(A magyar film napja, M5, ápr.30., Makk Károly: Szerelem)

Makk generációja hitte, hogy a filmezés festészet, ezért szokás ezt a megrázó, felejthetetlenül drámai filmet „szépnek” nevezni. Tóth János képeskönyvvé festi a fikciót, a szobányi abszurditás így a humánum és a normalitás egyetlen terévé nemesedik, telis-tele van vizuális allegóriákkal, az eltűnt világ tárgyi kultúrájának mozdulatlanságával. Az ötvenes évek, a kiszolgáltatottság, az elfordult barátok, a börtön nem szűrődhet be oda, mert akkor semmi sem marad.

(Egyenes beszéd, ATV, április 16.)

Kanász-Nagy Máté az ATV Egyenes beszéd című műsorában igyekezett megmutatni, mit tanult, hol tart a képzésben. A házi feladat szerint azt az abszurd tételt kellett ismételgetnie, hogy a Lehet Más a Politika lett az ellenzék meghatározó pártja. Nem lehet egyszerű ezeken a felkészítéseken, amikor a nebuló kételkedik, először az önbizalmat kell növelni, „szép vagyok?”, „szép vagy”, „ügyes vagy, menni fog”, „de hát”, „nincsen semmi dehát” és így tovább, egy kis ideig akadékoskodik az ifjú titán, de aztán a mesterek hatására feladja, és bár kapar valami a szíve táján, el akarja hinni, hogy amit mond, egy kicsit is igaz. Esetünkben tehát az történt az elmúlt héten, hogy ők megduplázták a támogatottságukat, és nem az, hogy néhány tízmillióért eladták magukat és a hazát, és most ahelyett, hogy melegebb égtájakra kullognának lehajtott fejjel, előre menekülnek, mert számukra van olyan, hogy előre.

(Magasba a zászlókat, 888.hu; Hála illeti a közmunkásokat, Orbán Viktor Facebook-oldala)

Egy egészséges társadalomban bizonyára az is a humor valamelyik alakzata lenne, ha az egyik Hobbit című film állítólag ikonikus csatajelenetében, a fogalmam sincs, melyik csatavezér arcának helyére a számunkra szimpatikus miniszterelnök-jelölt arcképét montíroznák, kissé ügyetlenül. De vajon  akik ezt ma is viccesnek tartják, a folyamatos ellenségkereső és háborús retorika mellett, azok nem éltek a rendszerváltás előtt? Vagy nem éltek a szüleik? Vagy akkor is elhitték, amit hallottak, és bár hátul, a kisagyuk mélyén, talán, néha kételkedtek, de hamar belátták, hogy sokkal kényelmesebb igaznak hinni mindent, és az igazság nevében magunkat is felmenteni, sőt, meggyőződéssé erősíteni azt a hatalmi fikciót, amit semmilyen primér tapasztalás nem igazol vissza.

(A békemenet legjobb pillanatai, 444.hu)

A menet maga is látványosság, van a menet és a menetet figyelők, a szimpatizánsok között, a Margit híd előtt egy klarinétos ember a Boldogasszony anyánk című egyházi éneket fújja, kevesen érzékenyek a muzsikára, csak két egészen részeg ember áll meg, ők bólogatnak nagyon, próbálnak énekelni, keresik erősen a sorokat, de nem ismerik a dalt, ezért csak a hüvelykujjukat tartják fel végül, hogy a dolog akkor így egészében rendben is lenne.

(Tv Paprika, Jamie Oliver: Öt összetevő)

Sokféle divat van, de a trendet egyfelől az utazós és/vagy gasztrotörténeti műsorok uralják, ezek legalább annyira turisztikai műsorok is, mint amennyire főznek bennük. Van olyan, ahol amerikai éttermeket, másutt a francia vidék pékjeit mutatják be, de természetesen temérdek olyan is akad, ahol a séf csak úgy utazik, megkeresi a helyi „adatközlőt”, aki a narráció szerint autentikusan készíti el az adott fogást, majd az utazó séf elkészíti ugyanezt fúziósan újragondolva. A divatot folyton alakító Jamie Olivernek is volt ilyen sorozata évekkel ezelőtt, de most inkább a változó színvonalú másodvonal tévés séfjei csinálják ezt, és ha nem is olyan szellemesek a főhősök, és egy idő után unalmas, hogy mindig az ausztrál sivatag közepén készül a ragu, és mindig kókusztejes, az biztos, hogy fenemód megtanultak filmezni a nemzetközi mezőnyben, szinte mindegyik sorozatot igényesen fényképezik.

