Széplaky Gerda

(Sándorfi István kiállítása a Kálmán Makláry Fine Arts Galériában megtekinthető jú­nius 14-ig.)

Sándorfi István (1948–2007) Magyarországon csak élete végén vált ismertté. A jórészt Franciaországban alkotó művész festményei zavarba ejtőek: nem ablakként, hanem tükörként viselkednek, ugyanis nem egy képzeletbeli univerzumra nyílnak, hanem egy olyanra, amelyet jól ismerünk. Ezeknek a festménytükröknek, melyekben élethűen megjelenített világdarabok rajzolódnak ki, a felületei is simák és fényesek, ami elsősorban az ecsetnyomok mesteri eltüntetésének köszönhető. De vajon mi az, amit tükröznek? Vajon a valóság felé vannak-e fordítva? Vagy inkább egy olyan horizont irányába, amely túl van a tér-idő kontinuumon? S ha túl van, ha ez már nem a fizikailag felfogott világ, akkor vajon mi, nézők hol vagyunk: honnan nézünk bele ebbe a tükörbe?

Tovább

(Katharina Roters–Szolnoki József: Wunderblock, MODEM)

Tovább

(Gaál Kata: Iskolapélda, Várfok Project Room, megtekinthető május 4-ig.)

Gaál munkáiban az a különös, hogy egyfelől mintha elvont téziseket jelenítenének meg narratív-figuratív eszközökkel, minek okán nagyon könnyű „érteni” a bennük megfogalmazódó állításokat; másfelől viszont a feje tetejére is állítják ezeket: olyan sokféle jel, üzenet van kódolva egy-egy kompozícióban, hogy az szükségképpen ellentmondások vizuális halmazává változik. A falakon függő alkotások eleve nem is képek, hanem sokféle műfajból összegyúrt alkotások: egyszerre ready made-ek és montázsok, szobrászati tárgyak és grafikák.

Tovább

 (Nyomotokban. Inspiráló erők az orosz és a magyar kortárs művészetben, Mikve Galéria. Megtekinthető április 23-ig.)

 

Tovább

(David Lynch: Kis történetek, Műcsarnok, megtekinthető június 2-ig.)

Tovább

(Bukta Imre: Nálunk, vidéken; Kieselbach Galéria)

 

Tovább

(DUNART.COM VI–VIII., MAMŰ Galéria, megtekinthető február 8-ig.)

Tovább

(Drozdik Orsolya: Az érzékiség és az anyag – Budapest Galéria. A kiállítás november 11-ig látogatható.)

Drozdik Orsolya kiállítása egy betegségnarratíva művészeti elbeszélése, amelyben a traumára való rámutatás, valamint a betegséget követő feldolgozás áll a középpontban. A Sulyok Miklós által rendezett kiállítás jórészt a 2017–18-as Sejtfestmény sorozat képeire épül, melyek előállítása a művész részéről önterápiás aktusként értelmezhető; de korábbi művek is bekerültek a tárlatba, mint például azok a közvetlen művészeti előzményként beemelt rajzok, amik szintén a test belső mikroorganizmusát jelenítik meg (Biológiai metaforák, 1983). A másik genezist egy, a történelem dimenziójába illeszkedő esemény adja: 2001. szeptember 11. Az éppen leomló tornyokról készített fotósorozaton az egypólusú nyugati kultúra megsebesülésének képei mint a kollektív trauma vizuális lenyomatai láthatók.

Tovább

(Ozsvát Sára kiállítása, ARKT, Eger. A tárlat november 13-ig látogatható.)

A töredékben maradt életmű, melyben egységbe rendeződik az ösztönösen megalkotott művészi formanyelv a személyes egzisztenciával, azt a lukácsi gondolatot igazolja, mely szerint a teremtő erővé előlépő sors megrendítő művészet létrehozására képes. A fiatal Lukács György írja A tragédia metafizikájában, hogy az embert saját sorsának felismerése és elfogadása emeli tragikus hőssé, a művészet pedig akkor válik naggyá, ha képes ezt a metafizikai felnövést felmutatni. Ozsvát Sára művészként mintha kezdettől fogva – a saját sorsával való kényszerű azonosulás előtt is – a tragédia hívásának engedelmeskedett volna.

