(Orbán Viktor YouTube-oldala az ukrán háború idején.)

Eszembe se jutott volna megnézni a magyar miniszterelnök saját oldalát, azt a felületet, ahol a stábja osztja meg a róla készült videókat, különösen nem választások előtt, ha nem zajlana egy képtelen háború a szomszédban, mocskos és istentelen öldöklés, ahol ártatlan gyerekek, civilek, ételért sorban állók halnak meg. Kíváncsi voltam, hogyan tükröződik a háborús helyzet egy olyan politikus oldalán, aki bő évtizednyi rutinnal rendelkezik a háborús retorikában, a belül megélt és tömegesen elmesélt küzdelmekben.

(„Galina Donyeckben élt és oroszul beszél, Volodimir kijevi ukrán, most együtt menekültek Magyarországra.”  Telex, március 8.)

A találkozás előtti félóra a legrosszabb. Az ember próbál nem rettegni, elvégre végletekig kimerült, sorsukból kilökött, traumatizált, éhező és megalázott emberek érkeznek majd, akik egy hete még úgy éltek, mint mi, akik nem voltak ránk kíváncsiak, nem akartak egy vadidegen lakás nappalijában szorongani, hogy a kétnapos pokoli vonatút alatt kétszer leszédülő csomagban összetört-e a laptop, és megtudják-e, élnek-e, halnak-e a családtagjaik.

(„Orbán Viktor küldte ezeket az embereket”, Telex, február 21.)

A megaláztatást nem lehet megszokni, nyilván meg lehet edződni benne, de az egészséges lélek nem őrzi a fájdalom hiteles emlékét, ezért nincs olyan, hogy gyalázatrutin, az emberi méltóság ilyen ostoba és sérülékeny, szóval Iványi Gábor mégis feldúlt, teljes joggal az, a Telex meg látványosan igyekszik kiegyensúlyozott lenni. A riporter (a helyszínen készült tudósítást Simor Dániel és Németh Sz. Péter készítette) időről időre metszően pontosakat kérdez, ami szakmailag helyénvaló, de a gyötrődő, lelkileg kimerült, csonttá soványodott Iványit látva többször inkább szorongató látvány.

(„Zsarolnak bennünket a gyerekekkel”, Partizán, Helyközi járat, február 4.)

Ám itt jön valami, az emberi tényező, amitől mégsem mindegy, hogy létezik-e egy ilyen film vagy nem. Először is azoknak nem mindegy, akik értik, hogy az oktatás a jövő, és hogyha így marad, posvány lesz a magyar kultúrából, nyelvből, nemzetből. És ha ez nincs kimondva, elismételve, megmutatva, az a teljes legalizációját jelenti a társadalom lezüllesztésének. Annak a jókedvű, aljas kasztrendszerépítésnek, amely jóval szélesebb mélyszegénységet szeretne, és a saját sorsára semmilyen befolyással nem bíró, peremlétben élő többséget, ahol a szavazóképes emberek java a kérdést sem fogja tudni elolvasni, nemhogy felfogni, mit jelent a döntése.

(Csollány Szilveszter régi felvételei a Face­bookon)

Nézek egy sportközvetítést, ami mögül kiment az idő, nincsenek meg azok a fundamentumok, ahová állni lehet, ahol biztosan nem löknek meg. Hogy visszajönnek-e (mert azt hiszem, Mándyra rátalálok majd, ahogy Mészöly meglett újra), nem tudom. Le lehet-e majd hántani róla egy generáció rögzült befogadói élményét, miszerint ez volt a felvétel, melynek képei alatt, korra és nemre való tekintet nélkül, gyilkolják, utálják és gyalázzák egymást a szomorú magyarok.

A szomszéd asztalnál gyanús társaság gyülekezik, mindenki festett szőke, a férfiak is, negyvenesek lehetnek, mint mi, mindenük színes és nagy: a medáljuk, az órájuk, a fülbevalójuk, a magas sarkuk, a mellük, a bicepszük, mintha mindent felfújtak volna. Olyanok vagyunk mellettük, mintha makettek lennénk, gyöngén összeragasztott modellek, liliputi statiszták, hozzájuk képest mindenünk kicsi és szürke. Ismernek mindenkit a kocsmában, az egyik férfi úgy kiabál föl a galériára, hogy fel sem nézett előtte.

– Semmi buzulás, köcsögök!

 Aztán Imrét keresi, nem tudunk nem rá figyelni, muszáj őt nézni, és jól tudja, biztosan ezért húzza be a hasát, feszíti az izmait. Próbálom magam felsőbbrendűnek, műveltnek, de legalább tanultnak érezni, a szürkeségemet polgári erénynek és ízlésnek fogni fel, de kopottnak és kicsinek látom magam, az izmai tolakodóak, undorítóak és szépek, szeretnék én is ilyen izmokat, egy majdnem ilyen testet, hogy le lehessen győzni az időt, hogy ne rogyadozzon a mellem meg a hasam, hogy újra lássanak meg az utcán a nők, ha jövök. A férfi egy pendrive-ot ad be a pultba.

