Kovács Zoltán

Ha a Fidesz kommunikációs szakapparátusa egy európai jelentőségű botrány ügyében hatodik napja nem képes két értelmes érdemi mondatot kipréselni magából, akkor ott bajok vannak. Ha ez a botrány a szomszédos Ausztriában történt, és olyan vezető politikussal, akivel a magyar kormányfő a botrány előtt egy héttel még a közös politikai jövőt tervezte, akkor a baj alighanem nagyobb, mint gondolnánk. A történet ismert. Azzal kezdődött, hogy Strache régi barátját, a Szabadságpárt (FPÖ) egyik vezetőjét, az oroszul jól beszélő Johann Gudenus bécsi alpolgármestert megkereste egy orosz nő 2017 elején. Aljona Makarovaként mutatkozott be, aki Igor Makarov, egy Putyinhoz közel álló oligarcha unokahúga, és akiről azt lehetett feltételezni, hogy jó kormányzati kapcsolatokkal rendelkezik. A nő Putyinhoz fűződő, valószínűsíthető viszonyára Strache utal is a találkozójukon. Makarova azzal indított, hogy földeket venne Gudenustól ötszörös áron, de aztán az osztrák politikus előállt egy sokkal jobb ötlettel, hogyan támogathatná a nő a pártot, későbbi ellenszolgáltatásokért cserébe: döntő tulajdonrészt kellene vásárolni a Kronen Zeitung című osztrák lapban. A mondat elhangzását követően elszabadult a pokol. Érzékelhető, hogy a felvételen látható szereplők, különösen az alkancellár aligha mondható színjózannak, és az idő előrehaladtával egyre szélesebb mozdulatokkal magyaráz, de ez a lényeget illetően nem fontos, tanulság: az ember piásan ne akarjon napilapot. A végén Strache kifejtette, hogy neki úgy kell újságot venni, ahogy Pecina vett médiát Orbánnak: ne közvetlenül, hanem alapítványokon keresztül, egy strómanszerű alaknak. Onnantól már egyszerű. Végtére is nem nagy ügy, kétségtelen azonban, hogy józanságot igényel.

Tovább

Tovább

Tovább

A stúdióban négy ember ül, vitatkoznak. Színhely az egykori Nap Tv, később Echo Tv, legújabban Hír Tv tágas szobája, a bútorok: egészen különlegesen rossz ízlés szerint összeválogatott cseh varia dohányzóasztal, kiegészítve Kádár-kori miniszteri előszobákat idéző, nyolcvanas évekből itt maradt irodai fotelekkel. Bár az is lehet, Gyárfás Tamástól maradt rájuk. A fotelek kellőképp mélyek, a kamera látószögéből csak a vita hevében fölcsapkodó kezek és felsőtestek látszanak: négy, fürdőkádban felejtett, jól táplált csecsemő. Van itt szó mindenről. Különös izgalomba jönnek, amikor a notre-dame-i tűzvész kerül szóba. „Az utolsó figyelmeztetés volt. Jel arra, hogy nem mehet így tovább – mondja a Magyar Demokrata főmunkatársa, szerinte nincsenek véletlenek: „Azt a kérdést kell feltenni, hogy tetteinknek, gondolatainknak van-e bármiféle következménye az életben, vagy nincs. A primitív magyarázat, amelyet a hazai baloldali sajtó egyöntetűen vall, hogy van egy tűz, ami kiüt egy templomban, leég a tetőszerkezet, aztán majd felépítjük, és minden megy tovább. A tragédia mögött sokkal mélyebb, lelki okok húzódnak.”

Nem szeretnék cinikus lenni, de amikor a négy ember beszélgetett, akkor a francia hatóságok már megjelölték a tűz okát, és kizárták a szándékos bűncselekmény eshetőségét. Tudom én, hogy nagyhét hétfőjén egy katedrális leégése miféle gondolatokat képes gerjeszteni keresztény erkölcsiségű emberekben – jelentsen ez bármit is –, de ha tűz­eset van, a mély lelki okok mellett talán rá lehetne tekinteni a tűzrendészeti szabályzatokra is, vagy legalábbis meghallgatni azokat, akiknek hivatalból van erre lehetőségük.

