Benedek Szabolcs

Andrea ezúttal is busszal ment haza. A munkahelye biztosított ezekre az alkalmakra taxit, de ő nem szokott élni vele. Jólesett sétálni a megállóig az üres utcákon, kiszellőztetni a fejét, élvezni, hogy tekintete távlatokat jár be, és nem kell megtorpannia a kékesfehéren vibráló képernyőn. A hét nagyobbik felét ő is home office-ban töltötte, ám időnként úgy érezte, hogy muszáj bemennie az irodába. Leginkább délután, amikor véget ért az online oktatás, a gyerekek kijöttek a szobáikból, ölükben a laptoppal letelepedtek a nappaliban, és onnantól fogva nemcsak a telefonjaikból áradtak a legkülönfélébb hangok, hanem a tévét is bekapcsolták. Ráadásképpen időről időre hol ennek, hol amannak volt valamilyen kívánsága, amelyeket Andrea alig győzött teljesíteni.

Tovább

Szóval, tegyük fel, hogy kitör a járvány, a vírus hatalmába keríti a világot, és ez nem is történik annyira régen, menjünk vissza az időben bő negyedszázadot. A kilencvenes évek közepén vagyunk. Akkortájt abban a boldogan naiv hitben ringatóztunk, hogy ez itt a történelem vége, mostantól sima és egyenes út visz az egyetemes boldogság felé – dacára annak, hogy például Közép-Európában egymást követik a gazdasági mentőcsomagok, és még szerencsések is lehetünk, amiért ennyivel megússzuk, miközben tőlünk délre dörögnek a fegyverek. Az Egyesült Államok a hidegháború győzteseként kihívó nélküli abszolút bajnok, Oroszország egyelőre azon tűnődik, mit kezdjen magával, az európai egység szervezés alatt, Kína felkészül. Egyébként meg van Cherry Coke, a Guns N’ Roses és Michael Jackson lép fel a Népstadionban, Madonna a sokadik csúcson, buszos társasutakkal lehet a spanyol meg a török Riviérára menni.

Tovább

A rendelők többségéből, az is lehet, hogy majdnem mindegyikből, bizonyára mindenki hazament. Ha elárulom, kinél voltam, tőlem fogja tudni, hogy az ott fönt még nem üres. Annak ellenére, hogy látszólag a telefont bámulta, azt is kifigyelhette, ki ment el, ergo hol zajlik még e kései időpont ellenére rendelés. Na és ha kiderül, hogy egyedül van az épületben, mihez fog kezdeni?

Habozok a válasszal, mire ő a felvonó ajtaja felé sandít. A lift fönt van a negyediken. Arra is fölfigyelhetett, hogy a lépcsőházból jöttem. Pedig nem azért, mert a járvány miatt mindenkit a lifthasználat mellőzésére biztatnak. Eleve lefelé mindig gyalog megyek. Valamiért úgy érzem, gyorsabban leérek, mint várni a liftre, még akkor is, ha ez valójában nem így van.

Tovább

Enélkül is tudtam, hogy az éjszakát már a lányszobájában tölti, a tetőtér-beépítésben, amit annak idején úgy alakítottak ki, hogy miután a gyerekek családot alapítanak, valamelyik itt maradhasson, és két generáció lakhasson egy fedél alatt. Hát, a két generáció meg is van. A földszinten alszik a mama, aki a rossz lábaival már nem bír lépcsőzni, az egyik tetőtéri szobában pedig a titkárnőnk fekszik a kamaszkori bútorai között, és várja, hogy mielőbb jöjjön a szemére az álom, mert reggel korán kel kelni, ott a vetemény, aztán nekilátnak pogácsát sütni, mivel délután ideugranak a nővéréék. Lehet, hogy ő majd csinál pár muffint is, a gyerekek azt szeretik.