Tovább

(Gaál József: Vezeklések kora; Műcsarnok. A kiállítás november 11-ig megtekinthető.)

Az arc az a testrész, ami az ember egészét reprezentálja, hiszen önmagában is képes megjeleníteni a teljességet. Mindez a keresztény teológiára és a bizánci művészeti hagyományra vezethető vissza: az ikonok az istenség képmásaiként a teljességbe engedtek betekintést. A portré művészettörténeti kitüntetettségét emellett az arcnak abból a jelsűrűségéből is nyeri, amely más testfelületekről hiányzik: az érzések és a gondolatok olvashatóan fejeződnek ki rajta, ezért is tudunk a lélek feltárulásának a helyeként, egyúttal az emberi kommunikáció legfontosabb médiumaként tekinteni rá. A szemtől szembe forduló arc nyíltan odatartja magát a másik ember elé. Őszinteségével kihívja a Másikat, morális viszonyulásra kötelezi. De, ahogyan arra Emmanuel Lévinas felhívja a figyelmet, egy felém forduló arc meztelenségében nemcsak a pőreség lepleződik le, hanem a másik embernek az én világomtól való idegensége is.

Tovább

(Xu Bing: Thought and Method, UCCA, Peking. A kiállítás október 18-ig tekinthető meg.)

Xu Bing, aki művészete középpontjába az írásbeliség és a kortárs kultúra közötti viszony vizsgálatát helyezte, kezdettől erős társadalomkritikai attitűdöt képviselt. A nyolcvanas évek végére nemkívánatos személlyé vált hazájában, ezért 1990-ben Amerikába költözött. 2008-ban a – művészeti szabadsággal szemben immár némi toleranciát mutató – hatalom megengedte, hogy visszatérjen Pekingbe. Az időközben világhírnevet szerzett művésznek a „798” nevű, régi gyárépületek átalakításával létrehozott művészeti negyed központi galériájában, az UCCA-ban most átfogó kiállítása nyílt – első kínai életműtárlata.

Tovább

(A Frida Kahlo-kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában november 4-ig látogatható.)

A kurátor, Lantos Adriána a tematikusan építkező kiállításon öt szekcióba csoportosította a műveket. Ám koncepciójának középpontjában nem az esztétikai értékek felmutatása áll, hanem a művész mint ember láttatása: a megidézett életeseményekből és a sorsfordító kapcsolatokból egy magával ragadó személyiségű festőnő alakja bontakozik ki.

Tovább

(A kiállítás június 24-ig látogatható.)

Tovább

(Várnai Gyula Rewind című kiállítása a MODEM-ben május 27ig tekinthető meg.)

A legizgalmasabbak azok a narratív projektek, amelyek a hétköznapi tárgyak és a berendezett terek segítségével nem pusztán elmesélnek egy konkrét szituációt, hanem azt történelmi kontextusba is helyezik – mint a Vádalku vagy az Asztaltársaság a kommunista diktatúrára történő utalásokkal. E sorozatba illeszthetjük a kiállítás legszebb munkáját, a Védőbeszédet, amely poétikus volta révén túllép az előző művek konceptuális jellegén. A két egymás melletti falra installált intermediális mű egy vetítésből és egy „képszoborból” áll. Mindkettőt a lefelé tartó mozgás szervezi: a videóanimációban betűket látunk, amint a sötét égből a semmibe hullanak alá; a fekete fülhallgatókból megalkotott, falra simuló objekt pedig esztétizált, lírai formavilágával úgy hat, akár egy festmény.

Tovább

(Futurum Perfectum, Fiatal Képzőművészek Stúdiója, megtekinthető március 23-ig.)