Tovább

Tovább

Tovább

Az ember néha megpróbálja definiálni, milyen ország is a hazája, voltaképpen semmi másért, mint hogy tisztázza, mégis mi folyik körülötte. Pontosabban mit műveltek és művelnek az országgal azok, akiket valamikor kormányzati helyzetbe hozott a sors, és ezt a lehetőséget arra használták, hogy egy életre bebetonozzák a hatalmukat, mégpedig egyre erősebben és dühödtebben. A demokráciát addig hirdették, amíg hasznukra volt, hogy lehetőséget kapjanak a kormányzásra, utána aztán az egész eszmerendszert megtagadták: a bőséggel kapott uniós pénzeken, akit csak lehetett, fölvásároltak, háziasítottak egész értelmiségi körletet, és kineveltek egy cinikus, értékek nélküli ideológiai beszállítóbázist, amelynek rendeltetése a társadalom tudatos elbutításának kitartó szolgálata. Mégis nehéz volna röviden és a lényeget érintőn meghatározni, mi is a fő gondolata annak, amiben vagyunk éppen. Mert végső soron mindent tudunk róluk: lopnak? Lopnak! Korruptak? Mint a vöcsök, sőt hazudnak, mint a vízfolyás. Jól szabott Armani öltönyükben kiállnak a mikrofon elé, nyakkendőjüket megsimítják, és nekiállnak. Ami jön. Menekültekről, Sorosról, baltás gyilkosról, macedón köztörvényesről, őshazáról, tájhazáról. Nincs a valóságnak olyan szelete, amiről ne tudnának olyat mondani, ami ne volna hazugság.

A múlt hét végén aztán megjelent Schmidt Mária, aki szintet lépett. Nem hazudott, hanem igazat mondott. Ha szabad, egy jókora képzavarral, két tenyerével kitépte ennek a romlott és züllött rendszernek a lelkét, és hastokra dobta, ahogy böllér teszi disznóöléskor a tüdővel. Ezt írta: „Mégis, mi köze van hozzá (a CEU-hoz – KZ) Webernek? A németeknek? A bajoroknak? Az Uniónak? Nincs megfejtésem, csak egy: Soros! Megkérte és megígérte, hogy meghálálja! Úgy látszik, van az a pénz, amiért Webernek korpásodik a haja!”

Tovább

Tovább

Tovább

Lapzárta után Manfred Weber gépe még mindig valahol a magyar légtérben bolyong, itt lenn pedig arról folyik a vita, hogy mit hoz találkozója Orbán Viktorral. Még nem tudjuk, mit szándékozik elérni az Európai Néppárt csúcsjelöltje, és mit akar Orbán. A legtragikusabb, hogy alig két hónappal az uniós választások előtt egyre kevesebbet tudni lényeges kérdésekről: például, hogy az Európai Parlament legerősebb pártcsaládja ragaszkodik-e saját értékeihez, vagy pedig maga is számarányokat kezd böngészni, és ennek tükrében képviseli majd saját értékeit. Orbán ezzel szemben réges-rég képviselői helyekben kifejeződő haszonelvű politikát folytat: jobb érzésű és a közéleti idealizmust még nem feledő magyarok mára utolsó mentsvára az az úgynevezett értékalapú politizálás, amiről hajlamosak azt remélni, hogy demokráciában régebben élő, főként nyugat-európai társaik körében természetes közeg. S hogy ennek egyik markáns képviselője érkezett Budapestre, Manfred Weber.

Mit várhat magyar ember a csúcsjelölt érkeztétől? Először is, talán emberi hangot, úgy értem, őszinte hangot, legalábbis olyat, ami a magyar kormányfő migránsozásból és sorosozásból álló, fülsértően primitív teljesítményét meghaladja.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

