Rákai Zsuzsanna

(Gyenyisz Macujev, Julian Rachlin – Művészetek Palotája, május 3.)

Az egyéni karrier turnéit évek óta közös fellépésekkel tarkító Gyenyisz Macujev és Julian Rachlin éppen ilyen előadó-művészek: összeszokott, de a rutin nyomásának nem engedő partnerek, akik, ahogyan azt a Művészetek Palotájában május 3-án is bizonyították, nemcsak kettejük eltérő művészi személyisége, hanem a műsorra tűzött kompozíciók – ez esetben Sosztakovics brácsaszonátája (op. 147) és Brahms két hegedű-zongora szonátája (A-dúr, op.100 és d-moll, op. 108) – között is képesek fenntartani a kontraszt és az azonosság törékeny, de meggyőző egyensúlyát.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kirill Gerstein, Hamar Zsolt – Művészetek Palotája, április 11.)

A Nemzeti Filharmonikusok április 11-i hangversenye ebből a szempontból egyszerre volt szűkszavú és beszédes: a művészek mindössze két kompozíciót vettek fel a műsorukra, kissé azzal az attitűddel, mintha csak egymás mellé akarták volna helyezni őket, ugyanakkor – ahogyan azt a rendezvény promóciója sugallta – azzal a szándékkal is, hogy a XIX. század második felében egymással szemben álló két alkotói tábor, az abszolút és a programzene híveinek esztétikai horizontja közötti különbségek markánsan kirajzolódhassanak. Ami azt illeti, ezt bizonyos értelemben el is érték a művészek Brahms d-moll zongoraversenyének (op. 15) és Liszt Faust-szimfóniájának előadásával, noha a két alkotás közötti kapcsolatok rendszere természetesen jóval komplexebbnek mutatkozott a kontraszthatás meghökkentő, de nem feltétlenül gondolatébresztő erejénél, és az interpretációk erényei is vegyesen mutatkoztak meg.

Tovább

(Midori, Müncheni Kamarazenekar – Művészetek Palotája, március 13.)

Igazság szerint azonban a szólista alighanem akkor is elhomályosította volna az együttes játékát, ha a müncheniek önálló Bach-értelmezése élettelibb benyomásokat hagyott volna maga után. A japán születésű amerikai hegedűművész, a Bach életműve iránt mélyen elkötelezett Midori ugyanis mindkét concertóban elegáns és személyes, könnyed és részletgazdag interpretációval vonta magára a közönség érdeklődését.

Tovább

(Gyenyisz Macujev, Alekszandr Szladkovszkij, Nemzeti Filharmonikus Zenekar,  Művészetek Palotája, március 3.)

A Nemzeti Filharmonikusok március 3-i hangversenye is efféle helyzetet teremtett: noha tradicionális, nyitányból, versenyműből és szimfóniából álló műsora a szellemi koncentráció és művészi súly folyamatos fokozását ígérte a XIX. századi hagyományok szellemében, a XX. századi orosz komponisták alkotásaiból összeállított program egészen nyilvánvalóan nem engedelmeskedett a tradicionális elvárásoknak. Ahelyett, hogy az estét záró szimfóniát jelölte volna meg a zenei és szellemi beavatási folyamat végcéljaként, valójában a versenyművet avatta a produkció középpontjává és lényegévé.

Tovább

(Debussy–Ravel-maraton, Művészetek Palotája, február 3.)

A Fesztiválzenekar szervezésében évek óta ismétlődő, tematikus koncertmaratonok azonban nem így működnek. Ezek a rendezvények bővítik és megkérdőjelezik a tradicionális formát, olyan struktúrát teremtenek, ami szükségképpen nyitott, mert egész nap és egymással párhuzamosan zajló események sorából áll. Ebből következően, mivel lehetetlen az egészet áttekinteni, lehetetlen minden részletében szimultán részt venni, ennek a bizonyos értelemben végeláthatatlan eseménysornak nincs lineárisan átélhető dramaturgiája. Miközben az ember válogat a lehetőségekből és az új kivágatokból, mindig új élményt hoz létre magának, a hangversenyek sora elemeire szedhető óraműből önálló világgá változik, amelyben barangolni lehet, amelyet tetszés szerint fel lehet fedezni, mint valami párhuzamos univerzumot.

