(Elfogták az öt éve barlangban bujkáló kecskét, Szilágyi Máté, Szilli Tamás és Bóna Samu filmje, Index.hu)

A kisfilm mosolygós, végigvigyorogja a néző, mert Czinkóckyt, ahogy látom, a saját családja segíti, gyerekek markolják nagy bátran a rémült patákat, közel sem veszélytelen művelet ez, és a nap végére az állatvédőknek jobb lesz, mert a bakkecske csinos kecskelányok közé kerül, és szabadon élhet tovább, és ők tényleg csináltak valamit, nem Facebook-környezetvédők vagy fotelforradalmárok, ennek végre igazán van értelme, és bár a film a szokásos, egészséges iróniával számol be a „nagy fogásról”, azért gúnyba sehol sem csap át, és amikor a rémült állatot látjuk közelről, amelyik már az ételt sem meri elfogadni, igazán nem kétfedelű a narráció. És mégis, valamiért nekem az emigráció jutott az egészről az eszembe.

(Szilveszteri híradó-paródiák, újévi tévéműsor)

A közéleti környezet sem más, mint a történelmi, a sikamlós és egyre inkább széttartó valóság párhuzamosai a végtelenben sem érnek össze. Hogy ez volt-e az oka, vagy más, nem tudhatom, de Gálvölgyi Jánostól a Dumaszínházon át Bödőcs Tiborig mindenki próbálta megérteni, hogyan is működik a kortárs hírgyár, hogy is van az, hogy ennyire rugalmasan és könnyen forgathatók el és fel a tények. A köztársasági elnök idén hoppon maradt, őt már senki sem akarta, de a miniszterelnök kapott némi támogatást, az ő gondolatait szoros olvasásban követte végig a Bagi–Nacsa páros, így ők – bár fordítva ültek a lovon – meglepő módon ugyanarra a platformra kerültek, mint a fenti kollégáik. Hiszen minden esetben az volt az abszurditás lényege, hogy a paródiahírek szövegét, a képek elhagyása és cseréje után, gond nélkül leadhatná a párthíradó.

(„Utcazene az utcán élőkért”, december10., az Index.hu közvetítése)

Az esemény generátora egy metaforikus végpont, a kormány hajléktalan emberek elleni gyűlölethadjárata volt, az Utcazene az utcán élőkért egyszerre volt protestálás és jótékonysági akció, segítségnyújtás és polgári kiállás az emberi minimum mellett. A gyakorlati kivitelezés viszont semmi jót nem ígért, a szervezők minden bizonnyal úgy gondolták, nem lenne stílusos a meleg szobában játszani a megértőt és az érzékenyt, ezért a Moszkva téren állítottak fel egy apró szabadtéri sátrat, „színpadot”, ahová a magyar alternatív zenei életből hívtak meg jó előadókat, fontos embereket. Harminchat (!) formáció, borzalmas hangosítás, semmi beállás, gémberedett kezek: ezek voltak az előzetes paraméterek, melyek a kikezdhetetlen jó szándék dacára a világon semmi esztétikai jót nem ígértek.

(Fábry, Duna TV, november 22.)

A humor még ezeken a járhatatlan beszédzárványokon belül is lápos terület, hiszen ízlés kérdése, ha nem nevetünk is a másik viccén, dekódolni körülményes játék, mert képlékenyek a retorikai határok, és egyáltalán nem mindegy, hogy valami irónia vagy gúny. És az sem, hogy honnan nézve az, ami. Fábry Sándor önmagáról elnevezett műsora jó ideje a Duna TV-n megy, mi itt a 2012. február 24-i számban írtunk a showmanről utoljára, szigorúan és szomorúan, és akkor el is fogyott a témában a muníciónk, de most olyan értelmezői káosz alakult ki a humorista néhány mondata körül, hogy nem bírunk szó nélkül elmenni mellette.

(Kisvárda–Újpest, M4 online)

A magyar meccseket – ez a néző érzése – mintha folyamatos lassításban adná a négyes számra keresztelt, központi csatorna. És ez jó! Persze ez csak akkor tűnik fel, ha a hazátlan néző néha elkapcsol, és a német, olasz, angol, spanyol bajnokság egy-egy mérkőzését is megtekinti. Ilyenkor viszont szembeötlő, hogy a nemzetközi trendek csak kullognak a magyar tévézés után. A nyugati közvetítések követhetetlenül gyorsak, a játékosok összevissza szaladgálnak, állandóan sprintelnek, mintha bizony futóversenyről lenne szó, nem labdarúgásról. Elveszik a játék szépsége, íze, logikája, az állandó hajtásban láthatatlan a rendszer.