Tovább

Bolgár György: Szextett. Noran Libro Kiadó, Budapest, 2020, 243 oldal, 3600 Ft

Bolgár Györgynek volt már tizenhét évvel ezelőtt egy, a szexualitást már-már pornóba hajló módon az origóba helyező, sőt voltaképpen egyetlen témaként meghatározó regénye. A Vágy nem aratott esztétikai sikert (hogy kereskedelmit esetleg igen, azt nem tudom, de hát húzónévről van szó, ami indokolta az akkori felfokozott érdeklődést), az egyik gyakorta hangoztatott észrevétel vele kapcsolatban a szex öncélú, kizárólag önmagáért való ábrázolása volt. A Szextett kézbevételekor az embernek óhatatlanul ez a korábbi könyv jut az eszébe, meglehet, a cím is erre akar hajazni. Ám Bolgár mintha tanult volna az akkori kritikákból, és ezúttal több teret kívánt volna adni a szexualitáson kívüli dolgoknak: most érezhetően nem olyat akart írni, akár valami régi típusú pornófilm, ahol van némi párbeszéd is az aktusok között. Ugyanakkor a szex mégiscsak a dolgok fő mozgatórugója, ebben a könyvben legalábbis biztosan, hogy az életben is, arról meg könyvtárakat írtak tele.

Tovább

Valaki mondta, de az is lehet, hogy olvastam valahol, hogy a halálunkról sosem álmodunk. Álmunkban is tabusítva van, avagy pont, hogy jótékony módon elrejti előlünk a Teremtő, ne feszengjünk jó előre azon, hogy milyen lesz, nem is maga a pillanat, hanem azután. Az emberi tudat három dimenzióra van kalibrálva, beleborzongunk a sokszor használt szavak valódi jelentésébe: végtelen, semmi, örökké. Számtalanszor álmodtam arról, hogy meg fogok halni, ám az álombeli halálom pillanata előtt rendre fölriadtam. Persze miért is álmodnánk meg azt, amit a tudattalanunk se ismer? Vagy talán az álom is egyfajta utazás az ismeretlen, távoli vidékek felé, csak éppen egy adott helyről, adott szóra visszafordulunk?

A legtöbbször zuhanásos halál közeledtét álmodtam. A valóságban soha nem jártam még igazi felhőkarcolón, álmomban már igen. És az álom végén mindig lezuhantam, ám abban a minutumban, hogy leszédültem, elrugaszkodtam, egyre megy, fölriadtam, és se a zuhanás érzését, se a becsapódást nem álmodtam meg. Mondják, utóbbit amúgy se éli át az ember, az érzékszervek és az idegrendszer kikapcsol, mielőtt bekövetkezne a borzalom. Olyat is álmodtam, hogy repülőgéppel zuhanok. Nem csoda, a repülés eleve az egyik legnagyobb parám. Volt idő, amikor azért mondtam le utazásokról, hogy ne kelljen beleülnöm abba a csillogó fémhengerbe, amely úgy röpít a fellegek fölé, hogy se szavam, se akaratom nem lehet odafönt ellene. Pedig technikai értelemben semmilyen rossz élményem nem volt a repüléssel, leszámítva néhány erősebb turbulenciát, vagy amikor jobban megdobták a járgányt a szelek. Nem törölték járatomat, poggyászom se veszett el, késés se volt számottevő.

Tovább

Lesley-Ann Jones: John Len­non élete, szerelmei és halála. For­dí­tot­ta Ajtonyi Gyula. Kossuth Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 496 oldal, 4500 Ft

Lesley-Ann Jonesnak nem ez az első, bevallottan szubjektív zenészéletrajza, mások mellett Freddie Mercury, David Bowie vagy éppen Kylie Minogue pályájával is foglalkozott, sőt ezt a mostani, angol eredetiben szeptemberben kijött Lennon-könyvét decemberben máris követi egy másik. A magyar kiadásban elmaradt az eredeti cím: Who killed John Lennon?, ami tényleg bombasztikus akar lenni, azt sugallja, mintha a könyv le kívánna leplezni valamit. Mindenre rátesz még egy lapáttal az eredeti könyvismertető, amely egyenesen így fogalmaz: „De ki vagy mi ölte meg igazából őt? És mikor halt meg a »valódi« John Lennon?” Szerencsére ez az új életrajz a fentiek ellenére se a Lennon-gyilkosság körüli konteókkal foglalkozik.

