Legyek verik magukat az ablaküveghez. Lili kimegy, a folyosón egy hosszú lócára ül, csontos kis válla hosszan rázkódik, lassan nyugszik meg. Legalább az anya itt lenne. De anya sokszáz kilométerre innen mit se sejt róla, hogy ő hogyan él. Most az öltözőbe megy, átöltözik, leszédeleg a kertbe, ami az épületet körül veszi, a kapunál a büfé.

Elmondom most akkor végre, mi volt a baj az Andival, tessék: nem tudott citromos rizst készíteni, hát ez a baj, ez a gyökere mindennek.

Ez akkor derült ki, mikor a konzerveknél álltunk, itt, az eladótérben a műszakunk végén, és mellette vannak, ugye, a rizsek meg az olajok, mindenki tudja. Engem amúgy Erikának hívnak, huszonkettő múltam, na jó, két hét múlva huszonhárom, de pont leszarom. Utoljára tizenkilenc voltam, mikor meggyászoltam, hogy múlnak az évek, és már húsz leszek, aztán harminc, aztán ötven, aztán a kilencven, aztán százhúsz, aztán jön a halál. De ez hülyeség. Szóval az Andi, hát igen, nem könnyű eset az ilyen. Csak szól valamit, aztán hallgat, mint a makréla a fagyasztóban, benyög valamit, hadd furdaljon a kíváncsiság, aztán hallgat.

– Emiatt van az egész, emiatt bánt engem – és egy ragukonzervre mutatott, csak sokára jöttem rá, hogy nem arra, hanem mögé, a rizsek polca felé, még konkrétabban a hosszú szemű basmati rizsre gondolt. Vagy a Camargue vörös rizsre? Sose derült ki. Egyébként, nem tudom, hogy kell kiejteni, de ez van a dobozára írva, „származási hely Marokkó”, és sose akciós. De ezeket a polcokat nem én töltöm fel, úgyhogy a rizsekről keveset tudok. Az Andi ilyen, ilyenkor összeszorítja a száját (Mayam szájfény, én sose használnám, nekem csakis dr. Hauschka van, kicsit drágább, de nagyobb kiszerelésben is kapható), megrázza a fejét, himbálóznak a fülbevalói összevissza. Nem szép ilyenkor.

De nem most. A vejem dühödten cigarettázik az erkélyen, magasföldszinten élek, de erkély van azért, az unokám a kék kanapén sír, ölében a macska, alszik, dorombol. A macskát a családi dráma nem zavarja, éppolyan nagyúri kéjjel élvezi, ha simogatják hosszú szürke szőrét, mint egyébként. Az unokám kataton módon simogatja, oda se figyelve, ahogy a tibeti szerzetesek az imamalmot görgetik. Egyszer láttam erről egy filmet. A macska örül, dorombol, számára nem különbség, ha simogatják, de bele is sírnak a bundájába közben. A simogatás az csak simogatás.

A két lány a Gucci-kirakat előtt áll, az óriás üvegtábla vakít a mézszínű koraesti fényben, sehol egy árcédula, aki betér, semmi pénznemben nem foglalkozik ilyesmivel.

Legelöl fehér párnán női csizma, fehér lakkbetétek a combig érő grafitszürke száron, a lábfejen decens lyukacsokon szitál át a fény, talán festett kígyóbőr. A két lány, a fekete és a szőke, rá se pillant, bár rajtuk is hasonló feszül magasan térd fölé.

A kirakatokba takarózott sétálóutcán, ami nyugati tájolású, végigver a lenyugvó nap, szikrázik a végtelen üveg, mint egy ékszeresdobozka, nyílt fedéllel mutatja kincseit. Az ellenfényben a két miniszoknyás már pár méterről is csak derengő sziluett, nem látni, milyen szépek, igazán azok, sirályok kavarognak a vöröskristály ég alatt, ide már közel a víz.

– Kerüld a kísértést, lányom.

– Ezt pont te mondod?

– Tíz miatyánk.

– Neked mennyi lesz, te mennyivel tudod le?

