(A Millenáris Park újabb része a Széllkapuval Budán)

Működik tehát itt, a közepén állva az elvarázslás? Működik. És az igazi varázslat hatása alatt sosem a forintszámlálóra figyelünk. Pedig a különleges parkintimitásnak azért itt-ott más ára is volt – és nem csak a ráfordított százmilliók tükrében nézve. Az a szinte mellékes követelmény például, hogy a park éjszakára bezárható legyen (hasonlóan a Millenáris korábbi évtizedeihez – ja, és a park változatlanul maradt határozottan nem kutyabarát!), építészeti főszereplővé vált, hiszen a Margit körút és a Kis Rókus utca felől méretes betonfal veszi körül. Számomra maga a többszintes névadó építmény, a fémszerkezetes Széllkapu is a Kedves Hiábavalóság emlékműve, hiszen nagyon nem vezet sehová – csak az autós átmenő forgalmat volt hivatott áthidalni –, mégis inkább kedves, mint riasztó emlékmű ez.

(A Győri Nemzeti Színházról)

De vegyük sorra a polgármester érveit is. Az első szerint az épület ormótlan, ami tipikusan laikus és esztétizáló – és mint ilyen erősen véleményes – érv: egyrészt nem veszi figyelembe, hogy a színház jellegzetes síugrósánc sziluettjét nem a tervezői ihlet formálta ilyenné, hanem a szükségszerűség. Akkor is spórolni kellett, ezért egy Szlovákiában akkor elterjedt, kábeles felfüggesztést választottak (lásd drótkötélpályák) a színház  79 méter fesztávú tetőszerkezetéhez, hiszen annak egy gigantikus magasságú zsinórpadlást is magában kellett foglalnia.

Ferkai András: Modern házak és lakóik
Saly Noémi: Micsoda népek...
Dányádi Sára: Belvárosi növényvilág
Rajk László A tér tágassága

(A PPKE kiürülő piliscsabai kampusza)

25 év után a Pázmány Péter Katolikus Egyetem elhagyja Piliscsabát, és véglegesen a pesti Palota-negyedbe teszi át székhelyét. Nagyjából párhuzamosan azzal, hogy a Természettudományi Múzeumot sitty-sutty, éppen Debrecenbe telepítenék (kell az a Ludovika, teljesen) az 1994-ben átadott piliscsabai kampusz Budapesttől 24 kilométerre és  egyórányi vonatútra  mégis csak túl messzinek bizonyult, ez szerintem már a hallgatói jelentkezések számát is befolyásolhatta.

(45 éve indult a tulipános vita az ÉS-ben)

45 évvel ezelőtt dübörgött az ÉS-ben az úgynevezett paksi tulipános vita. Az idő pedig könyörtelenül ledarálja és betemeti a korabeli illúziókat – különösen, ha azok némiképp még hamisak is voltak. Ahogy a nagyjából vele egyidős Kertész Ákos-regény, a Makra címszereplőjének szerelme, Vali mondta: az idő irreverzibilis folyamat, tehát ami egyszer megtörtént, azt nem lehet visszacsinálni többé, azon értelmes ember nem rágódik tovább. 

(Az idei Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjának nyertes pályázata)

Az Építészeti Biennálé magyar pavilonjában tehát – a halasztás szerint – augusztus végén csupa kelet-európai, posztkommunista országokban dolgozó fiatal építészirodák állítják majd ki, mit gondoltak a felsorolt budapesti épületekről. Lesz geg és alapos áttervezés, komolyan vett funkcióváltás és látványos installáció: hogyan lehet komolyan (vagy félkomolyan) venni ma a hazai szocmodern építészet örökségtotemjeit, illetve aktuális módszerekkel beleépíteni a mába.