Tovább

(Londoni Szimfonikus Zenekar, Sir Simon Rattle – Művészetek Palotája, 2019. január 14.)

Az egész hangverseny azt a benyomást keltette, mintha az idő egyetlen végtelenül tágas pontba sűrűsödött volna, amely egy teljes, gyönyörűen rétegzett univerzumot rejt ugyan, de egy olyan világot, amelynek csaknem láthatóvá váló arányai és színei képekkel igazság szerint nem közelíthetők meg, csak a zene eszközeivel tárhatóak fel.

Tovább

(A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, Perényi Miklós, Carlo Montanaro – Zeneakadémia,  november 27.)

Ami a Schumann-versenyművet illeti, azt kétségkívül másféle erőviszonyok, az előadók másféle hierarchiája jellemezte, mint a másik két kompozíciót, igaz, nem értelmezési kérdések miatt, hanem egyszerűen a szólista jelenlétéből kifolyólag. Perényi Miklós ugyanis szép tónusú hangon játszott, választékos eleganciával és finoman értelmező figyelemmel, de sajátosan elemző lassúsággal is, az energikus technikai bravúrok helyét mintegy mellékesen és némileg tompán vázolva.

Tovább

(Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Baráth Emőke, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán, Najbauer Lóránt, Vashegyi György – Művészetek Palotája, november 15.)

Noha Vashegyi Györgytől és együtteseitől az elmúlt években számos izgalmas és szép előadást hallhatott a közönség, ez a Művészetek Palotájában rendezett őszi koncert nem tartozott az igazán magával ragadó produkciók közé. Bár a karmester fegyelmezett figyelemmel hangsúlyozta a művek hasonló jellegét, hatalmat sugárzó energiáit, grandiózus és éles formai kontúrjait, a változatosságukkal, életteli önállóságukkal mégis adós maradt.

Tovább

(Sir John  Eliot Gardiner, Monteverdi Kórus, A Forradalom és Romantika Zenekara – Művészetek Palotája, november 2.)

Gardiner interpretációjában viszont éppen az arányok megőrzése volt a legnagyszerűbb tapasztalat. Ő ugyanis sem a miserend átláthatóságát nem rendelte alá a színpadi dramaturgiának annak érdekében, hogy a mű zenei egységét biztosítani tudja, sem fordítva nem járt el. Helyette a lehető legpontosabban és legvilágosabban igyekezett kidomborítani az egyes tételek saját karakterét, az Introitus szélesen áradó, mégis leheletszerű dallamosságát, a Dies iare vissza-visszatérő kórusának süvítő és örvénylő energiáit, az Agnus Dei népéneket idéző naiv vallásosságát.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar, Várdai István, Bertrand de Billy – Művészetek Palotája, 2018. október 4.)

Ez az eleven megfoghatatlanság, elérhetetlen jelenvalóság tette olyan kivételessé a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar október 4-i hangversenyét is, ez a tartózkodó, mégis ellenállhatatlanul beszédes figyelem, amely úgy hozott létre kapcsolatokat az este zeneszerzőinek gondolkodás- és kifejezésmódjai között, hogy közben egyetlen pillanatig sem erőltetett semmiféle száraz, elméleti összefüggést.

Tovább

(Baráth Emőke, Philippe Jaroussky, Ensemble Artaserse – Művészetek Palotája, szeptember 13.)

Philippe Jaroussky interpretációinak legellenállhatatlanabb vonása a szuggesztivitás volt. Noha az énekes enyhe megfázással küzdött, és ez eleinte kissé nyomot is hagyott hangjának megszokhatatlanul könnyed hajlékonyságán és csillogásán – hallhatóan több erőfeszítést és koncentrációt igényelt a csak rá jellemző, különleges szín megőrzése –, a koncert második felétől kezdve egyre biztosabban uralta a hangképzés folyamatának legapróbb részleteit is, lehengerlően gördülékeny futamokkal, tökéletes fényű, leheletfinoman megszólaltatott pianissimókkal kápráztatva el a hallgatóságát hangszínének gyönyörű feszültséggé sűrűsödő, tükörsima ragyogása és az olyan fantáziadús disszonanciákból építkező, improvizált ékesítések mellett, amelyeket például az Ariodante Scherza infidájában alkalmazott.