Tovább

Juhász Imre: Fiume. Egy kö­zép-euró­pai város és kikötő a ha­tal­mi érdekek metszéspontjában. Heraldika Kiadó, Budapest, 2020, 512 oldal, 5990 Ft

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy a mai Rijeka, Horvátország harmadik legnagyobb városa nem azonos a történelmi Fiumével. Nemcsak azért nem, mert – ahogy Juhász Imre is írja – lakossága és vele együtt a funkciói teljesen kicserélődtek a titói Jugoszláviában. Földrajzi-politikai értelemben sem, hiszen Rijeka magában foglalja a környező településeket, köztük olyat, amely egykor nemhogy nem Fiume része volt, hanem a szomszédos Horvátországhoz tartozott. Fiume kapcsán tehát alapvetően egy már nem létező világról beszélünk, miközben nem tudjuk megkerülni a boldog békeidőket, az előző századfordulót övező nosztalgiát és a gyerekkorunkban belénk ivódott vonzódást a tenger romantikája iránt. (A boldog békeidők kétarcúságára jellemző, hogy Fiume legsikeresebb exportcikke ebben az időszakban az itt kifejlesztett torpedó volt, amelyért kormányok álltak sorba.)

Tovább

Kiss Noémi: Balaton. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 124 oldal, 2999 Ft

Ahogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet, hirtelen én is láttam magamat és családomat, ahogy a ránk váró kötelező örömtől és a fullasztó hőségtől egyaránt vörös fejjel gyalogolunk a rövidebb, de csúnyábbik utat választva a Balaton-partot kísérő sínek mentén, a térdig érő gazban, plédekkel és matracokkal megpakolva a tanácsi üdülőtől a községi strand felé. Mielőtt azonban nyakig merülhetnénk a nosztalgiába és a retróba, Kiss Noémi jól kiakolbólít bennünket. Érezzük a kékeszöld víz illatát, a lángos émelyítően zsíros ízét, látjuk a hullámokat, meg az égig érő szállodákból a partra érkező külföldi turistákat, ám ezek most leginkább a jól felépített kereteit adják a könyv sokrétű, de mégis nagyjából egy irányba tartó történetekből álló világának.

Tovább

A Halley-üstököst annak idején nagyon vártam. Abban az életkorban voltam, amikor a velem hasonszőrű okostojás srácok vagy paleontológusok, vagy csillagászok akarnak lenni. Én mindkettő, viszont utóbbihoz volt valamicske közöm. Legalábbis azt hittem. Kiskamaszkorunk egy részét, Farkas Bertalan és a Csillagok háborúja óta, az űrkutatás lázában töltöttük. Szovjet sci-fit olvastunk, csehszlovák sorozatot néztünk Majkáról, a világűrből idepottyant kislányról, és addig rágtuk a szüleink fülét, amíg meg nem vették nekünk a város egyetlen fotó-optika üzletében időnként kapható, NDK gyártmányú távcsőépítő szettet.

Tovább

Fehér Béla: Banánliget. Kortárs Kiadó, Budapest, 2020, 218 oldal, 3500 Ft

A rendszerváltás kudarcát sokan, sok helyütt fölemlegették már, mégis, amikor a Banánliget elolvasása után az embernek az az érzése támad, hogy ez a regény ugyanezt a tanulságot hordozza magában, egyben szöget üthet a fejünkbe az a gondolat is, miszerint a tapasztalatok levonásának és meghaladásának egyik lehetséges útja lehet az a dacosan ironikus megközelítés, amellyel Fehér Béla új könyve operál. A groteszk és a szatíra persze eleve nem áll távol az ő írói alkatától és eszközrendszerétől, sőt egyik meghatározó pillére, ezzel együtt a mostani abszurd attól válik különösen élessé és hatásossá, hogy az elmúlt harminc évre visszatekintve magától értetődőnek tűnhet, hogy a regényben leírtak megtörténhetnek, megtörténtek.

