(Lupa-kör Gerendai Károllyal, Index, július 18.)

A bérelhető privátbícsen van saját partszakasz, szeparé és landzs, azoknak, „akik egy kicsit nyugodtabban szeretnének pihenni”. Nem szeretnék ítélkezni, mindenki úgy mulat, ahogy teheti, és ahogy jólesik neki, és ha egy bányató talpalatnyi kavicsosát bícsnek akarja nevezni, szíve joga, de megint csak azt tudom kántálni: ez rólunk beszél. Felénk semmit sem lehet annak látni, mondani, gondolni, ami valójában, és ettől hamis, hazug az egész: a bányató az bányató, az bányató, az bányató, akármennyit gazolták meg csinosították a partját, hiába lesz két nyugágy meg egy kanapé „landzs”, minden önmaga paródiája...

(Eb a magyarok után, M4)

Képzeljük el, hogy a magyar vízilabda-válogatott az aktuális eb-n egy úgynevezett „halálcsoportba” kerül. Olaszok, Szerbek, Montenegró és mi (nyilván nem lehet ilyen, mert ott minket az „erős kalapból” sorsolnak, de azt meg, kérem szépen, el kellett érni; szóval azok mégiscsak sportolók…). Nade, az úgynevezett fiktív halálcsoport: nyitásképpen a szerbekkel partiban vagyunk, de az utolsó negyedben összeroppan a csapat, és három góllal elmennek az örök riválisok. Az olaszokkal és Montenegróval döntetlent játszunk, és simán kiesünk a csoportkörből. Hogy ezek után milyen lenne a magyar csapat sajtója. Mit mondana a párt sportlapja? Milyen önfeledt mélypontozás, léhűtőzés, senkiházizás menne?! Azok a játékosok nem állnának meg a lábukon.

(Foci-Eb a televízióban)

Az nálunk is stimmel, hogy a foci a társadalom lakmusza. A felső tízezer egy része kénytelen úgy tenni, mintha ez az egész neki imponálna, és nyilván elfordítják a fejüket,  befogják az orrukat, hiszen ilyen közel (bármilyen szeparált is a luxuspáholy) sosincsenek a híveikhez. Azokhoz, akiket ők szítanak, hergelnek gyűlöletre, akiknek ők keresik az ellenséget, és akiknek ők üzenik meg, mit engedhet meg magának egy tisztességes magyar melós, ha „ki akarja engedni a gőzt”.

(Partizán kontra „Patrióta”)

Akiben mocorog bármi, nem akarja az önsajnálatát adófizetői milliókkal kezelni, akit izgatja, hol él, az használni akarja a hagyományt, tanulni belőle, az érteni szeretné a siker okát, nem megbosszulni a sikeres emberen, hogy él. Friderikusz nem lehetne Vitray nélkül, Kadarkai Endre meg Gulyás Márton nem lehetne Friderikusz nélkül. Szerteágazó, gazdag hatástörténetek futottak a magyar tévézés történetében, amíg a közszolgálat össze nem omlott. Hiszen addig a kereskedelmi narratíva is más helyzetekbe kényszerült, és talán ma is más lenne a népbutítás jellege és aránya, ha lenne mihez képest: lennének normák, alapok, létezne még olyan, hogy magyar (tévés) mozgókép hagyomány.

(Mester Tamás zenész, a Friderikusz Podcast 3. adása)

Friderikusz lehet, hogy megint kitalált valamit, vagy jól használja a sok meglévőt. Az adás hősiesen statikus, elsőre olyan, mintha az lenne a dramaturgiai kerete, hogy két ember éppen rádióműsort csinál, és jól érzi magát. A YouTube-on nézhető adás öndefiníciója különben „podcast” (internetes rádiós tartalom), ami meg fából vaskarika. Szóval a kamera elvileg fölösleges. És itt jön a vajszínű árnyalat. A kép nem akar több lenni a hangnál, nem azt mutatja, amiről szó van, hanem azt, amiről nincs. Nem illusztrál, hanem mesél. Azokat a körülményeket láttatja, amiket a hallgató nem hallhatna. Az intimitástól lesz több a tévéadás, nem a vágóképektől, a látványtól. Ez nekem imponál.

(„A Lázár Jánossal töltött nap legjobb pillanatai és az interjú erős kijelentései”, Telex, május 3.)