Tovább

(Baráti Kristóf, Szűcs Máté, Várdai István, Alexandra Conunova, Fejérvári Zoltán – Kaposvár, Szivárvány Kultúrpalota, augusz­tus 14.)

Az idén már kilencedik alkalommal megrendezett Kaposfest egyik legvonzóbb vonása igazság szerint éppen ez a szándék: az okosan átgondolt struktúra és a belőle fakadó civilizációs győzelem, amelyet a precíz arányokkal megtervezett program arat a hétköznapi identitás érvényességét felfüggesztő, tehetetlen szabadság felett. Mindez ráadásul egyáltalán nem a formalitásokon múlik, sokkal inkább a szerkezet és a célok egységén.

Tovább

(Anima Musicae Kamarazenekar – Óbudai Társaskör, július 30.)

Egy-egy nyári hangverseny élményszerűsége nagyban függ attól, sikerül-e a fellépőknek megtalálniuk a szórakoztató és katartikus elemek egyensúlyát. Az Anima Musicae Kamarazenekarnak az Óbudai Társaskör kertjében sikerült. Bár programjukat romantikus estnek nevezték, márpedig ez esztétikai szempontból aligha lehetett igaz, legfeljebb akkor, ha humorral és nosztalgiával vegyített, enyhén szentimentális érzelmességet értettek alatta, Holst, Elgar, Sosztakovics és Csajkovszkij műveiből válogatott műsorukat mégis igazán jó érzékkel állították össze.

Tovább

(Il Pomo D’Oro, Joyce DiDonato – Művészetek Palotája, június 19.)

A világhírű amerikai énekesnő viszonylag friss, háborút és békét zenei eszközökkel megjelenítő projektje ugyanis, amely június 19-én a Művészetek Palotájába is megérkezett, éppen azzal a céllal jött létre, hogy a javarészt Händel- és Purcell-áriák, illetve Cavalieritől, Leótól, Gesualdótól és Arvo Pärttől a műsorba illesztett tételek segítségével nyugvópontot kínáljon a káoszban.

Tovább

(Piotr Anderszewski, Skót Kamarazenekar – Művészetek Palotája, május 22.)

Csakugyan azt lehetett várni, hogy a két versenymű ragyogó kontúrjai és feszes drámaisága által közrefogva a Poulenc-darab egészen különös gyújtópontot jelent majd, egyfajta ferde tükörként funkcionál, amely a maga hagyományos zenei ötleteket új kontextusba ágyazó, mégis saját logikát követő struktúrájával különleges, álomszerűen kiszámíthatatlan, szürreális impressziókon szűri át a Mozart-kompozíciók klasszikusan kiegyensúlyozott hangzásképét és formarendjét. Annak, hogy mégsem így történt, és a koncert végső soron egyáltalán nem az artisztikus eszközökkel megjeleníthető univerzális rendezettség és a véglegesen elveszett objektív realitás fanyarul tiszta viszonyára épült, több oka is volt, de a jelek szerint mindegyik a zongorista személyében és előadói elképzeléseiben gyökerezett.

Tovább

(Natalie Dessay, Philippe Cassard – Zeneakadémia, április 19.)

Ami mégis indokolttá tette az érzelmi energiának ezeket a hatalmas kitöréseit, az Dessay zseniálisan pontos érzéke volt, amellyel a színészi intenzitást és a zenei megjelenítés finomságait összehangolta. Noha a hangja kétségkívül vesztett fényéből az évek során, és ragyogóan telt árnyalatai csak az energikusabb, lendületesebb frázisokban mutatkoztak meg többnyire, az a különleges kifejezőerő, hajlékonyan készséges változékonyság, a szöveg részleteire mindenkor éber és szellemes figyelemmel reflektáló előadás, ami az énekesnőt jellemzi, még mindig utánozhatatlan és utolérhetetlen.