(„Sokat dolgoztam éveken át, hogy idáig eljussak” – az M4 anyaga)

A szakértő botrányos szereplése, vagy inkább mondjuk úgy, hiánya, legalább ilyen probléma. Swaney sítudásának amatőr bájára illett volna utalni. Hogy a versenyző láthatóan annyira tud síelni, mint Horváth apuka a kerületi iskola sítáborának második napján, de hát szegény Horváth apuka egy évben csak egyszer jut el odáig, hogy felcsatolja a lécet, és különben a negyedik napra ennél azért jobban megy neki. Az ugrások hiányát is szóvá lehetett volna tenni, mert bár próbálhatjuk feltűnően tapintatosnak, óvatosnak és alázatosnak felfogni a közvetítést, de azért az mégis képtelenség, hogy még az ismétlés alatt is a 180 fokos fordulás szakszavával vagdalózik a szakértő. Sajnos nem hallom jól, hogy szerinte mi történik az óvatos és ijedt megfordulás ideje alatt, de ha abban ő felismert bármilyen ugrást, akkor ragyogó fantáziája van.

(Felmondott az Echo TV hírigazgatója, hír24., február 5.)

Miért látszik az újságírás egésze, a multimédia legkülönbözőbb szintjein, beleértve a televíziózást, reménytelen, kietlen térnek, ahol vannak ugyan szigetek, és mutatóba készülnek igényes ismeretterjesztő és/vagy riportműsorok, ahol még csíráiban fel-feltűnhet oknyomozásra emlékeztető anyag, és még vannak pontos kérdések élőben, de az egészre nézve sajnos megállíthatatlan a korrózió?

(Olvasólámpa, M3, január 22.)

Már a harminckét éves tévéadás előtt, melyről írandó vagyok, történt egy megrázó semmiség velem. Az új (pesti) Jelenkor Kiadó közzétett három tucat fontos fotográfiát a nem is annyira közelmúltból. Nyolcvanegyes képek, már megint Mészöly, a nagy író hatvanadik születésnapját ünneplik kollégái, barátai tisztelői, Csoóri Sándortól Konrád Györgyig, a ragyogóan szép Esterházy Gittától a szintén feltűnően fess Morcsányi Gézáig. Régi asztali mesékből tudom, hogy a vendégek javarésze ugyanúgy emlékszik arra a napra: mint egy visszahozhatatlan családi ebédre, ahol még élt a nagypapa, a nagyság, a történelem, ahol még a mama ki tudta békíteni a széttartó generációkat, volt közös hit, alap, hogy a gigantikus író születésnapja, nyolc évvel a rendszerváltás előtt volt az utolsó pillanat, amikor még volt… És ezt a mondatot nem tudom befejezni, mert mindenképpen hamis, túlzó és negédes lesz. Nem tudom, mi volt.

De volt valami, az biztos. És ugyanezt a valamit értem tetten hétfő éjjel, amikor egészen véletlenül belefutottam Baranyi Ferenc egykori tévéműsorába.

(Válótársak, harmadik évad, RTL)

Szóval, az nem lenne baj, hogy levegős a sztori, nem a gondterhelt távolba nézésekkel van a baj, és nem is a sok zenés életképbetéttel, hanem, hogy ha nem (csak) a gazdasági okokkal magyarázom a szétesett szerkezetet, akkor nem tudok másra gondolni, minthogy kevés a kraft. Nincs ötlet. Mintha kevés fordulatból, változásból, játszmából kellene gazdálkodni, és azt kellene beosztani egy évadra.

Vera villámgyorsan vágódik ki a szobából, ahol ő elvileg fogságban van, ő ér a bejárati ajtóhoz először, zárva van, és nincs benne a kulcs, de úgy nyúl a papa kabátja zsebébe, hogy rögtön meg is találja, nem csak a csomót, de a megfelelő kulcsot is, sohasem szokta nyitni, zárni a nagyajtót, nem is szabad neki, most mégis szinte rutinosan csinálja, és nyílik az ajtó, a mama már kiabál mögüle, hogy mit képzel, de ő nem néz hátra, mert rá akar mosolyogni Jozefre, sőt, a nyakába akar ugrani, hogy megint ilyen okos és bátor, hogy mindig kitalálja, mire vágyik ő. A mama csak kiabál. 

„Állj meg!”

Vera a kilincs felé nyúl.

„Csak felnőtt nyithat ajtót!”, rikácsolja a mama. 

És ekkor, amikor már majdnem kinyílik a hihetetlenül lassan táruló ajtó, még Verának van ideje felfogni, miért is fontos ez a tiltás („kislányom, hiszen honnan tudnád, ki az?”), és eszébe jut, hogy tényleg nagyon megígérte a szüleinek, és eddig be is tartotta eddig, hogy a papa vagy a mama nélkül nem enged be senkit, csak most elfelejtette, mint ahogy elfelejtett ott maradni az iskolában, és még arra is van idő ebben a hosszú pillanatban, hogy fájjon, hogy rossz legyen, mert ő nem akarja bántani a mamát, és nem feledkezett meg róla, sem a fontos szabályokról, csak most olyan furcsa dolgok történnek, és közben véget ér a másodperc, kinyílik az ajtó, ott áll a lábtörlőn, ázottan, homlokra ragadt hajjal, és kisírt szemmel Sári. 

