Tart még a váratlan választási sikerek öröme, de már mindenki tudja: most jön a neheze. Fogalmazás kérdése, hogy az ellenzék bizonyítási kényszerbe került, vagy végre bizonyítási lehetőséget kapott. Kormányzóképességén túl bizonyítania kell egy másfajta politikai modell létjogosultságát is, amely a vezérelv és a hatalomkoncentráció helyett partneri részvételre, együttműködésre épít. Mindezt egy nem pontosan tisztázott koalíciós szerkezetben és – ami a kormányt illeti – ellenséges környezetben. A gyakorlati próbatételek mellett új, részben elvi természetű dilemmákkal is szembesülnie kell. Kettővel bizonyosan: az egyik a pártstruktúra átalakulása, a másik a falu és a (nagy)város között támadt szakadék.

„Milyen halált akartok, / Buta és elnyűtt, / Régi, ostoba kardok?” (Ady Endre: Jönnek jobb napok)

Fáradt országban élünk. A hatalom örökös izmozása, a folyamatos csatazaj, a megállás nélkül fújt győzelmi harsonák, az oda-vissza rángatás, a rombolás-dúlás-asztalborogatás, az ostorpattogtatás, a mind hangosabb és idegesebb vezényszavak egyre kimerültebb, fáradt közönségre találnak. Akik dirigálnak, már minden ajtót berúgtak, minden házba becsörtettek, minden szobát átrendeztek, ezt-azt persze leemeltek a polcokról, még jó, ahol nem törtek-zúztak. Minden megtörténhet, és sok minden meg is történt. Semmi nem érvényes, semmit nem úgy hívnak, semmi sem azt jelenti, ami.

Konszolidáció kellene – persze nem az, amivel a kormánypolitikusok magukat és közönségüket hitegetik, hogy most már békésebb időszak jön. Nem jön, ugyan mitől vagy kitől jönne? Különben sem elég, ha a hatalom talán kevésbé izgága, és kevesebb felesleges mozdulatot tesz, de célja és természete nem változik. A hatalmi rendszer stabilizálása és magabiztossá válása, amit a Fidesz konszolidáció alatt ért, nem valódi konszolidáció sem a gazdaságban, sem a társadalomban, sem a közéletben. Nem jelent rendezett, normális, élhető és kiszámítható viszonyokat, nem hoz termékeny és „független nyugalmat”. Nem alakít ki olyan együttműködési rendszereket, amelyekben ki-ki elviselhető helyet és mozgási lehetőséget is talál, nem érlel ki olyan egyetértéseket, amelyekre közös szabályokat és bizalmat lehet alapozni. Mindezt nem teszi, nem is teheti, hiszen – mint sokan megírták már – az ilyesfajta hatalomnak életeleme a konfliktus. Csakis széteső, töredezett, érdekellentétektől, gyanúktól és gyűlöletektől szabdalt társadalomban tud megkapaszkodni, hiszen a sereg szétoszlik, ha nincs háború. Nem, nem a Fidesz egymaga idézte elő röpke két év alatt ezt a dezintegrált társadalmi állapotot, de ő az, aki érdekelt benne, és élvezi minden politikai hasznát. Ezért hint gyógyítás helyett sót a sebekre, és nyit új hadszíntereket most kormányon, korábban ellenzékben.

A rég várt konszolidáció így persze nem születhetett meg. Konszolidáció csak a Fidesz után van. De hogyan készítheti ezt elő a baloldal? Hogyan lehet, lehet-e egyszerre hadakozni és békéltetni? Hiszen Churchill, akitől a közismertté vált politikai bonmot-k fele ered, némi alappal mondta: „akik jó békét tudnának kötni, azok sohasem győznek a háborúban”. Ennek az ellentmondásnak a gyötrelmei a még meg sem született konszolidáció előfájásai. A konszolidáció előfájásai, a rákészülés nehézségei bajt is okozhatnak. Itt minden szó, minden tett ronthat és javíthat is 2014 esélyein vagy az azután következő évek építkezésén. Hiszen oly könnyű a magát inkább jobboldalinak valló félországot megtévesztett fajankónak vagy mániás megátalkodottnak vélni. És még könnyebb a kelleténél puhábbnak és tétovábbnak lenni a közjogi, politikai, szociális és kulturális pusztítással, a javak és jogok megkurtításával és átcsoportosításával szemben, egy valamikori megbékélés reményében. Mondván, hátha egyszer mégiscsak talán „galambok ülnek a verebekhez”.

