Králl Csaba

(AKKOR – Kortárs tánc 1989 / Trafó, április 28.)

A szervezők – Pintér Gábor és Péter Petra moderátor – a rendszerváltást tették meg az esemény hívószavának (AKKOR – Kortárs tánc 1989), a táncban lezajlott rendszerváltás azonban jócskán megelőzte a politikait, tehát közel sem 1989-ben kezdődött, hiszen már a nyolcvanas évek első felétől – és Közép-Európában elsőként – új alternatívát kínált a két nagy bevett és államilag jól kistafírungozott táncműfaj, a balett és a néptánc hegemóniájával szemben. Vannak mérföldkövei ennek a kezdeti időszaknak –például az első független táncelőadásként (mozgásszínházként?) számon tartott Tükrök (1982) –, ahogy letagadhatatlan kulcsfigurái is, mint a Tükröket jegyző és a beszélgetésről (ki tudja, milyen okból, de érthetetlenül) hiányzó Angelus Iván.

Tovább

(Góbi Rita Társulat: Freestyle – MU Színház; Artus: A Szél kapuja – Nemzeti Táncszínház)

Ahonnan csurran-cseppen valamiféle kihívás a Tavaszi Fesztivál táncprogramjába, az a hazai függetlenek, de hogy miért Góbi Rita és az Artus az idei két kiválasztott, az a korábbi fesztiválok ismeretében épp annyira provizórikusnak tűnik, mint a BTF felhajtóerejét a magyar táncművészetre bármilyen tekintetben megjósolni.

Tovább

(Willany Leó Improvizációs Táncszínház – Új Gödör Klub)

A Willany Leónak – és ezáltal az improvizációnak – megvan az a varázsa, hogy pillanatok alatt képes meghódítani a közönséget; ha valaki eddig félt is a kortárs tánctól, most jó eséllyel belehabarodik, mert nem létezik, hogy függetleníteni tudja magát a játék elemi erejű szívóhatásától. Ha tehetném, beavatási szándékkal nem is feltétlenül kész műveket, hanem a (minőségi) táncimprovizációt vinném közelebb a közönséghez. Itt sokkal inkább elcsíphető és megérthető a mozdulat, a jelenlét súlya és jelentősége, mint sok pozdorjaszáraz invenciótlan tömegkoreográfiában.

Tovább

(Biczók Anna: Egy lehetséges jövő előzményei / MU Színház; Stern Lili: Loop Pool / Bethlen Téri Színház)

De kár is tovább elemezni, mert ez az előadás igazából Stern Lili karizmatikus előadói alakjától az, ami. Kénytelen vagyok elhinni neki, amit nyilatkozott, hogy a próbák során többször le kellett állni, mert megijedt saját magától. Ez a zsigerekig hatoló önátadás ott van a színpadon és hat.

Tovább

(Liquid Loft: Models of Reality – Tanzquartier Wien, február 23.)

A társulatot 2005-től művészeti vezető Chris Haring ugyanis a szó valódi értelmében nyughatatlan lélek, akit űz, hajt a kíváncsiság, a felfedezés öröme, ezért olyanról, hogy Liquid Loft-stílus, nem is beszélhetünk, mert minden darabjuk más és más; előszeretettel vonnak be új technológiákat a táncalkotásba, dolgoznak együtt a társművészetek, különböző tudományágak képviselőivel, lépnek ki a hagyományos színházi keretek közül, hoznak létre tematikus sorozatokat, bolyonganak a képzőművészet, a performansz, az installáció határvidékén.

Tovább

(Budapest Táncfesztivál / Győri Balett: PianoPlays és Passage – Nemzeti Táncszínház, február 16.)

Ha a Győri Balett mostani kétrészes estjéből szeretnénk bármiféle következtetésre jutni, akkor igen rosszul járunk, mert a sugallt kép roppant elszomorító a Nemzeti Táncszínház jövőjére nézve. Azt erősíti ugyanis, hogy itt az ég adta világon semmi nem fog változni, az új épület dacára sem, hanem marad az NT az, ami volt: a lobbierős „nemzeti táncszakma” (alias Magyar Táncművészek Szövetsége tagjainak) játszóhelye, vele pedig jórészt kort és célt tévesztett táncesztétikák múzeuma, a népfrontos műsorpolitika fellegvára, a közönségbarátság temploma – a békesség kedvéért néhány (dísz)kortárssal felpántlikázva.

Tovább

(Cuhorka Emese–Molnár Csaba: Pandóra szelencéje és Vadas Zsófia Tamara–Gryllus Ábris–Tóth Márton Emil: Nibiru – NEXTFESZT3 / Trafó)

Mindenesetre Gryllus ezen estén két különböző alkotói oldaláról mutatkozott be: Cuhorka Emese és Molnár Csaba darabjában (Pandóra szelencéje) klasszikusokat – Saint-Saënst (Requiem), Albinonit, Sosztakovicsot, Ernesto Cortázar feldolgozásában Beethovent (Silence) – remixelt, míg Vadas Zsófia Tamara Nibirujában komplex és atmoszférikus hangzó univerzumot teremtett középpontban egy jól táncolható, dinamikus elektronikus zenei betéttel.