A múlt hét végén megjelent egy közlemény, amelyben négy egykori igazságügyi miniszter arra hívja fel Palkovics László innovációs és technológiai miniszter figyelmét, hogy Akadémia-átalakítási buzgalmában törvénysértést követ el, ha a hatályos központi költségvetési törvény előírása ellenére visszatartja a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek és kutatóhelyeinek a támogatását (2018. évi L. törvény 1. melléklet XVII. fejezet), és nem biztosítja az intézetek folyamatos működéséhez nélkülözhetetlen költségvetési finanszírozást. Emellett felvetődhet a költségvetési csalás gyanúja is, ha az Akadémia kutatóintézeteinek járó támogatásokat – újabb törvényi felhatalmazás nélkül – a jóváhagyott céltól eltérően használják föl – írják a szerzők, majd azzal folytatják, hogy a jóváhagyott céltól eltérő felhasználásra irányuló törekvések előkészületnek minősülnek, amelyek nem büntetendők. Ezzel szemben a pénzeszközök eltérő felhasználásának megkezdésével a cselekmény kísérleti szakba lép, a támogatás felhasználásával pedig befejezetté válik. A kísérletet a törvény a befejezett bűncselekménnyel azonos büntetési tétellel fenyegeti. Tekintettel arra, hogy a támogatásoknak a jóváhagyott céltól eltérő felhasználása csak több személy szoros együttműködése révén valósulhat meg, a társas bűnelkövetés – ilyen például a bűnszövetségi alakzat – miatt e cselekmény már igen jelentős mértékű szabadságvesztéssel büntetendő – zárják közleményüket a szerzők, Bárándy Péter, Draskovics Tibor, Forgács Imre, Vastagh Pál.

Tovább

Tovább

Tovább

Nézzünk szét, mi történt a politikusi képmutatás és hazugság ócskapiacán a múlt héten. Orbán Viktor például ellátogatott a leégett Ráday utcai kollégium maradványaihoz, s miközben üszökről üszökre lépkedve hallgatta a beszámolókat a szakszerű tűzoltásról, mintha saját magát dicsérte volna, jelentőségteljesen körbenézett, és kijelentette: „A tűzoltóink helytálltak, ezek szerint.”

Ezek szerint igen. Gyorsan kiérkeztek, hamar eloltották a tüzet. Egy ember nem állt csak helyt, az pedig a kormányfő maga, mert míg az egész családi és komasági környezete gennyesre gazdagodja magát olykor korrupciógyanús pályázati elbírálásokkal, és baráti köre már nem tudja, mit kezdjen a pénzével, addig egy vonuló tűzoltó havi illetménye nettó százhatvanezer forint. Ez is a tűzoltás része: hogy kellőképp munkára fogható emberek legyenek bevethető állapotban. Csakhogy ezek fizikailag és lelkileg a végletekig igénybe vett emberek. De a kormányfő esze nem azon jár, hogyan javíthatna a fizetésükön, hanem azon mesterkedik hűséges táskahordozójával, Semjén Zsolttal, miként lehetne megduplázni a magyar futballisták havi jövedelmét. Hát úgy, hogy benyújtanak egy törvényjavaslatot, amely a magyar első osztályban futballozók számára megduplázza a kedvező adózás hatálya alá eső jövedelem felső határát. Másfél éven belül másodszor duplázódik meg a kedvezményes adózás sportolókra vonatkozó limitje:  2017 nyarán emelték évi 250 millió forintra, most pedig 500 millió forintra nő. Ez könnyebben megy, mint a tűzoltóknál, amint látható.

Tovább

Tovább

Tovább

Egy hete a parlamenti ellenzéki pártok a Momentummal kiegészülve, szakszervezetek és civilek közös kormányellenes tüntetésén az MSZP elnöke bejelentette, hogy létrejött az egység a parlamentben és az utcákon, ezért egységre kell törekedni az EP- és az önkormányzati választásokon is. Közös ellenzéki jelöltet kell indítani mindenhol.

Állnak a dobogón az összetartó pártvezetők, zászlaikat tépi a hideg januári szél, és nem tudom, tízből hány ember hiszi, amit mondanak. Most ők állnak ott. De ha ezek elmennek, akkor jönnek ugyanezen pártok Luciferei, a Luciferek politológusai, akik elővezetik, hogy a pártok között akkora értékkülönbségek vannak, hogy az ilyen gondolat szimpla illúzió. Máig nem értem, vajon ma van-e annál alapvetőbb közös érték ebben az országban, hogy történetének egyik legkártékonyabb és alighanem legkorruptabb kormánya lelépjen a színről. Pedig nem lett volna lehetetlen. Én is úgy látom, mint Filippov Gábor, aki a 168 Óra egyik év végi számában úgy nyilatkozott, hogy „a NER struktúrája a 2018-as állapotában még leváltható lett volna”.

Tovább
Élet és Irodalom 2019