Lázár próbál kíméletlenül őszinte lenni, magával és a pártjával szemben is, a saját magával szembeni karcos mondatai mind a bukásáról szólnak, azt sugallva persze, hogy lesz még itt szőlő, lágy kenyér, de bármilyen kemény, a vesztésről való beszéd nála is szükségszerűen magyarázkodássá romlik. Azt kevesen tudják megcsinálni, hogy a pozícióvesztésükről elegánsan beszéljenek, neki se sikerül, de a ma átlagpolitikusához képest Lázár meglepően izgalmas figura, minden mondatával pozicionálja magát, és magával a pártot, amiről beszél. És hát persze most is ott a sok pénz meg a helyi hatalom mögötte, de ő az országos helyzetet is úgy tudja narrálni, mintha hatása lenne rá, és ezt ijesztő rutinnal és profin teszi. Ő az egyetlen, aki nem a vezér mondatait imitálja, nem ugyanahhoz a beszédtanárhoz járt, és láthatóan vannak gondolatai, nyilván arról is, miért akar veszélyesebbnek látszani, mint amilyen, hiszen az se kevés. Én mint földije, szorongva és naivan szurkolva néztem a róla szóló filmet, mert még mindig hiszek a csodákban, hogy akadhat, elvileg létezhet olyan állampárti politikus, aki legalább néha, pártérdektől és magánvagyon-gyarapodástól függetlenül a saját hazájáért is akar valamit tenni.

(Behind Her Eyes [Ne higgy a szemének!], Netflix, 2021. április)     

A Ne higgy a szemének! legidegesítőbb vonása mégis az, hogy senki sem normális. Sokkal ijesztőbbek és bolondabbak lehetnének a karakterek, ha nem lennének ennyire klasszikusan traumatizáltak, és nem lapulna megint minden mögött gyilkosság, tragédia, borzalom. Egy elcsúszott házasság is lehet izgalmas, legalább annyira vonzó és kifejthető téma, mint folyton mitológiai helyzetekbe hozni mai alakokat. 

Ennek ellenére a sorozat az egyik legjobban sikerült darab az utóbbi időszakban, természetesen nem mérhető a minik királyához, a Csernobilhoz, de mivel nem is hasonlít, fölösleges lenne hozzámérni.

(Spiró György 75., A születésnapos íróval Szegő János beszélget, a Magvető YouTube csatornája)

Spiró szemérmes, fegyelmezett ember. Egyetlenegyszer látszik csak, milyen viharok dúlnak benne, miközben mesél. Börcsök Enikőnek (az ő karakterére) hat drámát írt, és ebből a művésznő öt nagy szerepet el is játszott. A hatodik drámát már elolvasni sem tudta, nem hagyta meg neki(k) a sors. Amikor ezt Spiró elmondja, egy pillanatra látni azokat a kordában tartott, uralt nagy viharokat a szívében… Háromegyed óra kortalanság, öröklét, egy remek Szegő-interjú, a nagy író mesél, és csak történik csöndben a csoda.

(„A szemét útja a Tiszán: Ukrajnától Magyarországig”, Telex, március 24.)

Az ökológiai és szociális katasztrófa szélén egyensúlyozó ország legszegényebb területéről ritkán jön hír, tudósítás, kép. A Telexen ezért különösen nagy volt a felelősség, úgy körbejárni a témát, hogy ne kreáljanak bűnbakokat az ottani lakosságból, de tényleg megértessék, mi történik a Kárpátalján a szeméttel, mi változott meg ilyen radikálisan. Hogy a néző átlássa a helyzetet, értse a történeti változásokat, a közösség és az egyén felelősségét, a politikai erőtér zavarosságát.

(„Egy a Természettel”, a Vadászati és Természeti Világkiállítás 2021 reklámfilmje, YouTube)

Ezek után ki gondolna bármit is ott – abban a másfél milliós fotelben ülve, frissen kielégülve, az őrület és az ájulás között félúton – arról a filmről. Illetve bármi mást, mint hogy csodálatos. Nincs az a recepcióesztétikán nevelkedett hermeneuta, aki ezt ki tudná magyarázni. Aki szerint onnan nézve a magyar vadászati világkiállítás filmje ne lenne jó. Dehogynem jó, a betyármindenit, kiváló! És akik készítették, nyilván önérzetüket, szívüket, ízlésüket és tehetségüket a folyosón hagyva, arcukat végig a bankszámla felé fordítva tákolták ezt össze, és tökéletesen tudták, hogy ennyi elég, ez kell. Mert az urak egyfelől nem látnak, másfelől nem hallanak, és elég, ha a film filmnek látszik, minden más rendben van.

