Erdődy Edit: A lélek színpadán. Balassi Kiadó, Budapest, 2019, 266 oldal, 3200 Ft

Éles eszű, szeretetre méltó személyének, szakmai nagyságának – bár ő nyilván tiltakozna most – elismeréseként Angyalosi Gergely, egykori munkatársa, vállalkozott rá, hogy Erdődy Edit hagyatékából egy jelentős válogatást adjon közre. Jelentős terjedelemben és időben, hiszen több mint 30 év távlatát – 1974 és 2006 – fogja át a majdnem harminc írás, amelyek közt tanulmányok, kritikák, de hosszabb terjedelmű pályaképek, pályaszakasz-képek is találhatók, köztük a Szabó Magda költői, írói indulásáról szóló doktori értekezés néhány fejezete is. Jelentős azért is, mert Angyalosi válogatása és koncepciója – a szerző lányának, Szabics Ágnesnek a közreműködésével –, nemcsak a tudományosság tekintetével és szakmai igényével választotta meg a szövegeket, hanem mindeközben mindvégig szem előtt tartotta Erdődy személyiségét, ízlését, kedvelt témáit, területeit, feltételezett elképzeléseit egy ilyen gyűjteménnyel kapcsolatban.

Győrfi Kata: Te alszol mélyebben. Jelenkor, 2019, 56 oldal, 1499 Ft

Győrfi Kata első kötetét a nyelvnek, nyelvtannak az a különös kezelése teszi érdekessé, amely a nyelvet nem mint kifejezési eszközt, problémát tematizálja, hanem a nyelvtani kategóriákat, nyelvi egységeket teszi motívummá, a költő egyfajta különös szintaktikai-szemantikai hasonlat- és metaforarendszert működtet. Az első ciklusban a grammatikai elemek, szófajok a társ fontosságát, kettejük viszonyát próbálják megragadni: „úgy fekszünk egymás mellett, / mint két azonos értelmű szó”, vagy „közel vagy hozzám, / mint az indulatszavak / az egyszerű igékhez: az előbbi üres a másik nélkül, / az utóbbi egyedül erőtlen.” De leginkább a másik helyére, hiányára és az ebből fakadó magányra, ürességre vonatkoznak, mint a kontextus nélküli egyedülálló mondatok: „ha te sem vagy körülöttem, / mint egy mondat, mást jelentek.”

Nádasdy Ádám: Jól láthatóan ló­gok itt. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2019, 64 oldal, 1999 Ft

Az életét, hátralévő lehetőségeit, érzéseit szemlélő alak őszintesége, önmagával szembeni könyörtelensége a versek többségét jellemzi. A költő a gyengeség, a körülményekhez, másokhoz való alkalmazkodás, a beilleszkedési vágy, az érzelmeknek, társnak való kiszolgáltatottság, az egyedülléttel, a létbe vetettség magányával való szembesülés kínjait, gyötrelmeit például a meztelenség motívumában (Önként és dalolva, Nagy előny a meztelenség) tárja ki. A mindenféle szégyenérzet, bűntudat megvallása közben önmaga kitakarásával, lecsupaszításával kaphat hangsúlyt a test ábrázolása vagy a ruhadarabok poézise. Ez utóbbiak a szégyen elfedésének kopottas rongyai, s ehhez kapcsolódhatnak Nádasdy költészetének korábbról is ismert bűnbánó, „istenes”, istennel szelíden perlekedő sorai, versei. S bár mindez az esendőség összességében szerethető, átérezhető, az önmarcangolás, saját maga lekicsinylése, önmaga öntetszelgő hiúságának megvallása helyenként mégis túlcsordul, mint egy fürdőhabbal teli kád. Az önanalízis, a közlésvágy óriási, és a szerző még ennek is tudatában van, hiszen az önmagát bohócként (is) identifikáló megszólaló mondja ki: „Nem kell mindent szétfecsegni.”

Az ÉS könyve júliusban – Schein Gábor: Megleszünk itt. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019, 230 oldal, 3699 Ft

A regény az emberi kapcsolatok válságát, a társas magányt, az egymáshoz közelálló emberek közti kommunikáció képtelenségét is bemutatja. A nővérével élő, majd őt ápoló, temető Kiefer csak a nő halála után tud változtatni életén, ekkor ismer rá, óvatosan, bizonytalanul saját vágyaira, igényeire. Ágnes és Zoltán házassága és kapcsolata pedig rendkívül ismerős: az egymástól elhidegülő, sőt iszonyodó, egymást folyamatosan, „szándékosan” félreértő házastársak egyre nagyobb boldogtalansággal menekülnek saját belső világukba, vágyaikba, álmaikba vagy téveszméikbe.