– Muzsika – hallatszik a mozdulatlan szájából, és rám néz. – Van kifogás?

(Ma délelőtt, M1) 

Évek óta nem írtam a párttévé adásáról, van, amit nem érdemes bolygatni. De a napokban olvastam egy pajkosan csodálkozó, érzékien lelkes kommentárt a Telexen (Egyetlen kérdésünk van: mi az úristen ez a műsor a köztévén?, Előd Fruzsina, január 10.) Fábián Barna  háromperces „biológiaórájáról”, és a dolog nem hagyott nyugodni. Mert bár régi csodálója vagyok, csak most értettem meg, hogy ő egy költői kép. Tíz éve ömlik minden időben, tocsog a képernyőn, ennek ellenére alig ismerik.

(Karácsonyi kisfilmek 2021, Müpa, Telekom, YouTube)

A karácsonyi kisfilm léte magában varázslat: ennyire rövid terjedelemben lehet atmoszférát teremteni, jellemeket rajzolni, de legalábbis felskiccelni karaktersablonokat, lehet fordulatos, meglepő a film. Az idei egyik legjobb alkotást sajnos nem tudom alaposabban végiggondolni, hetekkel ezelőtt láttam valahol, és hiába keresem, nem találom. Az ötlet régi és többször, többféleképpen feldolgozott: egy kislány őrizget hóembert a fagyasztóban. De az új verzióban, amikor a következő télen végre kiszabadíthatja, egyszerűen átmegy rajta a szomszéd fiú bringával. Utóbbit olyan hatással vették fel, hogy akciófilmes operatőröknek dicsőségére válna.

(Nem mondod?!, „Szentesi Szandra” vlogja a wmn-en)

Az évadzáró epizódot például egy fürdőszobában vették fel, elsőre minden csupa közhely. Szentesi befeküdt a kádba, takarása a fürdőhab meg a kameraállás. Borbély fürdőköpenyben van, bár szemérmesen kilóg alóla a cicanadrág. Hosszan fésülködik, lakkozza a haját vagy a kád mellett ül. A két nő egyfajta lazítós, készülődős, testápolós helyzetet imitál, és bár minden beállított és mesterkélt, mégis működik. Olyan üdén naturalista, egyszerű és őszinte az egész, hogy képes átcsúszni életszerűbe. Valóban olyan érzése lehet a nézőnek, hogy a kamera csak odatévedt a barátnők kvaterkázására, ők éppen így múlatják az időt, és közben az anyukájukról, a szerelmeikről, a vágyaikról vagy a gátlásaikról beszélgetnek. Sodródva, ahogy az a valódi beszélgetésekben lenni szokott. Temérdek téma fennmarad a levegőben, beragadó mondatok, jó lehetőségek úsznak el – de hát a beszélgetéseink már csak ilyenek.

(Ötszemközt, 1974, Vitray Tamás beszélgetése Lomb Katóval, YouTube, publikálva 2021 áprilisa)

A tisztesség meg a tisztelet az, amitől egyszerre lesz felemelő és letaglózó ez a különben egyszerű és néhol banális beszélgetés, a teátrális termoszos kávézással meg a mesterséges, nyúlfarknyi szünettel, amit az interjúalanynak Vitray a kávé megivására hagyott. És mégis, a legjobb és legtöbb, ami történhet egy ennyire régi, de nem olyan régen publikált és mostanában felkapott felvétellel, hogy érdemes a szoros olvasásra, kötözködésre, kritikára. Mert egészében olyan remek anyag, majdnem ötven év után annyira élő, hogy az ember nem hisz a szemének. Nem baj, ha a Tik-Tok-univerzum nem tud róla, elég, ha mi büszkék vagyunk rá, hogy zseniális kortársaink vannak.

(Telex, Konyhanyelv, Facebook)

Mindhárom képi szennyezés tudatosnak látszik, kevés az ösztönösség, a véletlen vagy a hiba lehetősége bennük, a határsértők előre megfontolt szándékkal, a hatást keresve csinálták, amit csináltak. Ezért reagálni, a szégyent jelezni, elutasítani, tiltakozni éppen úgy érdemi reakció, mint a hallgatás, ami szinte lehetetlen csapdahelyzet. Fogalmam sincs, hogyan lehetne például a PIM igazgatójának időzítetten érkező aljasságaira úgy nem reagálni, hogy azzal ne legalizáljam, amit mondott. Ha minden magára valamit adó intézmény, lap, Facebook-oldal elhatárolódik, azzal akaratlanul is tényezővé teszi a basszusgitáros urat, a teljes elutasítás meg sajnos azt (is) jelenti, hogy nem lehet kikerülni, amit mond.