Bruck András nemrégiben megjelent írása (Miben bízik a baloldal?, ÉS, 2012/33., aug. 17.) ezt a hiú reményt jó érvekkel és jogosan zúzza semmivé. Hiszen az a hatalmi szervezet, amely ennyi hidat felégetett már (részben azért, hogy saját megingó emberei se fordulhassanak vissza), nem fog, nem tud, nem akar hátraarcot csinálni. Ezen ábrándozni valóban málészájúság volna.

„Nem vagytok elég kemények, csapjatok végre oda” – halljuk ezerszer saját fórumaink közönségétől is. Csakhogy az igazi kérdés az: hova? Hogyan kell úgy csapni, hogy ne olyat érj, akit vagy amit nem akarsz? Hogyan kerüljük el a háborús fél ránk oktrojált szerepét, hogyan ne teljesítsük be és mélyítsük el a „vagy a magunkfajták, vagy a magukfajták” gyilkos élethalál harcát? A gátlásokat nem mindig a gyávaság, a tehetségtelenség vagy éppen politikai összekacsintás okozza. Van, amikor a konszolidációs szándékok rosszkor, rossz helyen való adagolása. Ez persze nem mentség. Inkább feladat: egy nem önfeladó, hanem magabiztos konszolidációs program kiküzdésének feladata. Ezt itthon kell megoldanunk. Kényelemből becsapjuk magunkat, ha azt hisszük, Európa majd tartósan megoldja helyettünk is az ország sorsát. Csak a világnak ezen a táján születhetett színdarab abból az ötletből, hogy uniós támogatásból pályázati úton feltámadást lehet elnyerni. Máshol meg se értenék. Mi is tudhatnánk: még ehhez is „önrész” kell.

Bruck abból is jogosan ábrándít ki, hogy megint csak helyettünk, majd a Fidesz belső ellenzéke lázad fel, és oldja meg a helyzetet. A kormánytábor belső szerkezete sokkal inkább a vallási közösségeket képezi le, mint a politikai szervezetekét. Az érzelmi hierarchia fontosabb, mint a formális, és ennek a csúcsán Orbán Viktor áll. Amíg nincs ellenpápa (és nincs, nem is igen lehet), hatalma megingathatatlan.

És hogy mi hajtja Orbánt, miért gondolja, hogy ez meg az jó lépés, valóban kár kérdezni: „Nincs rajta mit megérteni, túl kell élni” – írja Bruck. Szerintem ugyan démonizálni is kár, de a vezér személyiségének megértése csak a politikai pszichológiával foglalkozó szakemberek és a parodisták számára létkérdés. Mindenki másnak sokkal fontosabb, hogy ne Orbánt, hanem híveit értse. Mert a konszolidáció szempontjából ez az igazán lényeges. Öngyilkos tévedés, ha a konszolidációt összekeverjük az ellenoldal szűk politikai elitjének nyújtott gesztusokkal. A konszolidációs politika a társadalmi csoportok közti viszony normalizálását kell hogy célozza, szélesebb és mélyebb, mint az elitnek szánt gesztuspolitika. (Más kérdés, hogy a Fidesz részéről az utóbbi se nagyon fenyeget.) De a kettőt nagyon is könnyű összekeverni. Különösen akkor, ha a túloldal közkatonái éppen a vezérhez való feltétlen hűség alapján azonosítják be egymást és önmagukat.

Megszűnt az a világ (mert megszüntették), egyre ritkábbak azok az emberek, akik nem kizárólag a politikai ellenség–barát felismerőrendszer szerint mozognak, és mégsem fordítottak hátat a közéletnek. Koko (KovácsIstván) felvállalt Fidesz-szimpatizánsként 2002-ben még vehette a bátorságot, hogy így fogalmazzon: „Most, hogy az MSZP nyert, négy évig Medgyessy Péter az én miniszterelnököm. (…) Ezt a választást én megnyertem, hiszen Medgyessy Péter azt mondta, hogy minden magyar állampolgár megnyerte a választást. Én tehát most nyertesként foglalok itt helyet, (…) és nagyon szurkolok neki, mert nekem az a jó, ha az ország épül, nem pedig az, hogyha az egyik párt sikeresen bizonyít.”

