Azt mondom, amit Mérő László a két héttel ezelőtti Magyar Narancs-beli cikkének utolsó mondatában: Orbán Viktor az én miniszterelnököm. Hozzáteszem, amíg törvényesen úton le nem váltják, az is marad. Azt a hőzöngést, amit az ellenzék nyolc éven keresztül művelt a szocialista miniszterelnökökkel, már csak szimpla gőgből sem tudnám végigjátszani: annál azért az ember többet ad magára, mint hogy nyolc évig különböző köztereken füttyögjön, vagy a parlamentben duzzogjon.

A kormány és a vele szövetséges törvényhozás naponta produkál szakítópróbákat, és naponta teszteli a közvéleményt, mit bír még el. A közvélemény természetesen mindent elbír és eltűr, lehetősége se lenne másra, hiszen személyesen fáradt el a szavazófülkékig, ahol súlyos magányában úgy választott, ahogy választott. Most tehát a forradalmi felhatalmazás gyümölcsét fogyaszthatjuk, lássunk is néhányat a bőséges termésből.

 

Kedden államelnökké választották Schmitt Pált, mandátumát aligha fogja kitölteni. Azt a posztot, amelyiken most ül, Orbán Viktor nézte ki magának. Schmitt elnöksége közbeeső lépés a prezidenciális köztársaság felé vezető úton: ha a következő néhány évben kiépül ennek a formának minden tartalmi eleme, tehát ha a döntési jogok jelentős része a parlamenttől átkerül az elnöki hivatalba, előlép Orbán, és feltehetően parlamenti ciklusokon átívelő időszakra szólóan ő lesz az elnök. Ezzel lezárul a rendszerváltás utáni korszak úgynevezett parlamentáris jellege, és beletorkollik az elnöki szakaszba. A parlament természetesen továbbra is szavazgat majd olykor egészen fontos ügyekről, de az igazi kérdések a Sándor-palotában dőlnek el.

Orbán Viktor tiszteletre méltóan hosszú utat járt be korábbi nyilatkozatai és keddi parlamenti beszéde között. A választások megnyerése utáni első nemzetközi sajtótájékoztatóján nekitámadt a jegybank elnökének, szimbolikus terveket vázolt a határon túli magyarság helyzetének javítása, valamint a közbiztonság megszilárdítása ügyében, de arra, amire mindenki kíváncsi volt - milyen tervei vannak a gazdasággal -, elkeserítő válaszokat adott. „»Jó« tervekkel állunk majd elő, amelyhez szeretnék elnyerni a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Unió támogatását is." Akkor is és korábban többször is jelezte, hogy - a Bajnai-kormány, az IMF és az Unió álláspontja ellenére - nem tartja elérhetőnek a korábbi kormány által kitűzött 3,8 százalékos költségvetési deficitet, ezért első feladata a büdzsé átvilágítása lesz, s csak ezt követően kerülhet szóba egy reális 2010-es hiánycél.

Tényleg, kerüljük a kicsinyeskedést, és ne legyünk pitiánerek, de azért rakjuk sorrendbe ezt a három kijelentést:

Ha kormányra kerülünk, úgy fogunk tenni, mint Horthy a nyilasokkal: kiosztunk nekik két pofont, és hazazavarjuk őket. (Orbán a Magyar Gárdáról, 2008. május)

Néhány hónappal később egy reggeli tévéadásban, arra a riporteri kérdésre, mi a véleménye a Fidesz-rendezvényeken megjelenő gárdista egyenruhásokról, ugyanő: Nem szoktam öltözködési kérdésekkel foglalkozni.

Helyes, kezdjük dinamikusan! Először is, biztos, ami biztos, leoffshore-lovagozzuk a Nemzeti Bank elnökét. Jól hangzik, energikus, fiatalos, beleborzong a sajtótájékoztatóról tudósító összes újságírólány. Tény ugyan, hogy nem olyan erőtől duzzadó, mint a korábban, még ellenzéki padsorból harsányan bejelentett „azonnali és dinamikus adócsökkentés", de lássuk be, ez most nem megy. Tény, ami tény, súlyos, ha a jegybank elnökének offshore-érdekeltsége van (Lázár György cikke az ÉS-ben, 2009/16.) Az sem vitás azonban, hogy az offshore elsősorban ürügy: a lényeg az, hogy a jövendő kormány elnöke bejelentette igényét az új jegybanki elnök kinevezésére. Ezzel két legyet üt egy csapásra, egyfelől valóban nem óhajt Simor Andrással egy levegőt szívni, másfelől máris van egy ügy, ami eltereli a figyelmet lényegesebb, de nehezen megoldható, tényleges kormányzati kérdésekről. Harmadsorban jelzi azt is, hogy mostantól nincsenek tisztán független intézmények.

Úgy két hónapja Pelczné Gáll Ildikó, a Fidesz alelnöke a Parlament előtt teátrális keretek között fölmutatott egy „Gyurcsány-korszak 50" feliratú papírszalagot, és az ötvenedik nap levágásával elindította a visszaszámlálást, a „centivágást". Ez a katonaságnál szokásos aktus: az öregkatona a centivágástól kezdődően semmit nem hajlandó már csinálni. Napi foglalatossága gyakorlatilag kimerül abban, hogy estefelé előveszi a centijét, megnézi, mennyi van még rajta, és levág egyet. Pelcznének valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mennyire szimbolikus volt a Parlament előtti centivágás. Azóta pártjának vezető emberei sem óhajtanak tenni semmit, várják a választások napját, és ha minden bonyodalom nélkül eltelik egy nap, rettenetesen boldogok.

Négy éve, a 2006-os választások előtt néhány héttel arról vitatkozott a kormánypárt összes embere az ellenzék összes emberével, hogy lesz-e gázáremelés Magyarországon: egy olyan országban, ahol az energia világpiaci árváltozása a leghatékonyabb ellenintézkedések mellett is szinte azonnal érződik. Nyilván az ellenzék dobta be ezt a kérdést, mondván, a szocialisták jelentős gázáremelést terveznek.