Nincs idő
– Jössz a tüntetésre? – kérdezi Tibor, amikor a tanszéki szobába lépek. A fénymásoló mellett áll, vár, míg a gép egyik identikus lapot a másik után köpi ki. Ő még a korábbi generáció: handoutokon osztja ki a kurzusleírást meg az órai olvasmányt. Én már csak kicsapom a felhőbe a cuccost, aztán a diákok nézhetik a telefonjukon – azt, vagy az Instát, én ugyan nem fogom a hátuk mögé lopózva ellenőrizni a képernyőjüket, tanár vagyok, nem rendőr. Amúgy nem szokott problémám lenni vele, hogy óra közben elkalandoznának: már a gimis gyakorló tanításom végén megdicsért a vezetőtanárom, hogy azért nincsenek fegyelmezési gondjaim, mert úgy meghajtom az osztályt, mint a Singer varrógépet, nem jut idejük marhulni.
– Esélytelen, hogy kijussak – válaszolom, és berakom a terem kulcsát a közös fiókba. Három dupla órát tartottam egyhuzamban, ilyenkor már embernek se hívnak. – Cikkhatáridőm van, és egy szerkesztést is le kell adnom még a héten. Pedig fontos lenne. Ebbe így beledöglünk.
– A habilitáció? – kérdezi Tibor együttérzően.
Meditáció
Végül csak találtunk egy szerelőt, aki hajlandó volt kijönni. Lekapta a fedőlapot, kért egy porszívót a férjemtől, hogy kitakarítsa a kazán belét, én meg visszamentem dolgozni a konyhába. Egy óra múlva gyanús lett a nagy csönd. Kinéztem a fürdőszobába, hát ezek ketten még mindig ott támasztották az ajtófélfát. Az örök életről beszélgettek. A szerelő azt magyarázta, hogy a járvány meg a háború együtt biztos jele annak, hogy nyakunkon az Armageddon, és jobban tesszük, ha üstöllést megtérünk Jézushoz, biztos, ami sicher. A férjem hithű ateista, de nem mert neki nyíltan ellentmondani, mert tartott tőle, hogy a fickó berág, és otthagyja nekünk a kazánt félig kibelezve. Kénytelen voltam közbeszólni, hogy az irodalomtörténet a középkor óta tele van apokaliptikus jelekkel, nekem elhiheti, ma délután is ezt tanítom, indulás előtt viszont le kell zuhanyoznom, úgyhogy lesz szíves visszacsavarozni a fedőlapot. És mosolyogtam, kedvesen, nőből. Ez valamit átpöccintett a fickóban, mert két perc alatt befejezte a munkát. Búcsúzásnál még fölvetette, hogy érdemes volna kicserélni az elektronikát, plusz harmincötezerért megcsinálja, de valahogy nem szavaztunk neki bizalmat.
Maradt tehát az akadozó meleg víz és a pöccintgetések. Igazából az egész kazánt le kellene cserélni, szerelőt is azért találunk olyan nehezen, mert ez egy ősrégi típus, de valami EU-s jogszabály miatt újonnan már csak zárt égésterű kazánt lehet beszerelni, az állítólag másfél millió forint. Hát mikor lesz nekünk másfél millió forintunk két egyetemi fizetésből?