Tovább

(Budapest Kortárstánc Főiskola: Fent és lent – Trafó, december 20.)

A BKTF anyagi helyzete sosem volt rózsás, de mindig elevickélt valahogy a háborgó tengeren, miközben gondjai idővel csak szaporodtak. A megszűnés okai is összetettek, bár kétségtelen, hogy az egyik legnagyobb érvágást az államilag finanszírozott helyek nullára történő szisztematikus leépítése jelentette (ekkor vált az iskola végleg fizetőssé, és nyitotta meg kapuit 2014-ben a külföldi diákok előtt), továbbá az a szomorú tény, hogy nem volt kinek átadni a stafétát, mert senki nem volt olyan bátor és elszánt, hogy ilyen finanszírozási nehézségek mellett és ennyire harcias társadalmi-kultúrpolitikai közegben átvegye az intézmény vezetését. Azaz fejjel menjen a falnak.

Tovább

(Sasha Waltz & Guests: Kreatur – St. Pölten, Festspielhaus, december 8.)

Waltz sokfelé ágazó koreográfusi és művészeti tevékenysége közepette, amelynek ugyanúgy része a helyszínspecifikus performanszokban testet öltő interdiszciplináris kutatómunka (Dialoge-sorozat), mint a művészet és politika viszonyának tematizálását célul kitűző úgynevezett „harmadik dimenziós” projektek, a Kreatur mondhatni vérbeli táncszínház, a vérbeliségnek minden pozitív (pl. nagyszabású, látványos) és negatív következményével együtt, ami ez esetben annyit tesz, hogy Waltz nem tud a koreográfia üdvös elemeltségének a darab minden részletében érvényt szerezni, így időnként becsúszik a didaxis.

Tovább

(Közép-Európa Táncszínház–Anton Lachky: Special Society – Trafó, november 15.)

A Bethlen Téri Színházban székelő együttes története azért is különleges, mert bár voltak korszakok, amikor egy-egy markáns koreográfusegyéniség határozta meg a társulat arculatát (2000 és 2006 között Horváth Csaba, később rövid ideig Gergye Krisztián, hogy csak az igazán karakteres alkotókat említsem), többségében mégis nyitott műhelyként működött, ahol három évtized alatt közel 60 (!) koreográfus és koreográfusjelölt próbálta ki magát. A kísérletező kedv hol felerősödött, hol el-eltünedezett az idők során, amely szempontból a leköszönt művészeti vezető, Kun Attila működési periódusa (2013–2018) az egyik legellentmondásosabb.

Tovább

(Az Imre Zoltán Program októberi estjei, MU Színház)

Még közel sincs vége a pályakezdő fiatal alkotókat támogató Imre Zoltán Program (IZP) első felvonásának, de már tucatnyinál is több bemutató van mögöttünk. Mégis csak most, a sorozat hajrájában kezdtem érzékelni először, hogy ezek a fiatalok akarnak is valamit: a lehetőségtől, önmaguktól, a művészettől. Végre lettek komolyan vehető alkotói szándékok, határozottabb kiállások, huszonegyedik századi érzékenységek. Jó volt látni, hogy a kockázatmentességnek is van alternatívája.

Tovább

(Damaged Goods/Meg Stuart: BLESSED – ImPulsTanz, Bécs)

Didaktikus? Meglehet. Stuart színházi nyelve valahol mégis ellene feszül ennek a didaxisnak. A látvánnyal, érzékek útján megragadható az értelemmel felfoghatónak. A lassú, monoton, szinte már-már Tarr-hatású szöszmötölős képekkel, ami alig-történések sorozata, és azzal a közönyös, szinte szenvtelen pozícióval, amiből Stuart alkotói és Camacho előadói hozzáállása táplálkozik.

Mi az, ami az illúzióvesztés után marad? A hasadt tudat, a műmosoly és kipeckelt száj, és az a hallucinatív állapot, amikor hősünk már bárkinek és bárminek képzelheti magát, hiszen dimenziót vált.

Tovább

(Fidelio Színház- és Táncsátor, Sziget Fesztivál, 2018)

Más fesztiválhelyszínhez hasonlóan a Fidelio Színház- és Táncsátor is szinte első pillanattól maximális fordulatszámon pörög, a fellépők egymás sarkára taposnak, ami napi minimum két nagyszínpadi (sátras) produkciót és ennél is több kisebb kaliberű szabadtéri bemutatót jelent. Ebben a dömpingben – ideértve más performatív, utcaszínházi előadásokat is – a mennyiség értelemszerűen nem mindig csap át minőségbe, bőven akadnak produkciók, amelyek a szórakoztatás legelemibb hatásmechanizmusait gátlástalanul meglovagolva hódítanak (sikerrel), de valahol ez is érthető, hiszen a helyzet is speciális: az elsősorban a zenei programok iránt érdeklődő és kikapcsolódni vágyó szigetlakók figyelmét kell más művészetek számára megnyerni, ami, lássuk be, nem kis feladat.

