Szinte csak a vécében volt nyugtom tőled. Egyszer még ott is rám nyitottál. Szerencse, hogy még időben visszarántottam a kilincset. Ha az erdőben rám jött a szükség, messzire előreküldtelek, és rád parancsoltam, hogy ne nézz hátra. Amikor már a hátadat sem láttam, mertem csak leguggolni. Minden óvintézkedésem ellenére két ízben még így is meglestél. Megtiltottam, hogy nézd, amint zuhanyozok. Sőt, azt sem szerettem, ha ott vagy, amikor öltözöm. „Apád előtt ne vetkőzz!” Átvonultam a cuccommal a másik szobába. Később kiderült, hogy az előszobai tükörből mégiscsak végignézted, ahogy belebújok a bu­gyim­ba, bekapcsolom a melltartómat. Mintha egy visszafelé pörgetett filmet néznél, melyben te húzod le mindezeket rólam. A másik alkalom egy tüntetésen történt.

Betolnak a kórterembe. Négyágyas szoba. Balról két csapzott madárka húzza meg magát a takaró alatt. Csak a szemükkel követnek. Jobbról, az ablak mellett vár a számomra kijelölt hely. Elgurítanak a harmadik szobatárs mellett. Szorongás fog el. Az ágyon egy szétterülő kelt tésztára vagy remegő pudingra emlékeztető, kitakart test fekszik. Csak a hasát fedi némi leragasztott gézlap. Elkapom a pillantásomat. Szemem előtt megjelenik egy partra sodródott bálna képe. Uszonyát meg-meglebbentik a fodrozódó hullámok, de erejük nem elég ahhoz, hogy a zátonyra futott többtonnás tömeget visszasodorják a mélybe.

Berendezkedem. Csak én vagyok járóbeteg.

Furcsa idő volt. Se hideg, se meleg. Se tél, se nyár. A szél hol feltámadt, hol meg elállt. Az ég sem tudta eldönteni, derüljön vagy boruljon. Egyik felén fekete felhők gyülekeztek, a másikon sütött a nap. Húzódjunk be a szobába, vagy menjünk föl a dombtetőre, ahonnét mindent látni? Egyszer csak elhallgattak a madarak. Szélcsend lett. Eső szemerkélt. Ki tudja, honnan. Megjelent a szivárvány, erre vártunk, átsétálunk alatta és boldogok leszünk. Nem tett ki egy teljes boltívet, olyan volt, mint egy hanyagul odavetett kendő. Kedvetlen és lagymatag. A sötét felhők előterében inkább halványak és komorak voltak a színei, mintsem élénkek és biztatóak. A nap várakozó álláspontra helyezkedett. Hirtelen feltámadt a szél. A szivárványban mozgolódás kezdődött, úgy tűnt, a színek nem tűrik egymás közelségét. Különösen a vörös és a narancs birkózott erősen, majd lassan áttűntek egymásba és helyet cseréltek.

A három gyerek, plusz a kutya nem sok jót ígért. „Na, lesz itt ramazuri!” – gondolta Dóra, és aggódva figyelte az ablakból a költözést, amit egy tinédzsernek maszkírozott, láncdohányos hobó-anyuka vezényelt le. Mindjárt másnap éktelen hancúrozásra ébredt. A tízemeletes panel egész testében megremegett. Dóra úgy érezte, mintha a talajtorna-válogatott az ő fején gyakorolná a nekifutásos tripla szaltót. A kutya veszettül ugatott, a gyerekek üvöltöztek, tetejébe az anyuka hihetetlen hangerővel dzsesszt hallgatott. „Na, már csak ez hiányzott!”

Hat éve nem szexelünk a feleségemmel. Azt mondja, nem kívánja. Én meg nem erőltetem. Lehet, hogy már nem is menne. Hetven felé járok. Esténként szörfözök a neten. Van egy-két hölgyismerősöm. Chatelünk. Rád is így akadtam. Tetszettek a posztjaid, a kommentjeid. Értelmes nő vagy, egy hullámhosszon vagyunk. Írtam privátban. Te kedvesen visszaírtál. Azóta beszélgetünk. Persze lefutottam az udvariassági köröket, mert úriember vagyok, de a képeidet nézegetve elég hamar rád gerjedtem. És megírtam, hogy mit kezdenék veled, ha tehetném. Nem sokáig kéretted magad, hamar ráálltál a témára. Persze csak finoman, nőiesen, intelligensen. Mert te nem nézel pornót és nem olvasol brutálszex irodalmat. Jó. Értek én a szóból. Akkor egy lépést hátraléptem. Erre te kezdtél nyomulni a lelkeddel, meg hogy mi hiányzik, mi lenne jó és mire vágytál egész életedben. Két éve nélkülözöd a szexet. A nős exeddel vége. De te még kapaszkodsz. Szép vagy, és kívánatos. Lenne még esélyed. De most az enyém vagy! Lecsaptam rád. Amikor elkezdtelek a gerjesztő szövegeimmel puhítani, visszakoztál. Nem akarsz „chat-szerető” lenni.