Tovább

Index-tárcatár – búcsú
Tematikus próza-összeállítás

Dragomán György ötlete volt. Hogy az ország legnagyobb „napilapjává” lett internetes portálnak fel kell nőnie saját tekintélyéhez. Tárcarovat nélkül pedig komoly lap nem létezhet. Az Index szépirodalmi blokkja bő egy évet élt, tavaly májusban közölték az első írást, és a múlt héten, az igazi Index megszűnésekor az utolsót. A rovatot – melynek népszerűségét és súlyát az Istennek nehéz és más novellák címmel megjelentett antológia is mutatta – Haász János és Zsuppán András gondozta. A „bentragadt” prózák közlésével, Benedek Szabolcs, Darvasi László (itt most a „helyén”, a Tárcatárban, Szív Ernő néven), Kiss Tibor Noé, Nádasdy Ádám és Méhes Károly szöveginek közreadásával szolidaritásunkat is szeretnék kifejezni. Az Index a rendszerváltás egyik legfontosabb sajtótörténeti sikere volt.

Tovább

Kálmán Gábor: A világ legvidámabb embere. Kalligram Kiadó, Budapest, 2020, 206 oldal, 3500 Ft

Az önéletrajz darabkái a könyv számos írásában visszaköszönnek, lett légyen szó a gyermekkorból kilépve a határontúliság élményének kizárólag Budapesten beszerezhető benyomásairól, az egyetemről és a munkába állásról, utazásokról, továbbá olyan privát, éppen ezért irodalomba kívánkozó eseményekről, mint például a válás. Vagy éppenséggel Vízivárosról, ahol egyébként e sorok szerzője rendszeresen szokta e kötet íróját látni, úgyhogy már csak evégett is tanúsíthatja a tárcák hitelességét.

Tovább

Nyerges András: Családi fantom és más történetek. Kronosz Kiadó, Pécs, 2020. 264 oldal, 2950 Ft

A téma, úgy látszik, kimeríthetetlen. A szocializmus idején, annak is az első, keményebb szakaszában vagyunk, időnkénti visszatekintésekkel az azt megelőző korszakokra is. Az író azáltal is egyértelművé teszi, hogy ezek a történetek az ő és családjának életéből valók, hogy a hosszabbik kisregényben (Mirabile dictu) Andrásnak hívják a főszereplő-elbeszélőt (aki egyébként irodalmi pályára készül, sőt egyes epizódok előképei megjelentek Nyerges Bitorló a skatulyában című önéletrajzi művében), a rövidebben (Családi fantom) pedig Nyergesék belső viszonyaira derül fény egy renitens, de tisztaszívű nagynéni sorsán keresztül.

Tovább

Gion Nándor: Krisztus katonái a Görbe utcából. Kalota Művészeti Alapítvány–Napkút Kiadó, Bu­da­pest, 2020, 767 oldal, 4990 Ft

A sorozat első három darabja a regényeket tartalmazta – ideértve az ifjúsági műveket is –, a negyedikben novellák, az ötödikben naplók és interjúk kaptak helyett. Már ebből a sorból lehetett tudni, hogy az életmű így korántsem teljes. Az elsősorban (és méltán) prózaíróként számon tartott Gion több hangjátékot, színdarabot és forgatókönyvet is írt, nem csak annak kapcsán, hogy pályája fontos részeként rádiós szerkesztő, illetve az Újvidéki Színház igazgatója is volt, hanem mert egyébként is vonzódott a drámai műnem iránt.

Tovább

Amikor lecsapott rá a fekete halál, Európa épp rossz passzban volt. Hiába a reneszánsz kezdődő virágzása, ez már a hanyatló középkor: nem elég az önmagában is meglévő, a túlnépesedés és a torz gazdasági struktúrák okozta éhínség, a kis jégkorszaként emlegetett éghajlati változások még minderre rátettek egy lapáttal. A mezőgazdaságból egyre nehezebben lehetett megélni, ezért sokan a városokban próbáltak szerencsét. Ez pedig melegágya volt a járványoknak. A pestis is leginkább a városokban pusztított, amelyek viszont eltérő módon reagáltak a járványra. A köztársasági Velence például egy időre leállította kereskedelmét, majd miután emiatt tömegek megélhetése került veszélybe, újraindította. A Visconti család által irányított despotikus Milánóban ellenben brutális eszközökkel sikerült meggátolni a pestis tombolását: a város kapuit bezárták, azokat a házakat pedig, ahol a tünetek alapján fertőzötteket találtak, lakóikkal együtt bedeszkázták. Velence a járvány következtében elveszítette lakosainak több mint felét, Milánó alig egyötödét.