(Partizán, Gulyás Márton YouTube-csatornája)

Gulyás Márton a semmiből épített egy mértékadó közszolgálati csatornát, ami sokkal több értéket ment, és összehasonlíthatatlanul informatívabb, mint a párt összes adója együtt. Elképzelni is nehéz, hány őt ábrázoló vudubabát szurkáltak már halálra a Kunigunda úton, és milyen meghasonlás lehet a szerkesztőknek az egész napos harsány Partizán-mocskolás után otthon, privát böngészővel, titokban megnézni a friss adást.      

(Telex, Mindegy, hogy stop Gyurcsány vagy stop Micimackó, október 11.)

Elment a Telex Kisvárdára, amit Fábián Tamás riporter a felvezetőjében a keleti régió Felcsútjának nevez, nem is egészen alaptalanul, és Karácsony Gergely lemondása után arról kérdezi az utca emberét, kivétel nélkül kormánypárti szavazóját, hogy mi értelme most már a „Stop Karácsony!” kampánynak, ha a pesti főpolgármester kiszállt a vágtából. Az utca embere érti, hogy mindent és mindenkit Gyurcsány irányít a háttérből, ezen már említésre méltó dolog sincsen, és hamar kiderül, igazából eddig sem az volt a tét, hogy meg kell állítani valakit, hanem hogy jelezni kell a feltétlen odaadást. Az egyik megszólaló ötvenes férfi arról beszél, hogy ő akkor is aláírta volna, ha Micimackót kellett volna megállítani, és még csak el sem mosolyodik. 

(Borbás Marcsi szakácskönyve, Duna TV, szeptember 26.)       

Borbás Marcsit jó nézni, ízléssel főz, jól áll neki a népi magyar konyha, és ő is jól áll a legjobb értelemben vett műkedvelő Kárpát-medencei konyhának, ahol a nagymama receptje szent, de a dió helyére néha mégis kerület néha mandula, ahol az íz a régi világot jelenti, egy világot, kulisszákat, szokásokat, értékrendet, mely már nincs sehol, csak a rétegelt tészta lapjai közül illatozik ki a finomra köpült vaj mellől. 

(Szikora Róberttel Pachmann Péter beszélgetett, Mokka, Tv2)

Szikora Róbert mindeközben szeret is meg nem is, működik a rutin, ő hibátlanul megoldotta, hogy önmaga maradhasson, bohóc, ahogy eddig, minden komolyabb arcvesztés nélkül óvta meg nyájaskodó, félbolond popikonegóját, miközben révült boldogsággal harsoghatott a század egyik legjelentősebb lelki vezetőjének magyarországi miséje előtt.

(„I love meki”, reddit.com, augusztus 28.)

Édesmindegy, hogy igaz-e, amit a felvételen látható srácok állítanak, hogy a videó csak hecc, és az örömmel bemocskolt ételt nem adták ki vevőnek – csak a szemétbe került. Nem is merném felhozni, hogy nekem, ha gyerekkoromban leejtettem a földre a kenyeret, meg kellett csókolni, ezt igazán nem szeretném ide kavarni, mert nyilván nem is lehet értelmezni. De a bennük tomboló indulatról talán el lehetne ezekkel a srácokkal beszélgetni. Hogy miért és mióta érzik úgy, hogy az ott feltálalt, ilyen-olyan minőségű étellel meg kell alázni az embereket, azt földre kell dobni, röhögve meg kell taposni. Hogy ez mitől és miért vicces, és kire vagy mire kell gondolni akkor, amikor az ember ezt véghez viszi.  

(Szuperprojektnek indult, aztán jöttek a civilek meg a vadludak, Telex, augusztus 8.)  

A Telex filmje korrekten és fegyelmezetten sorolja a tényeket, mondja fel az előzményeket, igyekszik felsorolni érveket és ellenérveket és jut el az altatási fázisban lévő projekt rémületes következményeihez, vagyis, hogy az önkormányzat úgy hivatkozik a lehetséges törvénymódosítás alapjaként egy hatástanulmányra, hogy a kételyeikre, kérdéseikre (szám szerint 105-re!) a cégtől nem kaptak választ. Manapság persze az is nagy dolog, hogy egy fideszes polgármester egyáltalán ad interjút, higgadtan, emberi hangon válaszol, hiszen a 105 válasszal adós Avalon csak annyit írt vissza a négytagú Telex-stábnak (a filmet Csatári Flóra Dóra, Marjanovic Mira, Simor Dániel és Szili Tamás készítette), hogy „nincs fejlemény az ügyben”.

(18+-os reklámok a magyar csatornákon)

A tömegpropaganda mágiáját persze csak úgy lehet megérteni, ha az uszítást folyamatában értelmezzük, az elmúlt tíz év gyűlöletkeltésének ismerete nélkül a „korhatáros reklám”, mint a magyar gyerek erkölcsi védelmezője, nem értelmezhető. És ez a kidekázott, cinikus adagolás a rémisztő igazán. Lehet, hogy a nemváltó óvodásoktól meg a 18+-os reklámok ötletétől egy kicsit még szorongtak, meg van-e már ehhez eléggé kovászolva a nép, de a tehetséges és gonosz játékosok mernek kockáztatni.