A Megleszünk itt, ahogy rezignált címe is jelzi, azért összességében mégsem csak az emberi élet teljes reménytelenségét és értelmetlenségét sugallja. A Kiefer vágyait, érzéseit és érzékeit felkeltő Ágnes cipőinek kopogása végighallik a műben: érzéki szépsége a női princípium ősi alakját (lásd buja szeméremszőrzet), a femme fatale és a hűséges feleség képzeteit egyesíti. Teste nemcsak férjét „őrjíti meg” az eltávolodás ellenére is, hanem Kiefer férfivágyait, érzékeit és társra való igényét is felkelti. S bár Ágnessel való viszonya szintén elbizonytalanított jelzéseket kap a képzelődés-valóság kettősségében, a harmadik zárlat – Életváltozat: fekete pillantásaiddal – mégis az élet, a társ igenlése mellett szól, finoman visszavéve a romantikus szerelmi fellobbanás és esetleg a giccses végkifejlet lehetőségét.

Bódi Péter: Engedetlenek. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 202 oldal, 3500 Ft

Összességében nem teljesen világos, hogy a szerző pontosan mi végre mutatja be a gennyládák társadalmi laboratóriumát. „Mindössze” sarkítva ábrázolja korunk hitványságát, társadalmi problémáit, ami a sodró lendület ellenére sem tűnt túl érdekfeszítőnek számomra. Vagy ennél tovább lépve, a polgári engedetlenséget, az ellenszegülést, a radikális eszközök – Alinsky 12 pontjának – bevetését „hirdeti”. Tehát váljunk magunk is sorozatgyilkossá, ahogy a Hetedik című filmben történt? Ám ez esetben arra is figyelni kell, nehogy a hetedik te magad légy!

Izsó Zita: Éjszakai földet érés. Scolar Kiadó, Budapest, 2018, 88 oldal, 1495 Ft

A versek a bűn, bűntudat, részvét, szeretet és az emberi szenvedés, nyomorúság (ön)pusztítás kapcsán a teodícea kérdéseit vetik fel, az emberiség jelenében zajló háborúkat, mészárlásokat, száműzött sorsokat a bibliai idők vándorlásainak, üldözéseinek, a krisztusi passiónak a képeivel szélesítik általános, lesújtó léttapasztalattá. Izsó Zita költészete gondolatiságában, kérdésfeltevéseiben nem jár messze Pilinszky és Borbély Szilárd lírájának mélyrétegeitől. A versek megszólalói sok esetben az ima teherbíróságát, működőképességét is „tesztelik”, az istenhez szólás lehetőségeit keresve faggatják a süket eget, vagy a földre tekintve az ártatlanok, a meg sem született vagy éppen „torzszülött” csecsemők áldozatvállalásáról, „megelőlegezett” passiójáról szólnak.

Juhász Tibor: Salgó blues
Bán Zsófia: Lehet lélegezni!
Szvoren Edina: Verseim
Molnár T. Eszter: A számozottak

Mesterházy Balázs: Soha nem látott bálnák hangja. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 96 oldal, 2500 Ft

Az utolsó, a kötetnek is címet adó ciklus talán a legegységesebb és legsűrítettebb. A rövid versek bálnasóhajokként zúgnak fel mintegy összegezve a korábbiakban felvetett témákat, viszonyokat. Ahogy a vízbe beúszó ember visszatekint a part örökre tovatűnő látványára: „tudni lehetett, hogy ezt, így, ezt a képet / most látom utoljára, és nem is lehet majd többet visszajönni hozzá.”

Időzve a versekkel azért sorra tárulnak fel a kötet erényei, szépségei és gondolati, érzelmi áramlatai.

Az ÉS könyve januárban – Radnóti Sándor: A süketnéma isten és más bírálatok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 421 oldal, 4999 Ft

Az én olvasatomban az erős kezdés jelen esetben a „nagyágyúk” bevetését jelenti, az olyan kikerülhetetlen és jelentős életművel rendelkező alkotók szerepeltetését, akiket Radnóti bizonyára a kortárs magyar irodalom sarokköveiként helyez le. Esterházy utolsó regényéről, az Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változatról írtak jelentőségét nemcsak az mutatja, hogy a bírálat címe az egész kötet élére kívánkozott, hanem jelezheti annak a komplexitásnak, a kérdésfeltevések fajsúlyának és az ezekre adott poétikai megoldásoknak körét, ami kiemelkedő műalkotásokkal szemben támasztható, de legalábbis a szépirodalom létének, működésének értelmet ad. Továbbá, hogy az életművek színvonalbeli egyenetlensége ellenére is a nagyívű pályák reprezentálhatják, hogy az újítás, a szerzői tétek változtatása és emelése az irodalom hajtóereje. Esterházy Péter, Bodor Ádám, Nádas Péter és érdekes módon – talán nemzedéki alapon – Kornis Mihály került egy társaságba mint a huszadik század „egészének” nagy látnokai, akik mindezt az ismeretet, tudást egyéni fiktív világgá és (próza)nyelvvé tudták formálni.