(Vodafone TV, „élő adás”, 2021. ja­nuár–február.)

Miközben az okoskártyát tisztogattam, képzeletben láttam magam a csongrádi albérletben, és nem is tudtam, mit gondoljak. Hogy ez most jó-e, vagy rossz. Hogy ugyanott vagyok. És lám, jó lett, mert megint megtörtént csoda: a helyzet nem lett rosszabb.

(„SZFE” – Facebook videó, „Nézz körül az SZFE induló képzései között!”, február 10.)

 Az „új felvétel” az úgynevezett megújult SZFE-t hirdeti a fiataloknak. Mint régen a papírgyárat reklámozták, éppen úgy. A képsoron a reménybeli osztályfőnök ellök egy billiárdgolyót, megvárja, amíg a csont csattan, leteszi a dákót, elindul a kamera felé, és mond néhány sort Vörösmarty Mihály verséből. Mi zokog mint malom a pokolban. Minden rossz, ami látszik, és minden, ami hallatszik. A verset mondó ember, ezzel kezdtem, és ezzel is fejezném be, levetkőzik, kiadja magát, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől.

(Litera.hu, a hét filmje, január 26., a Magyar Könyvhét író- és vezérkarának értekezlete, Nagy Gabriella jegyzeteivel)

Az e heti lehetne igazi kuriózum, izgalom, de ahhoz sajnos túl rövid, a hét filmje nem is olyan jó, mint amilyennek Nagy Gabriella író, a lap főszerkesztője látja. Az 1929-es filmhíradórészletet – melynek az a címe, hogy A Magyar Könyvhét író- és vezérkarának értekezlete – ő találta, és egy finom, okos, élvezetes jegyzettel megmutatta, honnan kell nézni. Valószínűleg így kellene vizuális kultúrát tanítani iskolában, ahogy Nagy Gabriella csinálja.

(Csak akkor maradhat talpon egy belvárosi épület, ha nem érdekli a befektetőket, 24.hu, január 18.)

A szépség és a hatás oltárán egy fontos dolog viszont elvérzik. Nem tudjuk meg, miért nem szólal meg az önkormányzat, és miért nem mond a befektetők részéről valaki valamit, legalább az ügyvédjük gyakornokának a kisöccse ráérhetett volna. (…) Pedig szívesen meghallgattam volna, mit gondolnak az egészről, szoktak-e arra sétálni, de legalább a luxusautójuk ablakából látták-e már valaha a Király utcát, esetleg elmondhatták volna, mit kell szedni lelkiismeret ellen, találkoztak-e már egy Szózat című verssel, van-e bármilyen közük ehhez az országhoz, hogy mennyi dollárjel kell a szem elé ahhoz, hogy ne lássák, mit cselekszenek.

(Palkovics miniszteri köszöntője; 40 év: fotók Esterházy Péterről; Guarantee of Qua­si, Bujdosó Trió – YouTube)       

Valamiért a Szépírók és a Szegedi Egyetem közös, Esterházy 70 konferenciájának egyik fontos videója sem nyilvános. Pedig a Grand Caféba tervezett EP-fotókiállítást pótlandó montázs minden esetlenségével is remek, az amatőr, házi hangfelvétel még hozzá is tesz. Biztosan azért, mert Bán Zsófia EP-novellája olyan bivalyerős, hogy a nyersen alávágott hang inkább közelebb hozza, mint elvinné. Az ismeretlen, családi fotókat jó arányban keverték a klasszikusnak számító portrékkal, a film végére a nézőnek, akár ismerte a Mestert, akár nem, szinte biztosan Esterházy-„honvágya” támad.

Tárcatár 2020 – a búcsú
TEMATIKUS PRÓZA-ÖSSZEÁLLÍTÁS

1992-ben, 28 éve indult az Élet és Irodalom Tárcatára. Széky János vezette akkor a prózarovatot, utána tizenöt évig Dérczy Péter. A hagyomány szerint minden évben három új szerzőt kérünk fel, hogy – Szív Ernő mellett – egy éven át, havi rendszerességgel írjon a „vonal alá”. 2020-ban Beck Zoltán, Grecsó Krisztián és Kiss Tibor Noé írásait olvashatták. Szívből köszönjük, hogy velünk voltak!