(50 éves az óbudai Faluház)

Ez a szép, kerek évforduló sok mindent eszébe juttat az embernek, például azt, hogy akkoriban nagyjából 30-40 évre tervezték ezeket a panelházakat, meg mennyire más volt a kor és abban a korban a lakáshiány. És mennyi jövőre vonatkozó tévedést, mennyi fordulatot, mennyi véletlent hozott ez az 50 év.

(A Liget-projekt 10 éve)

Mi tetszik Orbán Viktornak? Tényleg akarják ezt, vagy csak kommunikációs kutyacsontként tartják fenn? Van elég pénz? Vagy van elég pénz, ha a Várból kell kiköltöztetni? A Liget-projektet illetően aztán évekre beállnak a dolgok: ligetvédők sátrakkal, kontra a győzködés magasfokon pörgő píár bullshitje, időnként néhány hevesebb biztonsági őr. Több lesz a zöld, mi nem vágunk ki fákat… ja, mégis. Akkor inkább átültetünk, mindegy mennyiért, de gyorsan, mert kell az eredmény.

De mi van, ha tévedünk, neveket cserélünk fel, írunk le rosszul… Sallangmentesebb leszek: a pillanat később múló hatása alatt hülyeséget írunk. Persze ez a hülyeség is relatív, hiszen úgy talán pontosabb, ha pillanatnyi nézőpontunk ott, akkor még nem vett vagy vehetett figyelembe más nézőpontokat, leírva viszont már megmásíthatatlanul állandó marad. Ez meg persze máris mentegetőzés.  

(A kortárs koreai építészet kozmopolita arca című kiállítás és az új Koreai Kulturális Központ – ingyenes, de 2019. december 16. és 2020. január 1. között szünetel!)

És mi az alany? Hangsúlyosan a kortárs építészet (a kiállítás pontos címe: A kortárs koreai építészet kozmopolita arca), tehát nincsenek bukolikus ligetektől övezett, szép, régi pagodák – és megúszós – időtlen harmóniákat sugalló múltbeliség, csak a brutális ma. Egymásra licitáló toronyházak erdeje látszik például Dongdaemunban (ez a főváros egyszerre történelmi és trendi – modern negyede), ahová középre azért még beszuszakolták a Zaha Hadid Arhitects Dongdaemun Design Plazáját (DDT).

 (Az új Nemzetközi Iskola épülete Debrecenben)

Többszörös konkrét és szimbolikus határterületen járunk: egy (elit) magániskola közpénzből, a civil kívülállók tekintetétől jó távol, egy kertes külvárosban, a kerítésen túl pedig már tényleg a naturás erdő kezdődik. Ha mindezeket osztjuk/szorozzuk és az épület nyelvére próbáljuk lefordítani, legfeljebb annyi marad, hogy azért volt elég pénz erre a beépített ötvenezer négyzetméterre.

(A MOME új campusa a budai Zugligeti úton)

Először jöjjenek a nagy szavak: a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem új campusa jelenleg alighanem az ország legnagyobb kreatívipari beruházása. Dupla annyi oktatási helyszín, ötször több közösségi tér, háromszor annyi a műhelymunkára és még több kutatásokra. A hangzatosságból mondjuk némileg visszavesz, ha ismertük az utóbbi évtizedekre jellemző kínos helyszűkét, de most azért tényleg európai szintű és összetettségű campus született.

(Két emlékhely Olaszliszkán)

Ha továbbmegyünk a Kossuth Lajos út alvégi szakaszán, néhány száz méterre áll Szögi Lajos emlékműve. Alkotója nem ismert, az is lehet, több tételben készült, mert a betonalap, a kopjafa, körülötte a fémkerítés és a kőből faradott, kihajtott könyv igazi spontán emlékmű – kissé sírköves, kissé olyan, amilyeneket az utak mellett helyeznek el a balesetben elhunytak rokonai. De most az ízlés regiszterei semmit nem számítanak, mert minden részlete súlyosan üt, a temetői évszámpár, a néhai tanár derűs nézése a fényképén éppúgy, mint a napnak kitett színes fotó enyhe fakulása. Kiszáradtak a kisebb koszorúk és a kopjafára kötött szalagok is.

