► 7. Budapesti Klasszikus Filmmaraton – szeptember 17–22.

A nemzetközi filmkánon ismert művein, a húzónevek retrospektívjein túl a régi filmek fesztiváljának legalább ennyire fontos célja a felfedezés, az archívumok mélyén lapuló alkotások reflektorba fénybe állítása. Az idei Filmmaratonon különösen a kelet-európai archívumok kincsei nyűgöztek le. Az észt Szauna a tallinni szocialista nagyvállalattól a falujába hazalátogató középkorú nő története, akinek az az elvtársi kötelessége, hogy a szaunát előkészítse az odalátogató illusztris külföldi vendégeknek.

► Kristóf György: Zenit

Kristóf a közösség szabadsággal birkózásának paraboláját elvont térben-időben fogalmazza meg. Pálos Gergely operatőr világítása, komponálása szépen kiemeli a tér eltérő hangulatait, a börtön monokróm, fémes-hűvös zártságát, egyformaságát, a szimmetrikus fixek a mozdulatlanságát, a barlangba beáramló fények a tér már-már szakrális jellegét, a táncosokkal együtt hullámzó, mozgó kamera a felszabadulás lágy dinamikáját, a hierarchia és elnyomás újjáépülését megtestesítő trónszéket megvilágító fények annak beteges megalomániáját. 

► Szimler Bálint: Fekete pont

Ám az iskolán belül sem épül fel szervesen az elmagányosodás folyamata, nézőként nehéz átélni, mi megy végbe Palkóban mindeközben. Paul Mátis (Palkó) és Mészöly Anna (Juci néni), s a többi profi és amatőr szereplő kiváló alakítása, a hibátlan jelenetek és párbeszédek mellett is lyukacsos marad a történet szövete, így a Fekete pont a szereplők megéléseit letapogató lélektani dráma helyett hideglelős társadalmi látlelet kínál, a kor szellemiségének feledhetetlen leírását.

► Simone Bozzelli: Patagónia

Simone Bozzelli első nagyjátékfilmje Locarnóban a versenyprogramban szerepelt, de nemzetközi moziforgalmazást nem kapott, nálunk a Maxon látható csapnivaló magyar szinkronnal, pedig a Patagónia kifejezetten erős rendezői debütálás, markáns hangvétel jellemzi újabb bizonyítékát adva a kortárs olasz filmművészet sokszínűségének és életerejének.

► Angela Ottobah: Paula

Angela Ottobah – a francia mozikban már tavaly nyáron bemutatott – első nagyjátékfilmjében újragondolta a veszélyben lévő nő klasszikus thrillerváltozatát. George Cukor Gázláng és Alfred Hitchcock Gyanakvó szerelem című hollywoodi alkotásai eminens példák a férfiak udvarias köntösbe álcázott elnyomására, ahogy kíméletlenül izolálják a gyereknek tekintett, naiv fiatalasszonyokat, és kedves gesztusokba rejtve lassanként az életükre törnek. A Paulában viszont egy gyerek a konspiráció áldozata, aki azon túl, hogy szereti testi-lelki kínzóját, az életkora miatt sem láthat át a másikon.

► Sam Mendes: A fény birodalma, Max

A René Magritte nevezetes festményét idéző cím kötelez, s Roger Deakins, az egyik legjobb kortárs brit operatőr az előképhez méltó fantasztikus képeket alkot. Minden beállítás a fényekkel briliánsan megfestett, kiegyensúlyozott kompozícióival nyűgöz le. A nyári tengerpart üde, ragyogó színeitől a mozi lepusztult eleganciájú felső szintjét belepő meghitt alkonyaton át az elkomoruló történet felhős-hűvös színtelenségéig – Deakins mindent tud a fényekről és színekről.

►Agnieszka Holland: Zöldhatár

Agnieszka Holland, a lengyel filmművészet tapasztalt és termékeny rendezője elemi erkölcsi felháborodásból forgatta le a Zöldhatárt. A világsajtót 2021 őszén bejárta a hír, hogy Lukasenka belarusz diktátor repülőgépeken utaztatott a menekülteket Minszkbe, és onnan buszoztatta tovább őket az Európai Unió határához, de a lengyel kormány könyörtelen fellépése miatt a nagyhatalmi politikai túszaiként heteken át hidegben, esőben a két ország közti senki földjén rekedtek, és sokan meghaltak az embertelen körülmények között. Holland a határozott morális kiállást választotta választotta irányelvének a téma megfilmesítésekor.

► Marija Kavtaradzė: Lassan. Litván film.

