan csak zenei okokból. Végül is a legendás katalán zenész maga is narratívákat keres és hoz létre a zenetörténetben, hogy aztán ezekre fűzze fel a koncertjeit és a lemezeit, és ezek révén magyarázza a múltat és a jelent egyaránt. A Fesztiválzenekarral közös hangversenyeinek műsorán többnyire táncok szerepelnek, álarcos találós kérdések, allegorikus színpadi játékok zenéi.

► Varga Oszkár, Matuska Flóra, Szűcs Péter, Dani Imre, Radnóti Róza, Góbi Rita – Zeneakadémia, október 15.

Ha a művészet az őt körülvevő, őt létrehozó társadalmi közegre reflektál, akkor egy ilyesféle tettnek okvetlenül van létjogosultsága egy hangversenyen. A kérdés csak az, hogy az egyes esetekben nyújt-e annyi intellektuális pluszt a kifejezőeszközök kiterjesztése és megduplázása, amiért megéri befolyásolni az eredeti műforma hatását. Radnóti Róza Messiaen-koncepciója is efféle problémákat vetett fel október 15-én a Zeneakadémia Solti termében. Érdemes előre leszögezni, hogy a Kvartett az idők végezetére mozdulatokkal és látványelemekkel kísért előadása okos produkció volt. Azt a dilemmát azonban nem döntötte el egyértelműen, hogy a transzcendencia tiszta hangzó alakjaként elgondolt művet le lehet-e úgy képezni mozgásra és fényre, hogy a látvány eszközei a kompozíció struktúrájához is hűek maradjanak, és eredetiségükből, merészségükből se veszítsenek.

► Fischer Iván Operatársulat – Művészetek Palotája, szeptember 8.

A Fischer Iván Operatársulat és a Budapesti Fesztiválzenekar legújabb produkciója, amelyet szeptember 8-án vittek színre a Művészetek Palotájában, jó előadás, de felvet néhány kérdést. Elsősorban azért, mert a rendező-karmester, Fischer Iván úgy döntött, hogy nem a létező két verzióból választ a maga számára izgalmas műformát, hanem inkább az első szövegváltozattal dolgozik – ám Molière nélkül. Vagyis az előadás első felében pusztán az eredeti darab Strauss-féle kísérőzenéjét szólaltatta meg a saját rendezői ötleteivel és Chiara d’Anna koreográfiájával kiegészítve.

► Beethoven: Missa Solemnis, Jordi Savall, Alia Vox, 2023

Savall interpretációja megnevezi a kockázatot, és a zenei precizitás, a tágas kultúrtörténeti keret és az individuális kiszolgáltatottság lenyűgöző ötvözetével teszi világossá, hogy a mű tétje az egyéni élet értelme, mert az intézményes világmagyarázatok dicsősége már csak a személyes kétségben érhető el, anélkül romba dől minden. Ha valaki makulátlanul gyönyörű felvételt szeretne Beethoven Missa solemniséből, akkor válassza Jordi Savall, Lina Johnson, Olivia Vermeulen, Martin Platz, Manuel Walser, a Capella Nacional de Catalunya és a Concert des Nations lemezét.

►Vashegyi György, Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar, Martonvásár, július 13.

A zenekar az embert próbáló kánikulában igazán élvezetes teljesítményt nyújtott: pontosan épült egymásra az előadásukban kíséret és dallam, gesztus és motívum, tematikus párbeszéd és mindent egybefoglaló tutti, még ha a szimfónia lassú tételének táncos kecsessége lehetett volna is kitartóbb, vagy a finálé lendülete ellenállhatatlanabb.

► Várjon Dénes – Bartók Emlékház, június 16–17.

Várjon Dénes elgondolása, mármint hogy nem kizárólag saját személyében, saját választásaival, saját preferenciáival üljön le a hangszer mellé, hanem valaki más tükörképeként mutatkozzon meg, feltétlenül olyan tervnek ígérkezett, amelynek megvalósítása során előadónak és hallgatónak egyaránt választ kell találnia arra a kérdésre, voltaképpen mire is jó ez az egész. Ami azt illeti, a személyes konklúzió elég hamar meg is született: úgy tűnt, hogy a zongorázásról alkotott kép, a zongorázásnak egy sajátos attitűdje volt az, ami Várjont ebben az átlényegüléses folyamatban igazán érdekelte.

Az este ünnepelt szólistája, Christian Tetzlaff fantasztikus lendülettel játszott, sátánian fölényes virtuozitással, de már-már túl látványosnak tűnő gesztusokkal, reccsenő hangsúlyokat, a szenvedélyes lendülettől összetorlódó, mintegy az érzésektől túlcsorduló futamokat és a dúsan alkalmazott vibratótól szinte olcsónak ható dallamíveket formálva. Energikus, markáns és patetikus versenymű kerekedett ki ebből, az tagadhatatlan, de az a művészi küzdelem, amelyet a forma tükröz, végső soron nem zajlott le az emocionális vívódás számtalan jele dacára sem.