Lola nem volt szép nő. Egyedüli ékessége a derékig érő dús, gesztenyeszín haja, amit kibontva hordott, hogy még jobban érvényesüljön. Bánatos tehénszemei voltak, és az alakja is némileg emlékeztetett a tehénére. Többnyire hosszú, bő ruhákban járt, hogy palástolja egybeszabott derekát, vastag csípőjét. A fogai viszont szépek voltak. Mikor mosolygott, a szája sarka felnyílt, mint a tátogó madárfiókáknak. A gimnáziumban inkább látszott zárdaszűznek, mint majdani buja nősténynek. Kivirágzott volna, mint a lótusz, az éjszaka virága? Vajon miért szállt ki a hakniból? És hogyhogy éppen őrá gondolt? Ki ez a színész? A kérdésekre csak később kapott választ. Még többet is megtudott, mint szeretett volna. Magas, ötven év körüli, ősz hajú férfi nyitott ajtót.  Zsoli vagyok, gyere be!  Janka első pillantásra felmérte, hogy egy hajdani playboy felpuhult mutáció­jával áll szemben. Egy kivénhedt bonviván, aki azt hiszi magáról, hogy még mindig ellenállhatatlan. A bemutatkozás után a férfi végigvezette Jankát a hatalmas lakáson, alig leplezett büszkeséggel mutogatva a berendezést, a dísztárgyakat, a festményeket, régiségeket. Valósággal hencegett. Vendégén azonnal megérezte a szegényszagot. El akarta kápráztatni. Íme, a haknik hozadéka! Ha velem társulsz, neked is lesz, sugallta minden gesztusa. Ha beválsz, megtartalak.

Élt éldegélt egyszer egy maszkulin nő, és egy feminin férfi. Egymásba szerettek.

A férfi a nő maszkulinitását irigyelte, a nő a férfi feminitását. Sajnos a maszkulin még nőben is erősebb, s a nő bárhogy is igyekezett magát visszafogni, mindig mindenben megelőzte a férfit. Ha kirándulni mentek, a nő ment elöl, ha eltévedtek, ő találta meg a kivezető utat.

Még a farkadon sem tudtam eligazodni soha. Ha nem vonlak magamba, még most is ott állsz, csupaszon, a szoba közepén, riadtan meredve önálló életre kelt férfiasságodra, mint aki azt mondja, jaj, mama, nézd mit csináltam, én nem tehetek róla, ugye nem büntetsz meg! A farok maga az ember. Az együttlétünkre adódó első alkalmat is elszalasztottad. Kettesben voltunk egy idegen lakásban. Én az ágyra hanyatlottam. Rajtam lenge nyári ruha, a rádióból Wagner Trisztánja szól. Lehunytam a szemem.

Egy bizonytalan eredetű, lassan terjedő vízfoltra téved a szemem a hálószoba padlóján. Friss lehet, még sose láttam azelőtt. Lehajolok az ágyról, beledugom az ujjam. Megszagolom.

Nem a macska pisilt oda.

Nagy eső volt az éjszaka. A víz az előszoba felől jöhetett. Onnan csuroghatott be ide, a konyhán át. Nem is tudtam, hogy a lakás a hálószoba felé lejt… Micsoda konstrukció! Fekszem az ágyon. Bódult vagyok, moccanni sem tudok. Túl sokat ittam megint, azt hiszem.

Mellettem vagy az ágyban. Visszajöttél hát. Beszélsz hozzám. Nem válaszolok. Talán, ha megölelnél.

Nem forog a nyelvem. Elalszom újra. Kusza, részeg álom. Átadom magam a bénaságnak. Nem tudom, örülhetek-e annak, hogy itt vagy. Régóta üres már az ágyam. Nem tudom, mikor jöttél, és miért. Fő, hogy itt vagy. Sok mondanivalóm lenne.

Nem forog a nyelvem.