Tovább

Mindenesetre Balogh elvtárs egy darabig még próbált ennél többet kiszedni apámból, ám amaz megingathatatlannak bizonyult, és újra megismételte, hogy ez nem az ő hatásköre, és nem is szeretne ebben dönteni.

Miután elbúcsúztak, apám visszatette a helyére a kagylót, felénk fordult, és azt mondta:

– Meghalt a Kádár.

Akkor már az új lakásban voltunk. Ami igazából jóval régebbi volt, mint az előző. Egy ódon, majdnem százéves téglaház, omladozó vakolattal. Manapság az ilyenre azt mondják, hogy patinás, de nekem egyáltalán nem tetszett, és talán a húgomnak meg az anyámnak sem. Apám pedig nem nyilvánított véleményt. Az ő ötlete volt a költözés, meg hát rajta keresztül jött a lehetőség, hiszen a lakás a vállalaté volt, mi csak bérlők lehettünk benne, és addig terveztük maradni, amíg meg nem épül a társasház a város túlsó végén, kertvárosi övezetben. Ami legrosszabb esetben is két év. Az előző lakás se a miénk volt, hanem a szövetkezeté, viszont a vállalatiban jóval jutányosabban lakhattunk, mint a lakótelepen. Ám hiába volt ez sokkal nagyobb, mint az, amit magunk mögött hagytunk, nekem mégis jobban tetszettek azok a lakótelepi kicsi szobák, az alacsony plafon, meg hogy a hetedik emeletről a város széléig el lehetett látni.

Tovább

Tovább

Az ÉS könyve decemberben – Barnás Ferenc: Életünk végéig. Kalligram Kiadó, Budapest, 2019, 454 oldal, 3990 Ft

A klasszikus családregények általában hasonló ív mentén épülnek föl: a família növekszik, terebélyesedik, gyarapszik, majd beüt egy külső vagy belső kataklizma, és a család darabokra hullik. Persze az is megtörténhet, hogy a szétesés magától következik be, mint ahogy az a túlnövő birodalmak esetében is előfordul. Mondhatni, hogy ez nemcsak az irodalomra igaz, hanem a valóságra is. Arra a valóságra, amely mostanra töredezetté és nehezen követhetővé vált. Ennek megfelelően a mai családregények se tartanak egyik irányból a másikba, azaz nem futják be azt az ívet, amelyet egy vagy két évszázaddal ezelőtti elődeik vaskos kötetek formájában bejártak. (...)

Szóval adott egy népes család, ami eleve remek kiindulópont egy jól megkomponált regényhez. Az Életünk végéig azonban nem követi a vaskos családregények klasszikus ívét. Amikor a történetbe belecsöppenünk, a família évtizedes, rögzült hagyományai szerint él és működik. Az első nagyobb, a család egészére kiható és a regény cselekményét is tápláló eseményt az anya halála jelenti. A regény vége felé aztán meghal az apa is, ám a család története ezzel nem ér véget. Annak – legalábbis ebben a könyvben – se eleje, se vége nincs. Egyszerűen belelapozunk egy családregénybe. Valahol középtájon.

Tovább

Rafael Pinedo: Plop. Fordította Izsó Zita. FISZ–Kal­lig­ram Kiadó, Bu­da­pest, 2019, 200 oldal, 2990 Ft

Nem egy posztapokaliptikus alkotásban találkozhatunk a fentiekhez hasonló alapszituációval. A disztópiáknak amúgy is szezonjuk van, elég megnézni pár percet valamelyik híradóból, vagy végigtekerni egy internetes híroldalt ahhoz, hogy szembesüljünk a napjainkra jellemző kollektív rettegéssel. A világ meghatározó része úgy érzi, hogy nem áll jól a szénánk, és ez biztos talajt jelent a negatív jövőképeknek. Az emberiség ugyanakkor nem csupán mostanság fogékony az ilyesmire: számos vallásban jelenik meg az apokalipszis mint pusztító végzet, nem beszélve a hasonló szellemben készült műalkotásokról. A jövő már csak azért is félelmetes, mert nem látható, így magától értetődőbb félni tőle, mint reménykedni benne.

Tovább
Élet és Irodalom 2021