Ilyen mondatok ma alig képzelhetők el, de éppen ez a hiány értékeli fel a konszolidáció szándékát és képességét. 2014-ben sok minden eldől, de a java utána jön. Nemcsak az a veszély, hogy 2014-ben a rezsim nem bukik meg, hanem stabilizálja magát. Veszély az is, hogy a győztesek nem képesek stabilizálni magukat, hogy állandósul a hideg polgárháború. Ha a mostani hatalom megbukik, nyilván ebben lesz érdekelt. Nem is kérdés, hogy ők mire buzdítják majd híveiket. A kérdés inkább az, előkészíthetők-e olyan viszonyok, amelyekben nem követi ezt a buzdítást milliós tábor. Arról már régóta folyik a diskurzus, mit kell és lehet majd tenni a kétharmados törvények béklyóiból való szabadulásért. De még ennél is fontosabb, mit kell és lehet tenni azért, hogy az állampolgárok kritikus tömege ne érezze úgy, hogy becsületében megtaposták, politikai oltárait meggyalázták. Mert ha így lesz, az ország nemcsak kormányozhatatlan, de a normális élet értelmében továbbra is lakhatatlan lesz. Tudom: ez a gond még távoli. Nem szeretnék az ostoba lány népmesei figurájának hibájába esni, akihez még csak háztűznézőbe jöttek, és máris azon zokog, hogyan nyomhatja agyon a káposztáskő egyszer majd a még meg sem kötött házasságból származó kisfiát. Most még nem ezen fáj a fejünk. De azért nem árt a káposztáskőre is figyelni.

Már csak azért is, mert nincs kipróbált, jó recept. A konszolidáció szempontjából a baloldalnak sincs újabb keletű sikersztorija. Pedig annak idején Medgyessy Péter éppen ezzel nyert: a társadalmi és politikai béke, az „árokbetemetés” ígéretével. Ma a béke szüksége még nagyobb. A mottóban emlegetett „buta és elnyűtt, régi, ostoba kardok” ideje sokak szerint lejárt. Ma sem feltétlenül sikeres hadvezér, nem a sárkányt legyőző Szent György, hanem az indulatok szelídítésére, a normalizálásra képes vezetők kerestetnek. Nem a harsányak, a kardcsörtetők, hanem a bölcsek, a hozzáértők.

De hiába valósultak meg a Medgyessy-féle választási ígéretek, igazi értelmük: a tartós konszolidáció beteljesítetlen maradt. Talán nemcsak azért, mert kifogyott belőle a szociális békét teremtő gazdasági lendület, hanem azért is, mert a túloldali elitnek tett gesztusokkal véltük megspórolhatónak a mélyebbre ható integrációt. A Gyurcsány-kormányok idején pedig a gazdasági konszolidáció érdekében tett lépések kényszertempója eleve útját állta a társadalmi konszolidációnak. Mire felsejlettek a stabilan is működőképes ellátórendszerek körvonalai, az ország egyre értetlenebb és dühösebb lett, és persze hergelték is. A kormányt végül a konszolidáció hiánya buktatta meg. Bajnai Gordon idején a világválság mélypontján időnk és módunk sem lehetett arra, hogy az akut gazdasági krízis mellett a krónikus társadalmi válságot is helyrehozzuk. Morálisan csak azt tehettük, hogy a rendelkezésre álló kevés eszközzel a legszegényebbeket, a peremre szorultakat védjük. De a szűkülő források fölötti harcban a középosztály részben emiatt érezte mellőzöttnek magát, vált veszélyeztetettségében sértődötté és féltékennyé az „ingyenélőkkel” szemben. Újabb konfliktus keletkezett, újabb akadály a társadalmi harmónia útjában. Nap mint nap tanúi vagyunk a „zelmultnyolcév” ostoba és méltatlan befeketítésének és egybemosásának, de annyi tagadhatatlan, hogy részsikerek után a baloldal konszolidációs vállalkozása kudarcot vallott. Éppen a konszolidáció kudarca teremtett a Fidesz számára kedvező közeget a rendszerváltás hiteltelenítéséhez, ahhoz, hogy a demokrácia különösebb népharag nélkül egy ujjmozdulattal kipöccinthető legyen. A szélsőjobbal és a korrupciós fekélyekkel szemben is tehetetlen államgépezetről el lehetett hitetni, hogy azért gyenge, mert demokratikus. A megegyezés mutyinak, az egyeztetés helybenjárásnak, szöszmötölésnek, a véleménykérés tétovaságnak látszhatott, ha így akarták láttatni.