(Ékszer TV, ATV)

Ahogy az egykor oly népszerű angol lektűrben, itt is egy szoláriumozott és feltűnően ápolt, pedikűrözött kezű, túl előnyösen világított bájgúnár igyekszik rábeszélni a nőket, hogy vásároljanak gyűrűket vagy fülbevalókat. A 24.hu tavalyi cikke szerint a műsor a Tv2-n debütált (most az ATV-n megy), és Haszon Zsófia írásából az is kiderül, hogy akkoriban „pápai áldásos” nyakékek is voltak ott forgalomban. Én nem találkoztam efféle szakrális tartalommal, bár egy egész adást, röstelkedve vallom be, nem bírtam végignézni.

(Hentesek, LiChi TV, Robi és a Szomszédok, TV Paprika)

A Robi és a Szomszédok a másik véglet, ez a széria a TV-Paprikán megy, a világon semmi értelme, hogy az egykori teleregény nem is feltétlenül központi figuráit alakító színészeket behívják egy konyhastúdióba, mert ott mind „csak” színészek, hasonló problémákkal és élethelyzetekkel, ezért a döcögő diskurzusok ráadásul még egy rugóra is járnak. Bede Róbert jókedélyű séf, szereti a kamera, és remekül elvolt a vidéki nagymamákkal, ha süteményt kellett sütni, de a dramaturgia nem az ő világa, ahogy az is érthetetlen, hogy egy három országban működő csatorna miért a Szomszédokra alapoz, hiszen Csehországban, Romániában semmit sem mond.

 (Hédinke: Mit viselek hétköznap?/MOME, Euroskills, kutya update)

Hogy ezt az anyagot majdnem ötvenezren megnézték, valami különös és megrendítő bizonytalanságról árulkodik, egy magára hagyott vagy maradt generáció kétségbeesett küzdelmét mutatja önmagával és a világgal, mindez arról szól, ezek a fiatalok minták és példák nélkül maradtak, és a teremtett ég alatt minden relatív és lehetséges a számukra, és mivel bármi lehet, semmi sem egyértelmű.

(The Sinner, IMDb)

Az új típusú sorozatok egy markáns vonala viszont reagál arra, hogy  nézői szoronganak, napra nap megalázzák őket, hogy nehéz. Legtöbbször ugyan krimi-keretbe ágyazva, de a társadalom széléről, a perifériáról hoznak híreket, szereplőik bevándorlók, szegény vagy kiszolgáltatott emberek, és a hozzájuk lecsúszó alsó középosztály sem lát sokkal messzebb náluk. (…) Most egy viszonylag friss amerikai krimi-sorozat is illeszkedik ebbe a trendbe, pedig az ismertetők szerint a The Sinner (A bűnös) misztikus thriller, de hála istennek nem túl sok „misztikus” elem van benne. Annál több kidolgozott karakter, boldogtalan, máshová vágyó ember, elcserélt sorsokkal és rossz véletlenekkel, eljátszott életek, amelyek egy gyerekkori csínynek induló, végzetes kisiklás miatt alakulnak úgy, ahogy. Persze mindezt megint a krimi műfajával habosítva fel.

(Vásároljunk szigetet!, Fine Living csatorna)

Miközben nézem a műsort, a játékosokat, akik talán statiszták, és akik láthatóan percekre elhiszik, el tudják hinni, hogy bármi közük is lehet ahhoz a világhoz, fárasztani kezd a saját szűkös perspektívám, józanságom, és egy-egy percre irigylem őket, hogy számukra nem kellemetlen álmodozás közben önmagukat elviselni.

(Die Hard, Dirty Dancing stb. – nyári ismétlések a televíziókban) 

Van tehát mentségem rá, miért herdálok el ennyi időt színvonalasan mihaszna filmekre, és ehhez a filmeknek semmi közük. És akkor – ezek szerint – az Iskola-olvasataim sora sem értékesebb, hiszen azok is csak arról szólnak, hogy a kilencvenes évek közepe óta (akkor találkoztam a filmmel és a könyvvel is) mi változott bennem, hogy a békéscsabai tanítóképzős fiú dosztojevszkijinek látszó sorsa beteljesült-e. Hiszem, hogy így van ezzel a nézők többsége. Az ismétlésben önmagát látja, saját korábbi stációit mérlegeli, és bár fáj ez a felesleges lajstrom, mégis gyönyört okoz, olyan, mint alaposan elvakarni egy sebet.