Tovább

(Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Kokas Dóra, José Gallardo, Pál István „Szalonna” és bandája – Zeneakadémia, március 17.)

Kelemen Barnabás zenésztársaival, Kokas Katalinnal, Kokas Dórával, José Gallardóval, valamint Pál István „Szalonnával” és bandájával (…) olyan hangversenyt adott március 17-én a Zeneakadémián, amelynek műsora a klasszikus tradíció és a részben magyarosnak, részben cigányosnak tekintett hagyomány határmezsgyéjén sorakozó művekből válogatott. A program szigorúan muzikológiai szempontból, a forrásanyagot vizsgálva, persze, semmiképp sem volt egységesnek tekinthető, mivel Haydntól Bartókig, a verbunkos dallamok divatjától a parasztzenei (adott esetben akár román) gyűjtések tudományosan precíz eredményeiig nagyjából minden szerepelt rajta, amit Európából nézve az „all’ongarese” gyűjtőfogalmával bármilyen módon is kapcsolatba lehetett hozni.

Tovább

(Arkagyij Volodosz – Művészetek Palotája, február 21.)

Volodosz gyönyörű, fényes és magányos zongorahanggal, csodálatosan lírai billentéssel, grafikusan tisztán követhető vonalvezetéssel, kíméletlenül világosan formált és idegenül egymás mellett hagyott, mégis harmonikusan összeillő tematikus többszólamúsággal kápráztatta el a hallgatóságát, nem is beszélve azokról a benyomásokról, amelyeket virtuozitásának lehengerlő dimenziói ébresztettek az emberben. Az élmény mégsem volt egészen zavartalan, az értelmezés szabadságának határai ugyanis bizonyos tekintetben túlságosan is tágasnak tűntek ezen a hangversenyen.

Tovább

(Nicolas Altstaedt, Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Carlo Montanaro – Művészetek Palotája,  február 1.)

Noha egy versenymű előadásáról beszámolva szerkezeti szempontból voltaképpen nincs értelme külön méltatni a szólista teljesítményét, ebben az esetben mégis elkerülhetetlenül szükségesnek tűnik, hogy mindenekelőtt Altstaedt produkciójáról essék szó. Nem is a művész játékának virtuozitása miatt, amely könnyed természetességéből és az előadott kompozíció formai összefüggéseinek mély megértéséből fakadóan gyakorlatilag magától értetődő jelenségnek számít, sokkal inkább interpretációinak rendkívüli elevensége, szenvedélyessége és megfoghatatlan szépsége, különös egyedülvalósága okán. Briliáns technikája, csodálatos hangképzése, ötletgazdag vonókezelése ezen az estén is lenyűgöző élményt nyújtott, nem is beszélve arról az életteli változékonyságról, színgazdagságról, ellenállhatatlan lendületről, nyers energiáról és beszédszerűen tagolt, lágy dallamosságról, amellyel Dvořák csellóversenyét szokatlanul markáns és magával ragadóan személyes hangvételű kompozícióvá avatta.

Tovább

(Budapesti Fesztiválzenekar, Várjon Dénes, Fischer Iván, Művészetek Palotája, január 22.)

A Fesztiválzenekar előadásában mindig a tiszta zenei hatás az elsődleges: annyira erőteljes és ellenállhatatlan, hogy a lehetséges asszociációs játékok vonzereje egészen jelentéktelenné sápad mellette. Ebben az épp annyira fizikai, mint szellemi élményben a hangzás egyszerre bensőségesen meleg és öntudatosan hódító fénye, a játékmód dinamizmusa, vitalitása, kifinomult és érzékeny változékonysága sosem öncélú. Mindig a zene sajátos absztrakciójának szolgálatában áll, ilyen módon pedig – számos más erénye mellett – a lehető legváltozatosabban összeállított programok koherenciáját is képes fenntartani.

Tovább
Élet és Irodalom 2019