„Te hülye kurva!”, kiabálja. 

Ekkorra már a mama is kiér, ott áll mellettük, így ő is hallja, amit a lány zokogva üvölt Verának. 

„Neked a mamád nem is a mamád!”

(Celeb vagyok, ments ki innen, RTL-Klub, Ázsia Expressz, Tv2)

Biztosan megvan a racionális magyarázat, hogy miért indít a konkurencia, mikor melyik, mindig ugyanolyan típusú műsort válaszképpen, de számomra rövid távú gondolkodásnak látszik tehetségkutatóra tehetségkutatót, kvízműsorra kvízműsort, celebalázó kalandtúrára is dettó ugyanazt felkínálni ellenajánlatképpen. És azt sem látom be, hogy miért lenne ez így kisebb kockázat, az egyik szükségképpen háttérbe szorul majd, hiszen az a társadalmilag szűk, ettől még persze népes célközönség nem bír el két új narratívát, egy új történet fér bele a gyorsan ürülő és felhígult közösségi tudatba.

(Terápia III. évad, HBO)

Üdítő és úttörő kivétel a magyar Terápia, ami akkor is szinte minden szempontból kilóg ebből a sorból, ha izraeli adaptáció, és már több országban forgattak hasonlót. Nyomokban sincsenek benne a csatorna gyári közhelyei, nem akar több lenni, mint amennyi, se egzotikusra pingált tájak, se banális rejtélyek nem kerültek bele, a színészi játékra, a jól elhelyezett kamerára és a pontos és pattogó dialógusra épít. Bátor és igazi, talán nem is véletlen, hogy már a harmadik évad megy, és bizony mintha egyre jobb lenne.

(Tabukról tabuk nélkül, Spektrum Tv)

A Spektrum már nem először vállalkozik arra, hogy közszolgálati feladatokat lásson el, minden bizonnyal belátták, hogy a hazai nézőt leginkább azzal lehet felkavarni, ha vele foglalkoznak, ha az egzotikus vizek unásig fényképezett ragadozói helyett a családok, hétköznapok drámáival szembesítik a nézőt. Ezt nyilván nem csak egy ilyen magára hagyott, elhanyagolt társadalomban lehet megtenni, de itt – ahol nagyjából a Családi kör volt az utolsó kísérlet arra, hogy az egykori közszolgálati csatornán azzal foglalkozzanak, hogy a befogadó valamit néha érez – nagyon bejön. Itt már a normális beszéd, az emberi tartás, az együttérzés és a legelemibb lelki szükségleteink leltározása is olyan radikalizmusnak tűnik, hogy érdemes vele kísérletezni.

(On the spot, 8. évad. „Az ellenség gyermekei”, 1. rész, Duna Tv)

Visky kolozsvári magyar író, drámaíró, dramaturg, és a film tükrében, nem mellesleg, mély és okos ember. A Kolozsvári Állami Magyar Színház művészeti aligazgatójáról sikerült olyan filmet csinálni, ahol ő végig Visky Andriska, és ebben még sincsen semmi pejoratív vagy megalázó, ne adj’ isten, gügyögő bolondság. És ez éppen azért van így, mert a készítők nagyon is tudták, miért mentek hozzá. Visky most nem egyetemi tanár, hanem a legkisebb fiú, a börtönbe zárt református lelkész fia, akinek édesanyját és féltucat testvérét kitelepítették. (…) „Nem voltunk ellenállók”, mondja, aztán hozzáteszi a tankönyvbe illő tételmondatot, ami, ha szerepelhetne egy magyar történelemkönyvben, és annak még súlya is lenne, mi több, még értenék is, akkor ez egy tisztességes ország lenne, nem ilyen máglyára való, szóval, azt mondja a diktatúrához való viszonyukról Visky, és még csak meg se hatódik magától, hogy a „saját gyávaságunkhoz kerestünk anyagot”.

(M1, Orbán Viktor ünnepi beszéde, október 23.)