Jövőre három új szerzővel folytatja a Tárcatár négyesfogata. Hogy kik ők, maradjon a januári számok meglepetése.

(„Évtizedes tabukat döntöget a koronavírus a gazdaságban”, Telexikon, első rész, Telex, december 7.)

A film vizuális világa a nyolcvanas évekre játszik, szellemes, és egy kicsit szemterhelő, nyilván az is alakul még, ahogy az egész sorozat formálódhat. A szándék jó, és van benne potenciál, „vannak tartalékai”, ahogy a multiknál mondják, ha valami rossz. A Telexikon összességében, szerencsére, nem rossz, arról meg igazán nem tehet, ha a tartalékokról, manapság, egészen más jut a munka nélkül maradt értelmiségi eszébe.

(ZDF, Heute Show, november 20.)

Hogy a nélkülünk létrehozandó egyesülésnek az legyen a neve, hogy a „Hülye Magyarok és Lengyelek Nélküli Unió”, felháborítóan közönséges, tanult ember ezen nem nevethet. Mi, magyarok jól ismerjük a háborús retorikát, vigyázni kell vele, mert az örökös csatározás megüli a lelket, és egyszer csak vége lesz, mert a nép megunja, hogy akkor is lőnek, amikor nem. De ezt már nem szeretném elmagyarázni azoknak, akik a lengyel elnök nevét ki sem mondják, csak a magyar politikus „gengszter kollégájának” nevezik.

...a dédapám sírja mellett, a sírból kinövő kopasz akácfa csontujjait figyelve, a békéscsabai Kinizsi utcán támolygó, ázott önmagamra gondolva határoztam el – és ezek után úgy is éltem három napig –, hogy felveszem a dédapám nevét, és Őze András leszek, semmit sem tudtam Őze Andrásról, és még ez az elhatározás sem tett kíváncsivá, pedig szigorúan megszaggatta a sors a dédapámat, és ez azért jutott eszembe, mert annak, hogy abból a szemből egy másik ember néz vissza rám, mégiscsak hozzám van köze, és ha elhagyom az én áldott nevemet, ha ki merem mondani, hogy édes nevem, okos nevem, menj a tieid közé, és előbb-utóbb, a kötetek hatására, meg mert mindenki úgy szólít, valóságosan is megváltoztatom, vajon Őze Andrásként más napok gyötörtek volna meg?, milyen kunkurokkal nehezítettem volna a saját életem, lehet, mást vettem volna először feleségül, vagy elválok időben, és akkor persze, ezzel a kérdésorsóval azt a könnyen elszakadó mániát tekertem most föl, hogy az a megváltozott szem bennem nem Őze András szeme-e, hiszen aki azzal néz, láthatóan különbözik tőlem: precízebben csomagol egy napra, jobban viseli a sorban állást, érti a hét heveny hullámait, úgymint lottó, áldozás, új epizód, nem huncut a mosolya, ám élveteg, szemérmes és szomorú, és csak a személyi számunk közös;

(A vezércsel, Netflix, bemutató: 2020. október 23.)

Régen az ilyesmire azt mondták, a moziplakátokon az szerepelt műfaji meghatározásként, „film”. Ez ma nyilván nem jelent semmit, ráadásul nem lehet hinni abban, hogy az élet lehet érdekes, mindig a halálról kell beszélni, akkor is, ha családi dráma a keret, akkor is, ha a szerelem vagy a megbocsátás van a fókuszban, a szervezőelv mindig a krimi, a fontos karakterek örökké megölnek valakit, egyetlen rendező sem hiszi el, hogy egy félrenézésről tud érvényeset mondani. Pedig sokan tudnak, engem meg, bevallom, már a végletekig idegesítenek a hiperrealista környezetbe hozott, legalizált gyilkosságok, de Scott Frank végre meggyőzte a legnagyobb „filmszolgáltató” nagyhatalmú urait, hogy öldöklés nélkül is megél egy sorozat, mert láthatóan tudta, hogy amiről beszélni akar – egy lány élete –, az lehet érdekes.