– Magasztald az Istent, mert jóságos hozzád…

– A János, ha megtudja, végem van nekem, amilyen állat, de véged neked is.

– ...és örökké szeret minket.

– „Mit jársz ide mindig?” – ezt kérdi, ezzel nyaggat, ezzel kínoz.

– Feloldozlak téged...

– De én, én, aki mindent... és erre csak ezt, csak így...

– ...Atya, Fiú és Szentlélek nevében.

– Hogy mered, hogy mersz így velem?

– Vess keresztet.

– Még nem végeztünk, atyám.

– Értsd meg, vége van.

A gyász tompa hetei után – mikor úgy érezte, mély kútba zuhan, és élete a behúzott függönyök mögött növényi vegetálásra csökkent, nem mozdult ki, alig evett-ivott, telefont nem vett fel, és ő se hívott senkit – Icuka lassan megváltozott. Maga se tudta, szerette-e a férjét (néha gyűlölte, legyünk pontosak), bár a hiánya beteggé tette, de ez a hiány mostanra önsajnálattá torzult, és valami még rosszabbá, mikor meglátta a másik nőn a fekete kosztümöt.

– Na, most! Na, most mindjárt bevallja – gondolta Icuka, ahogy a zokogó Katalint nézte. Katalin, nem ám Kati, pláne Katika. – Na, te se leszel már fiatalabb, nézte dühvel az ötvenkét éves Icuka, aki már sok éve azt a fonnyadt, korán őszült, sápadt alakot mutatta, amit ma. Tudta persze pontosan, hány éves Katalin (negyvenhárom), még a születésnapját is tudta (július tizennyolc), sok évig okozott neki gyötrődést ez a nyárközepi nap, mert látta, hogy milyen titkos izgalmakat okoz, milyen rosszul leplezett készülődést valaki életében, akinek gondolnia sem lett volna szabad a szép Katalinra.

Zsoltika elbűvölő, édes hangon csalogatja Flokit, a szomorú spánielt, egy angyal nem szólhatna szebben, ha lábát a felhő széléről lóbálva csalogatna, mint ahogy Zsoltika csalogat.

– Gyere, Floki, gyere szépen a gazdihoz. Zsoltika szeret téged.

De Flokiban győz az életösztön, és nem jön közelebb. Zsoltika nem adja fel, tejben áztatott keksszel édesgeti, fülig ér a szája, kutyavicceket mesél, sármos kutyafiúkat ígér, de nem és nem, Floki, a dög, a boldogtalan Floki ravaszabb, már minden trükköt ismer, minden kekszre ráfaragott, minden becézést megbánt, sűrű farokcsóválással fejezve ki az örök hűséget, ami kutyaszívében viszonzatlan ég, bánatosan nézett Zsoltika szemébe, de nem jött közelebb.

Tramadolnak hívják amúgy a tablettát, amire ők ketten (már hogy a fiúk, Zsoltika és Arni, nem a kutya) annyira hajtanak.

"Hát igen: Yvett. Így a harmincas évei origóját meghaladva (kevésbé szörnyű, mintha azt mondjuk: negyven felé) még mindig jó nőnek számított, bár a vodka gyorsan pusztítja a lányszépséget, az egyéb szerekkel már húszévesen leállt, de most az alkohollal, sőt, a kávéval is, aszkéta létet élt, jóga, tisztítókúra, léböjt, néha napokra eltűnt a tibeti teázók füstölőillatú bugyraiban, ilyenkor, bár Jr. soká nem látta, végül visszakapott egy ugyanolyan hisztérikus, szétszórt, narancssárga lábkörmű energiavámpírt, aki valaha milyen édes volt, jaj, milyen szeretnivaló. Jr. nem hitt a jógában, az egészséges életmódban, a paleodiétában, a tantrában. Zagyvaság, gondolta, de a béke kedvéért nem mondott semmit, hisz az élet maga is zagyvaság, minek bolygatni bármit. Yvettnek ma amúgy különösen rossz napja volt, a robbanáshoz ilyenkor egy szikra elég, a gyúanyagot botor módon Jr szolgáltatta egy dőre kérdéssel: „Mit lehet enni?”"