Tovább

 (Emanuel Gat Dance: Sunny – Tanec Praha, Prága)

Az élő zenének mindig van valami mágikus hatása táncszínpadon, de most tényleg csak lesünk: Leon, ez a dj-be oltott experimentális művész igazi guruja a szakmájának, mindent tud a hangjával és általában a hangokkal, stílusokkal, ritmussal, zenei instrumentumokkal. Úgy pakolgatja egymásra a különböző zenei rétegeket, hogy az egészen varázslatos: meghúzódva a színpad sarkában, egy elektronikus kütyükkel teli asztal fölé hajolva, egyszerűen, póztalanul, alűrök nélkül.

Tovább

(Rosas: A Love Supreme – Trafó, május 24.)

A szellemiség, ahogy a Rosas a mozgást átélhetővé, hosszan tartó, eleven élménnyé teszi a néző számára, egyszerűen utánozhatatlan. A darab maga a megtestesült muzsika, a nyolc (férfi)lábon életre kelő csoda – az ősbemutatón a főszólamot még hölgy, Cynthia Loemij táncolta –, a lehető legkivételesebb szinergia, amit zene és tánc közös erőből színpadon megképezhet.

Tovább

(XXS Fesztivál – Trafó, április 20–21.)

A fesztivál leghosszabb és egyetlen magyar vonatkozású bemutatója Jenna Jalonen és Simkó Beatrix nevéhez fűződik. A két kiváló táncos a Duda Éva Társulatból ismeri egymást: innen a barátság és a másik személye, kultúrája iránti fokozott kíváncsiság (hiszen Jalonen finn származású), ami Long time no see! kiindulópontjául is szolgált. Az ötvenperces darab, mely műfaji kötelmek nélkül szabadon cirkulál mozgás és színház, body art és popkultúra, szaunavilág és pálinkaivászat között, tulajdonképpen szűnni nem akaró játék. Játék egymással, az alkati és személyiségbeli hasonlóságaikkal és különbségeikkel.

Tovább

(Badora Társulat: Gyöngyhalász és Budapest Táncszínház: Három nővér)

Sághy klasszikus táncszínházi eszközökkel, igen jó táncosokkal, átgondoltan, nem illusztrálva, egy-két gyermeteg megoldást leszámítva (erőltetett vihorászás, az orosz dalbetét vagy az előnytelen, hálóingszerű jelmezek a főszereplőkön) hitelesen és végig koncentráltan fogalmazza meg a maga Három nővérét. A nagy előd, Pina Bausch hatását persze le nem tagadhatná, de nem is kell. Darabja korántsem utánzat.

Tovább

(Hodworks: Sunday – Trafó, február 15.)

Olykor kényelmetlen, kellemetlen színház Hód Adrienné. Megpróbáló. Azt gondolnánk, hogy nézőként biztonságban vagyunk, nem eshet bántódásunk, de nem. Legalább olyan fontosak vagyunk a számára, mint a táncosai, ha nem fontosabbak. Addig piszkál, addig dolgozik rajtunk, amíg lepattintja vastagon megkérgesedett nézői páncélunkat, és mi is ott állunk ugyanolyan a pőrén az ismeretlenre várva, mint a Sunday szereplői, tőlünk karnyújtásnyira a csupasz színpadon.

Tovább

(Marcio Kerber Canabarro–Molnár Csaba–Vadas Zsófia Tamara–Vass Imre: Deeper / Trafó)

Olyan alkotó-előadókról van szó, akik számtalanszor keresztezték már egymás útját, de ebben a felállásban nem dolgoztak még együtt soha. Marcio Kerber Canabarro és Molnár Csaba (Tropical Escape, Winter Journey), illetve Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre (Felülről az ibolyát, Egyet nekem, egyet neked) a kortárs táncnak már abban a sűrű fellegekkel borított időszakában bontogatta szárnyait és vált meghatározó arcává egy új generációnak, amikor a társulatalapítás feltételei teljességgel megszűntek, az egzisztenciális kiszolgáltatottság nőtt, és mindent uralni kezdett a projektrendszer.

Tovább

(Varga Csaba: From helix to vortex és Quan Bui Ngoc: Blurry – Duda Éva Társulat / MU Színház)

A Duda Éva Társulat kettős premierjének nyitó darabja egyfajta fejlődéstörténet, a mozgás evolúciója, ami a mozdulatlanság szuggesztív erejétől a mozgó test már-már kontrollálatlan kisüléséig tart. Törésmentesen és döccenők nélkül, a nullpontról indulva haladunk a dinamikailag legfelfokozottabb záró mozgásaktusig, és közben végigjárunk egy utat, amelyben nem történet íródik, hanem a mozgás történik, amennyire absztrakt módon, úgyannyira az érzékekre hatóan.

Tovább
Élet és Irodalom 2019