(Kulka János interjúi, RTL, ATV)

Ágyban fekve néztem az interjút, csövek lógtak belőlem, és ha a naphosszakat mellettem virrasztó feleségem lejátszott volna egy dalt nekem, nem biztos, hogy tudtam volna énekelni vele. Nem lettem volna rá képes. És nem azért, mert egyáltalán nem volt hangom, hanem mert belül kushadt a kedv. És akkor felültem. Mint egy úr, lelógattam a lábam az ágy mellé. Ez volt az én válaszom Kulka János derűjére, aki ránevetett a már idegen egóra, a régire, akit maga mögött hagyott, és aki már akkor sem tudna lenni, ha a sors visszacsinálná ezt az egészet. És együtt kacagott ezzel az új emberrel is, akit próbál megfejteni, elfogadni, a teste, az afázia kíméletlen magányában, akiben viszont a megvilágosodás különös, ragyogó szelleme él. 

(Robin Williams: Egy komikus portréja, HBO)

Nyilván olyasmiket kérek számon egy hollywoodi produkción, amelyek ott nem érvényes szempontok, emlékezni arrafelé (is) így szokás, és ez a film éppen olyan hagyományos, tisztelettudó, profi, sajnos néhol semmitmondó, viszont szép, mint az összes többi emlékező film. De valahogy azt vártam, hogy egy szabálytalan figurához talán illik majd egy szabálytalan film, hogy az az ember, akit azonosítottak a boldog élet, az „élj a mának!” jelszavával, mit sem törődve saját jól gondozott mítoszával, úgy lép ki az életből, ahogy, szóval ehhez a tragikusan véget ért élethez mernek másképpen szólni.

(Jerzy Targalski-interjúrészlet, Dutch TV)

A szűk szakmán kívül vajon tudja-e valaki, miről beszélt Targalski. És ha valami fontosat mondott, nem vált-e a beszéd tárgya is nevetségessé, miközben a macska a vállán grasszált. A részlet nagyon rövid, Targalski a lengyel kommunista titkosszolgálatokról beszél éppen, és a kommentárok szerint arról, hogy ezek a szolgálatok ma is befolyással vannak a lengyel közéletre. Hogy ez mennyire van így, ezután az úgynevezett „emberi gesztus” után már egyáltalán nem fontos. 

(Heti Napló, ATV, június 24.)

A készítők kétségbeesve tartanak ennek ellent, és próbálnak érvényesen beszélni. Hogy kudarcot vallanak, nem az ő hibájuk, ez nem szakmai, hanem emberi kudarc, és még a sikernél is beszédesebb. A devizahiteles helyzetről készített riport legfőbb tanulsága láthatóan az volt, hogy még egy ennyire abszurd és nyilvánvalóan képtelen helyzetben sincs a magyar társadalomban szolidaritás. Nincs mi-tudatunk, ami a civil lét és kontroll alapja lenne.

(Magánvideók az interneten)

A kárörvendő és vagy kacagó népi videózás persze ettől nem ment ki a divatból, csak megtalálta a valódi helyét, a lakossági internetet, ott a saját formáiban működhet, műsorvezető, stúdió és közönség nélkül. A legelterjedtebb formátuma a zenés montázs. A legismertebb videomegosztón, a youtube-on már ugyanúgy vannak úgynevezett „csatornák”, mint a hagyományos tévéken, és ezen csatornák között világszerte elképesztően népszerűek a pórul járt emberekről szóló összeállítások, melyeknek az abszurd szegmensét képviselik az Oroszországban készült közlekedős/agresszív tematikák vagy az úgynevezett hétköznapi élet borzalmait bemutató rövid válogatások. 

(Ninja Warrior 2018, TV2)

Az emberben nyilván örökké ott marad a gyermek, repetitív cselekvéseket és élményeket igényel, egy kisbaba századszor is tud nevetni azon, ha eldől a kockavár. Esetünkben a nem József Attila-i értelemben gyermekké tett néző is újra és újra örül annak, ha valaki leesik, és arra megint azt mondja a jóvágású műsorvezető, hogy „ó”.

(Illiberális demokrácia = keresztény demokrácia?, index.hu, parlamenti tudósítás, május 11.)

Az Index.hu parlamenti tudósításában, melyet Fábián Tamás, Szili Tamás és Szabó Péter készített, igyekeznek magyarázatot kapni a kormánypárti parlamenti képviselőktől, hogy az eddig hangoztatott illiberális demokrácia helyére meghirdetett keresztény demokrácia ugyanaz a paradigma-e, vagy ez valamilyen irányú elmozdulás, ne adj’ isten konszolidáció.

Az Index parlamenti videós anyagainak alapvetése a folyosói interjú, amit nem győzünk eleget dicsérni, mert ezek a keresetlen szavak, ezek a keveset szereplő képviselők mutatják meg igazán a magyar parlamentáris közállapotokat, egyszerűbben szólva, hogy kik kezében vagyunk.