(A Hello Wood Építész Mustra 2019-es faépítményei Tokaj–Hegyalján)

Egyik oldalról jön a hely és a hagyományok ismerete, másik oldalról az Y generáció speciális nézőpontja. Mert ha rögtön fejest ugrunk is a konkrétumok közé, nyilván nincs az az élő egyetemista, aki rátalált volt például a Tolcsva külterületén, a susnyásban lévő Tilalmasra. Itt valaha egy valószerűtlen parasztfürdő működött, afféle helyi mini vigalmi negyed a még álló fürdőházzal és félig összeomlott épületekkel. A Szent István Egyetem Ybl Miklós Építéstudományi Karának hallgatói és tanárai csak az első lépést tették meg a Tilalmas-fürdő megújításához – a folytatás majd helyi erőből és a jövőben várható.

(A budai Vár)

Mindez nagyon szép, de persze a legtöbben tudjuk, hogy nem erről van szó. Itt is rendszerváltás folyik, ne legyenek kétségeink. Radikális koncepcióváltás, amiben a fenti érvek csak kitakarásul szolgálnak, kitakarásául annak, ahogy a fideszes hatalom makacs következetességgel foglal egyre több helyet a budai Várban.

(Az új vásárcsarnok épülete Békásmegyeren)

Az elmúlt évtized piacépítkezéseiből három dolog biztosan tudható. Egyrészt a régi, még félnomád piacokat (lásd Eldorádó – a Bosnyák még tartja magát!) egyre jobban kiszorítják a steril, de KÖJÁL-kompatibilisebb, fedett vásárcsarnokok, másrészt ezekhez is lehet finomabb meg mindenáron ingatlanfejlesztős kézzel hozzányúlni. Harmadrészt pedig megértem ugyan, de lelkes híve nem vagyok a változásoknak. A főleg önkormányzati választások idején felélénkülő beruházási násztáncok végére általában a nyitott piacok szabad áramlása szokott eltűnni.

(A Tér/Erő – II. Építészeti Nemzeti Szalon a Műcsarnokban)

Ezek a kortárs építészet dilemmái, mi pedig egy kiállításon vagyunk, amin ugyanezek nem kérhetők számon. Ráadásul jóval szkeptikusabb voltam 2014-ben, amikor a műcsarnokbeli hatalomátvétel után maga az (akkori) MMA-főnök, Fekete György váltatta valóra dédelgetett álmát a nemzeti szalonok sorozatával. Azóta öt év telt el, és én is meglepődtem, az idő mennyi mindent megoldott azóta. Egyrészt Fekete György már nem ugyanott van, a Szalon maradt szalon, mégsem olyan borzalmas ezt elviselni.

(A párizsi Notre-Dame)

Annyi biztos, hogy a Notre-Dame-ot az elemésztő tűz óráiban (majdnem) az egész világ magáénak érezte, mindenki, aki már valaha állt vagy állni akart előtte. Aztán elkezdődött a szálazás: vajon sok év egyetemes kultúrtörténete égett-e azon az éjjelen, vagy a világ egyik katolikus temploma, esetleg a világ egyik leglátogatottabb keresztény temploma? A történelem és a gótika diadalmas folyamatosságát látjuk-e bele, vagy éppen a fénykorok és pusztulások állandó váltógazdaságát?

(Az ötvenéves Intercontinental)

Aki ma átnéz rá Budáról, még mindig érez némi merészséget/túlterjeszkedést/illeszkedési döccenést. De Finta József 50 éve csak azt tette, amit száz évvel korábban a mellette/mögötte álló Vigadó tett meg a környék akkori, klasszicista egyemeleteseivel, magasabbra tört, azaz nem illeszkedett az aktuális jelenhez.