A Nemes Z. Márió kurátorságával megvalósult Futurum Perfectum című tárlat különösen erős atmoszférát teremt, jóllehet mindössze hat alkotás került a galéria nem túl nagy terébe. Még ha van is köztük egy (Szűcs Attila festménye), amely érettebb formanyelvet mutat a többinél, nem érzékeljük a művek közötti rivalizálást, hiszen más és más médiummal dolgozó, más és más műfajt képviselő alkotásokat látunk. A közös pontot az jelenti, hogy mindegyik feltárja ugyanazt a létminőséget, amely bár nem tartozik hozzá a mindennapokhoz, a jelenkori világtapasztalatunkat mégis alapvetően befolyásolja. Éppenséggel az a kiállítás legnagyobb erénye, hogy explicitté tudja tenni azt, ami a világunkban csak elfojtva van jelen. Amint bekerülünk a műalkotások által teremtett atmoszférába, előtörnek azok a víziók, amelyeket a rohamos technikai fejlődés és virtualizáció, s az ezzel párhuzamosan háttérbe szoruló humanista emberkép miatti félelmek táplálnak.

Tovább

(Monochrome – Natoinal Gallery, London; Museum Kunstpalast, Düsseldorf. A kiállítás Londonban február 18-ig; Düsseldorfban március 22-től július 15-ig látogatható.)

Miért van szükségünk színekre? Mi a funkciójuk: a világtapasztalás milyen sajátosságaiért felelősek? Miért érzékelünk polikrómiát, miért nem csak figuratív vagy plasztikus minőségeket? A látás fiziognómiájával és az optikával foglalkozó tudósok válasza a szín-jeleségre viszonylag egyöntetű (legalábbis Herman von Helmholz 19. századi felfedezése óta): az a sok-sok színárnyalat, amit látunk, három alapszínre vezethető vissza. Az emberi szemben lévő receptorok ennek a három alapszínnek, illetve a színes tárgyakról visszaverődő háromfajta nagyságú-hullámhosszú fénysugárnak az észlelésére vannak beprogramozva, és minden látott színárnyalat ennek a három alapszínnek az egyidejű, kevert észleléséből áll. Innen nézve a fekete és a fehér nem is tekinthető színnek, hiszen ezek a háromfajta hullámhosszú fénysugár összeadódásának, kivonódásának, végső formájában hiányának az eredményei.

Tovább

(Hiányjelek – Ország Lili és Fábián Noé­mi kiállítása a Síp12 Galériában március 25-ig látható.)

Fábián művei Ország Lili Jelek című monotípiája köré szerveződnek, ami szintén a múlthoz való viszonyt tematizálja. Ország az emlékezet problémájához a zsidó kultúra írásos hagyománya felől közelít, a héber betűkből, a kapu-, illetve sírkőmotívumból sajátos kompozíciót hozva létre. A múlt nála is roncsolt: a betű nem jut el a konkrét jelentéshez, a képiség ereje révén mégis szakrális tartalmat nyer. Az 1976-ban készült mű a kollektív emlékezet „papirusza”: palimpszesztként egymásra íródó rétegeket enged előtűnni. Az évezred fordulója körül készült Fábián-munkák, a „viasztáblák” a személyes múlt feldolgozására tesznek kísérletet. Előbbi a fehér papírra rótt írásjelekkel hűvös, objektivizáló hangulatot teremt, ugyanakkor a feketén kanyargó motívumok hálójából mégis fájdalmas hangoltság, a múltra való emlékezés sötétsége árad; utóbbi a viasz melegbarna színe, elképzelt forrósága révén érzéki elevenséget, közvetlenséget, a jelenvalóság illúzióját sugallja.

Tovább

Tovább

(Mystical Simbolism. The Salon de la Rose + Croix in Paris, 1892–1897; Peggy Guggenheim Múzeum, Velence. A kiállítás 2018. január 7-ig látogatható.)

Nyilvánvaló azonban, hogy ez az átszellemített nőkép sokkal kevésbé van jelen a kortárs kultúrában, mint a vámpirizált nő idolja. Sőt ez utóbbi is eltűnni vagy legalábbis átalakulni látszik. Mert bár a férfifantázia hívta életre, a feminizmus számára jelentett kiindulópontot: ebből az irodalmi és vizuális képzelgésből született meg az önmagát birtokolni képes nő eszméje. A nőé, aki tisztában van saját erejével, de ezt az erőt immár nem a férfi elcsábítására, nem a férfivágy felébresztésére akarja használni, hanem önmaga szüntelen újrateremtésére.

Tovább

(Eperjesi Ágnes D. 365 napja című installációja az Inda Galériában október 20‑ig látható.)

Tovább
Élet és Irodalom 2019