A Lassan elsősorban női történet, női nézőpontból, s mint címe ígéri, komotós tempóban meséli el a kapcsolat alakulását. Dramaturgiája izgalmas módon reflektál magára a kapcsolat természetére és ezen keresztül általában az elbeszélés mibenlétére. Peter Brooks szerint a narratív vágy hajtja előre a cselekményt a befejezésig, mondjuk egy tisztességes hollywoodi filmben az, hogy a szerelmesek egymásra találjanak, és egy csókban vagy egy ágyjelenetben egymáséi legyenek? Ám mi van akkor, mint a Lassanban, ha egy szerelmesfilmben a főhősök között – legalábbis egyik oldalról – nincs meg a vágy, és emiatt nincs remény a szexuális beteljesülésre?

► Matteo Garrone: Én vagyok a kapitány

Matteo Garrone az erőszakos társadalmi valóságot megrázó emberi drámákként megfogalmazó filmjeivel, a Gomorrával és a Dogmannel tűnt ki a kortárs filmvilágban, és az életműnek ebbe a vonulatába illeszkedik az Én vagyok a kapitány is. Garrone jó érzékkel találta meg azt a rendezői stílust, amin keresztül eredeti módon vált elmesélhetővé a főhőssé tett Seydou története. Az olasz rendező számára előképként a hatvanas évek elején készült Amerika, Amerika szolgálhatott, melyben Elia Kazan saját nagybátyja emigrációjának történetét mesélte el: mennyi ügyeskedésre, szerencsére, ravaszságra és önzésre van szüksége egy mosolygós görög fiatalembernek, hogy Anatóliából eljuthasson New Yorkba.

► Luca Guadagnino: Challengers

S hogy a több mint hatvanéves filmremeket miért citálom ide a Challengers című film kritikájába? Mert meggyőződésem, hogy a történetében a Jules és Jimre emlékeztető, izgalmas szövésű film a főszereplőnő alakításán bukik meg. Az ifjú amerikai csillag, Zendaya csak-csak elügyeskedik a Dűne állig beöltözött, sivatagban ugráló akcióhősének szerepében, ám hogy két férfit bolondítson el, miközben ellentmondásos álmai, vágyai szorításában őrlődik, ahhoz még nem elég érett és képzett színésznő.

Andrew Haigh filmje száz percen át tartó melankolikus merengés a főhős gyerekkori traumáján, miközben nézőként mi is belesüppedünk a férfi megakadt gyászába. A brit író-rendező költői pillanatokkal, szorongató kábítószeres látomásokkal és drámai találkozásokkal segít átérezni a másik ember fájdalmát, melyben nézőként ki-ki a saját magáéra ismerhet, de tapodtatnyit sem mozdul a veszteség utáni vigaszra vágyakozás örök jelenéből.  

Mintha csak Tarr Béla hőseit látnánk, akiknek az együttélés az esővel, sárral, széllel menthetetlenül beleivódott testükbe-lelkükbe, Ceylan főszereplőjét az öröknek tűnő hó rontotta meg végérvényesen – vagy már jóval korábban elkárhozott anélkül, hogy észrevette volna.

A bhutáni boldogságügyi minisztérium annyira komolyan veszi a feladatát, hogy ügynököket bocsát útjukra, akik részletes kérdőívek segítségével mérik fel a lakosság boldogságindexét, és viszik jó hírét a bölcs uralkodó által kigondolt nemzetstratégiának. Egy ilyen utazó kérdezőbiztost követ Zurbó Dorottya és Arun Bhattarai Sundance Filmfesztiválon bemutatott, csodálatos dokumentumfilmje. A boldogság ügynöke mintegy mellékesen leplezi le, hogyan használható a boldogság politikai marketingre és országimázsépítésre, mert ennél sokkal fontosabb témája akad: az őszinte szeretetről, az emberi kapcsolatok erejéről mesél.

A Rigó, rigó, szederinda a hagyományos családmodellt és női életformát szajkózó begyöpösödött környezete ellen a maga sajátos konokságával lázadó főhősnőről szóló feminista tanmese, mégis a tavaly Cannes-ban bemutatott alkotás a rendezői-operatőri munka kreativitásának, a főhősnő eredeti karakterének s főként a páratlan főszereplőnek az érdemeként túlemelkedik a női emancipáció mellett kiálló fabulán.