Simon Bettina: Strand
Németh Bálint: A hangyák élete
Szeles Judit: Szextáns
Nyerges Gábor Ádám: Berendezkedés

José Saramagónak több műve is kapcsolódik az utazás tematikájához; a szerző változatos módon használja fel az ősi toposzt, elegendő a leszakadt ibériai félsziget Atlanti-óceánon való sodródására vagy Káin bibliai tér- és időbeli bolyongására gondolni. A most kiemelt két regényben is fontos és egymáshoz hasonló szerepet tölt be az út és az utazás, noha az életmű távoli, szinte két végpontjának darabjai. Az 1982-es A kolostor regénye az áttörést és az elismerést hozta meg a szerző számára, Az elefánt vándorútja 2008‑ból pedig az életmű lezárása körüli könnyed jutalomjátéknak tűnik. Ám e két művet nemcsak az utazás motívuma, témája köti össze, hanem számos más vonás is, még ha a közös szempontok különböző, olykor ellentétes végkicsengésekhez érkeznek is.

Mindkét regény Portugália történelmének egy-egy valós epizódjához tér vissza a csoda és a szélsőséges extremitások kiélesítésével, melyeknek ábrázolásához a szerző a kizárólag rá jellemző posztmodern-barokk elbeszélésmódot, valamint a mindehhez nélkülözhetetlen iróniát mozgósítja. Ám a múltra a jelen felől erősen reflektáló regények túlfeszítik a történelmi regény műfaji kereteit, mindkettő úgynevezett áltörténelmi regény, történeti témájú metafikció, a posztmodern történelemkritika szubverzív eszközeivel mutatnak rá Portugália múltjának elhibázott pillanataira, olyan történelmi alakokra, eseményekre, korszakokra, akik és amelyek a portugál mentalitást, akár az ország XX. századi jelenét is negatív módon befolyásolták. Mindkét mű középpontjában a hatalom működésének széles panorámája és a hatalmi reprezentáció túlzásba vitt formáinak, külsőségeinek ábrázolása áll.

Ketten egy új könyvről – Bán Zoltán András: Betűtészta. Esszék, kritikák, emlékezések, 2009–2018. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 327 oldal, 3500 Ft

Az első rész jelentős témájától és hangütésétől látszólag nagy fesztávra van a kötet második pillére, amely alapozásként szintén egy átfogó esszével indul a magyar krimi, avagy Bán neologizmusával élve bűnregény (nem)létéről. Le Carré kémregényei, továbbá a chilei származású Bolaño „zsigeri realizmusa”, Tar korszakból kilógó szocio-realista prózája azonban tovább mozgatják a zsánerirodalom különböző alakváltozatainak kérdéseit, és mindezek visszacsatolhatók a holokausztiparhoz, a holokauszt- és Gulag-irodalom elzsáneresedő alkotásaihoz, Adorno kifacsarásához: „lehetséges-e Hollywood után, Hollywood közben verset írni”?

Németh Gábor Dávid: Banán és kutya. FISZ, Budapest, 2017. 70 oldal, 1600 Ft

Mindezek mellett banán és kutya találkozása vagy viszonya alapvetően sikeres vállalkozás. A „tájidegen” banán jelenléte a magyar líra „gyümölcshagyományától”, s ezáltal némileg a bevált költészeti elemektől, formáktól eltávolodást is kifejezheti, de különös formájával, színével a kötet egyes verseivel, más motívumaival is erős párbeszédbe lép. A banán és a kutya kettőse alapvetően a tárgyi és emberi világ kettősségét, eltéréseit, a mindkettővel szembeni távolságot, fenntartást, a viszonyok és érzések egyáltalán nem könnyen értelmezhető, érthető mivoltát is jelzi.

Anne Carson: Vörös önéletrajza. Fordította Fenyvesi Orsolya. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 160 oldal, 2990 Ft

A szörny önéletrajza jóval több, mint Gérüónnak, a mitológiai vörös szörnyetegnek coming out története. És jóval zseniálisabb, mint amit ezek a hívószavak – önéletrajz, szörny, coming out – már önmagukban is ígérnek. A tizedik feladat, Héraklész szokásos öldöklése Anne Carsonnál homoerotikus szerelmi történet, a háromfejű, bíborszínű marhákat birtokló óriási szörny itt esendő, önmagát kereső, bűntudattal élő fiú, férfi, az ősi mitikus világ pedig ezer színben és árnyalatban kap reflexiót Észak- és Dél-Amerika nagyvárosi környezetében.

