A nyelvész tévedhet. A beszélő tévedhet. Tévedhet-e vajon maga a nyelv? Miféle nyelvi tévedések lehetségesek? Miket mondanak igazából az emberek? Minthogy mindig a valódi, élő adatok a legérdekesebbek, friss, mai adatokat kell fölvenni, és azokból kell megalkotni a nyelv leírását sine ira et studio, harag és részrehajlás nélkül. Kezdjük is el.

Nagyon bonyolult fogalom az egyszerűség. Azt mondja a múltkor egy idős hölgyismerősöm: „Istenem, mennyivel egyszerűbb ma a világ, csak fogod a telefont és hívod New Yorkot, és 3 percen belül megtudod, amit akartál. Kislány koromban a levél egy hét alatt ért oda, a válaszra két-három hétig kellett várni.” No persze. Neki, a felhasználónak egyszerűbb, ám ez azért lehetséges, mert a világ hallatlanul bonyolult lett. Egyrészt maga a telefonkészülék, amit használunk, igen bonyolult szerkezet, másrészt egy komplex műszaki hálózat biztosítja a telefonkapcsolatot Szeged és New York között. A felhasználónak egyszerűbb lett, de a rendszer, a működési feltételek ezerszer bonyolultabbak. Mi egyszerű és mi bonyolult?

A magabiztos újságíró hölgy odalépett hozzám, levette a szemüvegét (mely aranyláncocskán lógott a nyakában), s olyan hangon kérdezte, mint aki biztos a válaszban: igaz-e, hogy az angolok Shakespeare-t már csak szótárral tudják olvasni, míg mi magyarok gond nélkül megértjük a Halotti Beszédet? „Nem igaz", válaszoltam meglepve, mert ekkora szamárságot rég hallottam. Itt véget is érhetne a cikkem, mert - így tanították mestereim -, ha valami nem igaz, azt nem szabad cifrázni és magyarázgatni, mert a végén úgy tűnhet, hogy valami mégiscsak igaz belőle. De most mégsem leszek ilyen szigorúan elvszerű, mert a dolog igenis érdekes.

A nyelvész és az őszinteség

A Magyar Nyelvtudományi Társaság elnöke, Gombocz Zoltán professzor (vigyázat, minden „o"-ja rövid!) 1931-ben szokatlanul őszinte beszéddel nyitotta meg a Társaság éves közgyűlését. A címe Nyelvhelyesség és nyelvtudomány volt. „Tisztelt Társaság!", kezdte Gombocz, „A nagyközönség valamennyi nyelvtudományi probléma közül a nyelvhelyesség iránt érdeklődik legjobban. Ezzel szemben a nyelvészek érdeklődése nyelvhelyességi kérdésekkel szemben feltűnően csekély. A legtöbb nyelvész, ha nyelvhelyességi kérdésekben döntőbírónak felhívják, ha őszinte merne lenni, azt felelné: »Én a nyelv történeti fejlődését vizsgálom, törvényeket állapítok meg benne, de bírája nem akarok lenni«, vagy: »Magam is szeretném tudni, hogy mi a nyelvhelyesség«.

Budenz egyáltalán nem volt gonosz. Tisztességes szaktudós volt, kiváló nyelvész: száraz és tárgyilagos pozitivista, a legszakszerűbb fajtából. Ezzel sok ellenséget szerzett (és szerez ma is) magának. A lelkünk romantikus fele ugyanis érzi, hogy a száraz tárgyilagosság valahol a gonoszság felé vezető első lépcső: tárgyilagos → érzelemmentes → szenvtelen → hideg → gonosz. És ez még a kisebbik baj. A helyzetet súlyosbítja, hogy Budenz német volt, egy virtigli labanc, ami ugyancsak a gonoszság felé mutat: német → fegyelmezett → szabálytisztelő → könyörtelen → gonosz. Mentségére föl lehet hozni, hogy egész felnőtt életében Magyarországon élt, magyarul írt és tanított, Budenz Józsefnek nevezte magát, a Tudományos Akadémia tagja lett (levelező tag 1861, rendes tag 1871); de a legfontosabb, hogy ő bizonyította be végérvényesen, hogy a magyar nyelv a finnugorból származik.