Az ész modernitása az égi és földi város szétválasztásával, vagyis azzal a végítélettel, azzal a felismeréssel kezdődik, hogy az embert egy rejtőzködő Isten helyett a saját racionalitásának szerkezete választja el hermetikusan az abszolút valóságtól, az Egésztől. Ez a szerkezet a valóságot csak térben és időben engedi szemlélni, egyszerre garantálva ezzel az ilyen speciális módon látott dolgokról való tudásunk, valamint a téren és időn kívüli, magánvaló dolgokra vonatkozó örök tudatlanságunk bizonyosságát. 

A modern ész azonban nem érheti be ezzel a végítélettel. A jó hír, hogy maga alkotja meg azt a valóságot, amelyet érzékel, azzal a rossz hírrel párosul, hogy csak azt a valóságot érzékelheti, amelyet ő maga alkot. A tudatnak ugyanaz a tulajdonsága, amely képessé teszi az égi és földi város, az abszolút és relatív valóság, a végtelen és a véges közötti határvonal meghúzására, egyben arra is ösztönzi, hogy ezt a vonalat átlépje.

Korunk felvilágosodott szellemisége a rabszolgaság semmilyen formáját nem tűrheti. Történelmi emlékezetünkben a durva fizikai és egzisztenciális kiszolgáltatottság szimbólumaiként rémlenek fel az egy kézben összpontosult hatalmas latifundiumon robotoló jobbágyok. Ugyanakkor nem téveszthetjük szem elől a kiszolgáltatottság árnyaltabb változatait sem. Messze magunk mögött akarjuk tudni az olyan kort, amelyben nemcsak a fizikai, de a szellemi-lelki megélhetés feltétele, tehát nemcsak a föld, de az igazság is a hatalom monopóliuma volt.

Az ember természeténél fogva szimmetriára vágyik. Ilyen vágy vezeti politikai fogalmainak szortírozásában, elrendezésében is. Ebben az igyekezetében nagy segítségére van, hogy a politikai közbeszédben leggyakrabban használt „baloldal” és „jobboldal” fogalmak bizonyíthatóan szimmetriában fogantak. A francia forradalom kezdetén, 1789‑ben a nemzetgyűlés elnökétől jobbra foglaltak helyet a monarchia barátai, balra pedig az ellenségei. Vagyis a centrumtól egyenlő távolságra helyezkedtek el a régi rend hívei és az innovátorok.

 Ez a térbeli szimmetria azonban nem jelentett morális szimmetriát. Az ancien régime centrumát Isten, illetve a kegyelméből uralkodó király és az a katolikus egyház képezte, melynek katekizmusa szerint mennybe menetele után Jézus „ott ül a mindenható atyaisten jobbján”. A régi rend híveinek tehát a legfelsőbb helyről volt igazolásuk arról, hogy jó helyen ülnek, vagyis a jó oldalán állnak.

„Szóval mindebben valami komor, vadregényes szépség volt, amilyet sem a természet, sem a művészet nem tud kitalálni, amilyen csak akkor jöhet létre, amikor a természet és a művészet együtt dolgozik (...) a természet a maga vésőjével végzi az utolsó simításokat, ellensúlyozza a nehézségeket, megszünteti az otrombán merev szabályosságot, eltünteti a szánalmas hézagokat, amelyeken át leplezetlenül látszik a csupasz tervszerűség...” (Gogol: Holt lelkek)