Ketten egy új könyvről – Kemény István: Nílus. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 88 oldal, 2699 Ft

Ha a korábbi, főként a legutóbbi, 2012-es A királynál című kötetekhez viszonyítjuk a most megjelent költeményeket, a folytonosságok, a Kemény-líra jellegzetességei szembetűnőek, ám szokás szerint a költő nem ismétli önmagát, a hangsúlyeltolódások, a finom elmozdulások is érzékelhetőek, láthatóak. A már ismert jegyek közül a társadalmi, történelmi folyamatokra érzékeny attitűd most is lényeges, a történelem csapásaiból, kataklizmáiból mit sem tanuló ember víziója, aki szüntelen ismétli tragédiáit, tébolyait, háborúit, hatalmi játszmáit. Ezért nem véletlenek a Vörösmarty-, Petri-párhuzamok, de épp ezért, mert újat mondani képtelenség, a megszólalók számára nehéz is túlhaladni, átlendülni az ő gondolataikon, költészetükön.

Az ÉS könyve júliusban – Tolnai Ottó: Szeméremékszerek. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 381 oldal, 3499 Ft

A mű ugyanakkora joggal kaphatta volna A két steril pohár címet, mint a jelenlegi Szeméremékszereket, vagy, ahogy a szövegben felmerül, az Iratmegőrzők sorrendje főcímet is. Bár jól jöhet még a Szeméremékszerek többes száma, ha a kiadó ígérete szerint valóban egy hosszabb prózafolyam első kötetéről van most szó. A címen való töprengésnek már csak azért is van létjogosultsága, mert a szöveg maga is hemzseg hasonló felvetésektől, hisz a mű nem más, mint egy metafikciós aknamező bejárása a határsávban, amelyben araszolva egyre gyakrabban robbannak az elveszejtő szerkezetek. Vagyis metapatronok. És azért is, mert a mű tartalmi, műfaji mivoltának besorolása sem kifejezetten egyszerű, amivel szintén nem volna probléma, ha maga a szöveg nem tartaná látványosan felszínen a szövegek műfajának, egymáshoz társíthatóságának, elrendezésének kérdését („talán két kötetre kellett volna szakítani az anyagot, egy kisregényre (A két steril pohár) és egy novelláskötetre (Szeméremékszerek), és a főcím akkor lehetett volna…”). Tolnai legújabb műve ugyanis megint egyszerre minden: bolyongás- és kóválygástörténet, Palicstörténet, személyes- és művészeti múltidézés, helytörténet, továbbá többszörös nyomozástörténet súlyos alkotói és identitáskérdésekkel, aktuális társadalmi, politikai felvetésekkel megbonyolítva.

Visky András: Nevezd csak szeretetnek
Aczél Géza: (szino)líra 2.
Mohácsi Balázs: hungária út, hazafelé
André Ferenc: szótagadó

Berta Ádám: A haramiák. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 120 oldal, 2500 Ft

A budapesti belvárosi-bérházas közegből induló kisregény legalább olyan fifikás szerkezettel rendelkezik, mint azok a közegek, ahova bejárást vagy inkább csak átjárást, betekintést biztosít. Mintha fejezetről fejezetre nyomokat követnénk, újabb szereplők, helyszínek, szálak tűnnek fel, újabb összefüggésekkel, kapcsolódási pontokkal bonyolódik a történet, illetve egy idő után abban csak reménykedünk, hogy van-e, lesz-e (egy) történet. Ugyanis az éles váltásokkal építkező próza térben és időben is lyukakat képez, a legszűkszavúbban kezeli ábrázolt helyzeteit; az éppen feltűnő újabb szereplőket, cselekményelemeket, helyszíneket a legkevesebb magyarázattal, magától értetődően tárja elénk. Az olvasó dolga (van elég dolga), hogy a kontextusokat kidolgozza, kiegészítse, a kapcsolódási pontokat, eseményeket összeillessze, ám ez a befogadói nyomozás többnyire kudarcra van ítélve a szerző eljárásai által.

Áfra János: Rítus. Kalligram Kiadó, Budapest, 2017, 108 oldal, 2000 Ft

Áfra János verseiben a világ nem egyszer sötét, apokaliptikus látomásokban (A félelemgyermek, A sötétség igéi, Az utolsó kert), természeti formák és erők végóráján láttatik, a történelmi, hétköznapi, emberi léptékű idő szinte egyáltalán nincs jelen, ahogy az emberi környezet is leginkább csak a szakrális mozdulatok, tettek kellékeiként tűnik fel. A történelmi tér-idő kiiktatása és az idő mitikus szemléletbe helyezése az embernek mint egyetlen felelősséggel rendelkező cselekvőnek a pozícióit is újrafogalmazza, mintha az emberi, belső lényeg megtalálására való törekvés, a változás felismerése és végrehajtása lenne a legfőbb feladat: az emlékek elégetése, a múlt odahagyása, megtisztulás, megérkezés.