(Wim Wenders: Tökéletes napok)

A német új film folyton úton lévő rendezője nyolcvanhoz közelítve sem tagadta meg egykori Amerika-imádatát, melyet a Tökéletes napokban meglepő közegbe szőtt bele. Mert van még egy másik világ, ami közel áll Wenders rendezői alkatához, éppen az ellenkezője a végtelen autózások és a nyers rockzene Amerikájának – ez Ozu Jaszudzsiró Japánja, akinek Tokyo-ga című esszéfilmjét szentelte 1983-ban, a hétköznapi élet apró emberi történéseinek, visszafogott örömeinek és bánatainak, azok filmre komponálásának kelet-ázsiai művészete. Wenders ragyogó fantáziával ötvözte a hagyományos japán értékeket, a természettel való bensőséges kapcsolatát, a másik emberrel szembeni mély tiszteletet az amerikai rockzene önkifejező vagányságával, bátor érzelmességével, s alkotott a kettő keresztezéseként a Tökéletes napokkal egy szívet melengető szerzői mozit.

(Vermes Dorka: Árni)

A magyar dokumentum- és játékfilm alkotói évtizedeken át próbálták felülírni a nevelőotthonokban élő vagy onnan kikerült fiatalokkal kapcsolatos durva előítéleteket, gondoljunk csak Mészáros Márta, Gyarmathy Lívia, Erdőss Pál, Sopsits Árpád alkotásaira, de az utóbbi évtizedben az állami filmtámogatási rendszer tudatosan mellőzi a fajsúlyos társadalmi témájú történeteket. A rendszeren kívül, a Velencei Biennálé kisköltségvetésű nagyjátékfilmes programjának finanszírozásában készült el az Árni című mozifilm is (ahogy korábban Szőcs Petra hasonló tematikájú Dévája), ami manapság ritka kivételként bátran felvállalja az elesettek mellett kiállás hagyományát.

(Boross Martin: Nyersanyag)

A „messziről jött” profi filmkészítő helyett a falu formál történetet és üzenetet önmagáról. A nemes idea azonban könnyen a valóság kemény falába ütközik, ahogyan a Nyersanyag című magyar független film komoly saját tapasztalatokból táplálkozva izgalmasan dramatizálja ezt a kollíziót. A Stereo Akt színházi társulat alkotása drámai erővel feszegeti az értelmiség felelősségének kérdését a kortárs magyar társadalomban, melyben a szétrombolt bizalom, a szétzilált szolidaritás, a kiszolgáltatottság és a félelem úr.

(Breier Ádám: Lefkovicsék gyászolnak)

Breier Ádám rendező és Csaba Bálint forgatókönyvíró az emberi élet örök nagy történetét, a szülői házba történő felnőtt kori hazatérést, az apával való szembenézést, az anya elgyászolását dramatizálta őszinte öniróniával. Hazatérni és konfrontálódni a szülőkkel a felnőtté válás elkerülhetetlen útja. Ám ilyenkor bizony felszakadhatnak a régi sebek, napvilágra kerülnek rejtegetett csalódások. A családon belüli finom kötőszövetet, a látványos sérelmeket és láthatatlan kapcsokat fejti fel a Lefkovicsék gyászolnak, mely klasszikus, zárt formában, intelligens humorral festi meg egy apa-fiú kapcsolat szétesésének és újraépülésének keserédes történetét.

(Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál, BIDF, 2024. január 24. – február 4.)

Az aktuális politikai konfliktusok mellett örök emberi témák, szerelem, a család, a halál, a szexualitás egyedi fénytörésben mutatott tapasztalatai szintén megjelentek a BIDF programjában. A fesztivál történetmesélő filmjei közül több is kortárs dokumentumfilm jellemző tévedésébe esik, hogy a filmkészítő óvakodik az interjúktól, ami miatt a karakter mélysége vagy történetének nyomon követhetősége vész el. Hiába áldoznak éveket alkotók a másik emberrel való együttlétre, ha egy divatos, a fesztiválok által diktált forma miatt lemondanak igazi megismerésükről.

(Kristoffer Borgli: Álmaid hőse)

Az Álmaid hőse az amerikai független film humorosan szürreális, könnyeden filozofikus vonulatába illeszkedik, amilyen az Egy makulátlan elme örök ragyogása, A John Malkovich menet vagy az Adaptáció. Kristoffer Borgli fiatal norvég rendező első amerikai produkciója szellemes szatíra a digitális közösségi oldalak uralta nárcisztikus látványtársadalomról, melyben, aki nincs fent a Facebookon, Instagramon, vagy nem posztol, nem szerez magának lelkes követőket, az egyszerűen nem is létezik.