Akármennyire ellenszenvesek Orbán Viktor nyári beszédei, választók sokasága hitt abban, hogy a rendezett világhoz, a társadalmi békéhez, az összefogáshoz nem szándék, hanem erő kell. Nem együttműködés, szolidaritás, segítőkészség, méltányosság, figyelem és türelem, hanem csősz, aki szétcsap. A kormány erre a hitre épít kurzust, ezt akarja fenntartani, ezért szít konfliktusokat, ezért növeli a töredezettséget, hogy a széteső ország maga is azt higgye: neki vasabroncs kell. A hatalom által nyújtott védelem a többiekkel, a szomszéddal, a túl gazdaggal és a túl szegénnyel szemben. Napi élménnyé vált a József Attila által emlegetett „fortélyos félelem”, hiszen „Retteg a szegénytől a gazdag s fél a gazdagtól a szegény”. Orbánék jól ismerték fel az együttműködésre, közösségre való vágyat, nem véletlenül vonult be patetikus szólamaik közé a „nemzeti együttműködés” és konzultáció, az összefogás, a „nemzet” unos-untalan emlegetése. De mivel csak a közös ellenségkép kohézióját tudta adni saját közösségének is, valójában a magyarság még soha nem volt kevésbé valódi nemzet. Már ha a nemzetet Renan és mások definíciója szerint értjük mint „közös emléket a múltról és közös tervet a jövőre”. Ebben az értelemben a nemzet szinte megszűnt létezni, hiszen a múltról való közös emléket az egymással kibékíthetetlenül szembeállított külön-külön sérelemtörténetek váltották fel. De ahogy a baloldal konszolidációja, úgy a Fidesz „rendje” is kudarcos lett. A rend helyett zaklatott rendetlenség jött, nyugalom helyett hektikus izgalmi állapot, béke helyett háború.

Új verseny, új kör kezdődik. Az nyer, akinek elhiszik: valóban képes konszolidálni. A kormányzóképesség ma főleg ezt jelenti. Mit tehet a baloldal, a demokratikus oldal azért, hogy ezt a képességét kifejlessze és megmutassa?

Egyrészt legalább a nem fideszes közéleti világban modellálnia kell az együttműködés, az együttélés újfajta rendjét. Sokan és sokszor írtak már e lap hasábjain valamilyen demokratikus szövetség szükségességéről. Azt kár hosszasan bizonygatni, mit javíthat jó esetben egy ilyenfajta szövetség a választási esélyeken. De jóval többről van szó. Nemcsak a választásról, hanem aminek utána kell jönnie. Nemcsak 2014-ről, hanem 2015-ről, 2016-ról és így tovább. Egy új, türelmesebb, belátóbb, érdekegyeztetésre képes működési módról. Nemcsak választási matematikáról, mennyiségről, hanem a másfajta közéleti és társadalmi minőség begyakorlásáról. Optimális esetben nyerni akár egyedül is lehetne. Egyedül „együttműködni” nyilván képtelenség. A demokratikus oldal valamilyen összefogása éppen a társadalmi együttműködés katalizálására való képességet mutatja, hiánya pedig az ellenkezőjét.

De nem csak pártok viszonyáról van szó. Ki nem unja már az MSZP és az LMP közeledő-távolodó tánclépéseit? Még ha egymás nyakába borulunk is, ez legfeljebb alkalmazkodást jelent a mesterségesen kétosztatúvá tett közélet viszonyaihoz, és nem alapozza meg a valóban többdimenziós, hálózatos, nemcsak központból vezérelt, hanem horizontális kapcsolatokban gazdag társadalmat. Ha Orbán maradék táboráról beszélünk, annak tagjai­tól hiába várjuk, hogy a sajátjuk helyett átlépjenek egy baloldali „akolba”, és nem is az „akol-logikát” akarjuk erősíteni. Egy konszolidált, működőképes, szolidáris társadalomban sokfajta közösségépítő energiának van tere. Ott sokirányú a közlekedés, több szálon lehet egymáshoz kapcsolódni, ott nemcsak a társadalom, hanem a közélet sem „egydimenziós”. Ott a pártok mellett civil és szakmai közösségek egymáshoz kapcsolódó és egymással vitatkozó sejthálózata működik. Ők építenek hidakat, alul- és felüljárókat az olyan politikai autópályák fölött, amelyeken egyébként nem lehetne átkelni, ahol a vicc szerint a másik oldalra csak születni lehet, átmenni lehetetlen, mert jobbról és balról is elüthetnek. Ezért a demokratikus oldal kívánatos együttműködése csak akkor bővítheti a tábort, ha pártok egyezségén túl valódi közéleti mozgalmat is teremt, amelyben az átjárásokat biztosító civil és szakmai közösségek képezik az érhálózatot. A konszolidációs képességet tehát nem egyszerűen a váltópártok tűrhető koalíciója mutatja, hanem egy váltómozgalomban való részvételre és annak generálására való alkalmasság. A magabiztosság, hogy nem veszünk el benne, a szerénység, hogy nem minden nekünk jár, nem mindent mi oldunk meg. Az erő, hogy vannak hozzá gondolataink és eszközeink. Bruck András kérdésére felelve: a baloldal abban bízhat, hogy több tud lenni korábbi önmagánál.

(A szerző országgyűlési képviselő)