Gyenge Zsolt

A képzelet, illetve annak egyik nagyon is e világi döntéseket megalapozni képes vetülete, a hit áll a versenyprogram egyetlen valódi remekművének, Terrence Malick A Hidden Life (Egy rejtett élet) című filmjének a középpontjában. Huszonegyedik századi kalandozásai után a kortárs amerikai filmművészet legrejtőzködőbb alakja visszatért az előző század közepére, és a második világháborús Ausztria egyik eldugott hegyi vidékéről forgatott lélegzetelállító mozieposzt. 1939-ben kapcsolódunk be a történetbe, mikor a farmján feleségével és két gyerekével szinte felhőtlen boldogságban élő Franz belső és külső harmóniáját az erősödő fajgyűlölet és a háború előszele zavarja meg. Hősünk a maga egyszerű józanságával nem tudja elfogadni, hogy a másik ember puszta másságán és az erre építő mesterségesen szított félelmen alapuló gyűlölet elfogadható, és a maga kis világában, apró közösségében minden külső nyomás ellenére nem áll be a sorba. Ellenállása nem látványos és nem hősies: csupán nem hajlandó terményt adni a hadseregnek, a falubéliek rosszallásától kísérve nem áll be önkéntesnek, majd mikor behívják, nem hajlandó a parancsoknak engedelmeskedni. Még akkor sem képes a legkisebb kompromisszumra sem, mikor egyértelművé válik, hogy nemcsak ő, hanem legféltettebb családja is megszenvedi a makacsságát, és ehhez tartást a számára a jó és rossz helyét megfellebbezhetetlenül kijelölő hit adja. A legtöbb kritikus meglátása szerint ez a film a hitről szól, ám úgy gondolom, hogy Franz – valós eseményeken alapuló – példája sok inkább az e világi következményekről, illetve a hit ilyen mértékű követésének, stabilitásának a lehetetlenségéről beszél. Malick filmje a hős viselkedése és döntései ellenére azért végtelenül pesszimista, mert a történetet figyelve arra jövünk rá, hogy legtöbben kétszer is elbuknánk hasonló helyzetekben. Vagy nem tudjuk ilyen fekete-fehéren megkülönböztetni a jót és rosszat, vagy ha ez sikerül, akkor szinte soha nem vagyunk képesek a nehézségek vagy pusztán a mindennapi kényelem elvesztésétől való félelem miatt tűzön-vízen keresztül azt választani. Mindez a Malick filmjeiben Az élet fája óta ismert, az érzelmeket vizuális és auditív élménnyé, a tudatos feldolgozást szenzuális tapasztalattá transzformáló, a szó szoros értelmében magába szippantó filmnyelven jelenik meg, amelynek érző ember nem tud ellenállni. A zsűri második nagy tévedése volt, hogy ezt a filmet meg sem említették a díjkiosztón. Még ha a film vallásos érzületét nem is tudjuk magunkévá tenni, akinek szeme és füle van, nem hagyhatja figyelmen kívül azt a földöntúli moziélményt, ami a vásznon megteremtődik.

Tovább

Tovább

A 68. Berlini Filmfesztivál

Tovább

Tovább

Van valami a gyermeki naivitás frissességéből és rácsodálkozásából abban, ahogyan Enyedi Ildikó évtizedek óta felteszi kérdéseit filmjeiben arról, hogy létezik-e bármi, ami képes túllépni vagy meghaladni egyszeri, individuális és fizikai létezésünk korlátosságát. A varázslatos, álomszerű atmoszférát húsbavágó testiséggel keverő Testről és lélekről egy fél karjára bénult, testileg korlátozott férfit és egy Asperger-szindróma jeleit mutató, érzelmei megélésében és kommunikálásában korlátozott nőt kapcsol össze egy mese és valóság határán billegő különleges történetben. (A filmről részletes kritikát itt közlünk.)

Tovább

Az utóbbi évtized legjobb cannes-i felhozatala szokatlanul koherens tematikus csomópont köré szerveződött, és néhány valóban emlékezetes remekmű felfedezését tette lehetővé. Még ha ezeket a többek közt Nemes Jeles Lászlót is soraiban tudó zsűri nem is mindig vette észre.

Tovább

Derékig érő, keskeny oszlop formájú, narancssárga dobozok lepték el idén a Berlinalé helyszíneit. Azokba a szervezők a menekültek számára gyűjtöttek adományokat a fesztiválozóktól. Ez a hangsúlyos vizuális jel egyértelműen jelezte, hogy Dieter Kosslick igazgató teljes mellszélességgel kiáll a német kormány menekültpolitikája mellett. Az együttműködés kölcsönös volt, a február 11-i ünnepélyes megnyitón felszólaló politikusok (a szövetségi kultuszminiszter és Berlin polgármestere) beszédük legnagyobb részét a menekültek befogadásával kapcsolatos álláspont kifejtésére és magyarázatára fordították. Így aztán már a fesztivál kezdete előtt szinte egyáltalán nem volt kérdés, hogy – hacsak szerzője nem követ el valami ordító hibát – az az olasz dokumentumfilm nyeri majd az Arany Medvét, amelyik Lampedusa szigete lakóinak szemszögéből beszél a menekültek sorsáról. No de ne szaladjunk ennyire előre.

Tovább

Tovább

Tovább

Az eredetivel ellentétben minden ironikus felhangot nélkülöz a „pintérbélai” címválasztás: az idei cannes-i fesztivál pont azért tekinthető különlegesen jó évjáratnak, mert bár korszakos, filmtörténeti jelentőségű remekmű nem találtatott a felhozatalban, a középmezőny felső része igen sűrű volt. 

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019