(Újralátogattam a MyVipet, október 7., Videómánia)

Hogy a hagyományos kereskedelmi tévécsatornák miért mondtak le társadalmi csoportokról, mondjuk az értelmiségekről, az ő szempontjukból talán megmagyarázható (ha nem is érthető), hiszen csak a nézettség és a pénz a fontos, de a vloggerek versenyében már egyre kellemetlenebbül érezhetik magukat, mert bár lehet, hogy egy-egy videókészítő vagy, legyünk jóindulatúak, „alkotó” csak kortünet, de a jelenség megszilárdulni látszik. És ez azt mutatja, hogy a fiatalok, ha a hagyományos tévék nem szólítják meg őket, hát keresnek más kommunikációs csatornákat.

Barabás Zsófi vizuális naplót vezet, melyben a pillanat varázslata, mélye, ereje úgy áll ellen a felejtés gyarlóságának, hogy nem nyelvi kódokkal védi magát. Ő érti Ottlikot, tudja, hogy mindig minden odaveszik, egyszerűen nem vagyunk elbeszélhetők, mindenképpen a létezés civiljei vagyunk. Ezért Barabás egyszerre érzékel, feldolgoz és megért. Amit a tenyérnyi kartonokra rögzít tehát nem vázlatok, aki a tabló elé áll, nemcsak a zakatoló műhely titkairól értesül, hanem pletykákat, helyzeteket, vágyakat, a Budapest–Pécs IC viszonylat helyzeteit kapja. Szagokat, intim és dühös pillantásokat. A napló „oldalain” szignálva van idő és hely, mint egy hagyományosnak mondott textus esetében, és ha elég bátrak vagyunk, hogy másképpen gondolkodjunk az életünkről mint mondatokban talán rögzíthető eseménysorról, akkor az érzékek szoros olvasásában tükörhelyzeteket is találhatunk.

Ezek a felfejtések a pillanat rétegelt röntgenképei is, nem véletlen, hogy ilyen nagyon fontosak az anyagok, az egymást fedő festékrétegek, a takarások, hiszen ez az organikus világ úgy számol az élettel, ahogy a műszer látja a testet. A salakanyag eltakarja a jövendő életet, a jövőt, folyton elfordul, elmosódik, a hullám megtörik, a hasfal, ahogy az idő, őrzi titkait. A kicsipkézett, újraformált, átrétegelt felületeket aztán festett semmi veszi körbe, ahogy mi sem tudunk a saját múltunk, jelentőségünk és fontosságunk nélkül kibékülni azzal, hogy ennyire rövid a fesztáv. A festett végesség nem üres vászon, csak nem olvasható.

Nem értünk a halál nyelvén, de nem teszünk úgy, mintha nem is akarnánk.

(Bizonytalan, HBO; Fleabag, Amazon vagy BBC Three)

Vajon miért kerülnek a hétköznapok küzdelmei, apró veszteségei, reménytelenségei, a házasságok egyre szűkülő fesztávjai, a karrierek dermesztő abszurdjai más pozícióba itt, miért élénkebbek, okosabbak, finomabbak az úgynevezett női vagy magukat annak pozicionáló filmek? Lehet, hogy már a kérdésfeltevés sem píszi, és még a rajongás sem ment fel az alól, hogy ez egyáltalán eszembe jutott, de nekem akkor is az a benyomásom, hogy csak női szemszögből lehet ma érvényes sorozatfilmnyelven, mondjuk, a házasságról beszélni. Ez nyilván ijesztően felszínes kijelentés, ráadásul direkten és kiszámítottan ideologikus, ilyenkor azért néz félre a kritikus, mert a saját igazáról akar beszélni, és nem veszi figyelembe azokat a mélyfúrásokat, mint amilyen az Együttlét (Togetherness) vagy a Viszony (The Affair), ahol – különösen az első évadában –, ezek a nézőpontok párhuzamosan, vagy egymással vitatkozva jelennek meg.

(„Vajna Tímea videói”)

És akkor biztosan megkérdezi a távolba szakadt feleség, „hogy azt miért nem vetted meg, Bandi?”, „micsodát, Kincsem?”, „hát a Szegedi Naplót!”, „hát azért, mert az már nincs”, „ja, hogy az már nincs?”, „igen, Életem, az már megszűnt”, „mint a Délmagyar?”, „igen, Gyönyörűm, mint a Délmagyar”, és utána Podmaniczky Szilárd képtelen humoráról beszélgetnek, esetleg eszükbe jut, és akkor kacagnak, néhány szellemes Baka-mondat.

(Twin Peaks 2017, HBO)

Amit imádtam a Kék bársonyban és a Veszett a világban, az itt nemegyszer önismétlésnek vagy fakszninak látszott. Aztán minden idők legmegrázóbb, legsötétebb befejezése után, ami még a túlzottan mágikus második-harmadik évadot is költői magasságokba emelte, úgy véltem, a Twin Peaks messze megelőzte korát, elmosott minden szakmai határt a mozi és a tévé között. És ezt a radikális szabadságot, bizonyos értelemben, még most sem érték utol.