Széky János

2012. július 20-án éjszaka Jordi Xuclà i Costa, a spanyol parlament katalán képviselője a szemtanúk szerint államférfihoz méltatlanul viselkedett. Végigjárta és -danolta Aranjuez királyi város bárjait és luxuséttermeit, fizetés helyett csak otthagyta a hivatalos képviselői névjegyét (bár ez Spanyolországban állítólag bevett szokás), aztán hajnali ötre úgy berúgott, hogy fogott egy taxit, és el akart hajtatni Kubába.

2014. április 11-én Áder János köztársasági elnök Orbán Viktor miniszterelnök előterjesztésére a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, polgári tagozat kitüntetést adományozta Jordi Xuclà i Costának, a spanyol Képviselőház tagjának.

Mitől lett ilyen kedves a NER-nek egy nem túl érdemdús botrányhős, ráadásul liberális párti katalán képviselő?

Xuclà kontinentális szinten főként az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésében buzgólkodott, és két, magyar szemszögből érdekes megmozdulása volt. Aláírt egy határozati javaslatot (nem került a Közgyűlés elé) a hajléktalanok önkényes magyarországi bebörtönzése ellen; és aláírt egy szintén meg sem vitatott másikat a „gazdaságilag életképes régiókról és a tagállamok hatékony helyi önkormányzatairól”. Utóbbit lehet úgy értelmezni, hogy kedvezett volna a székely autonómiatörekvéseknek (Xuclà később valóban fellépett a székelyek érdekében, többek között a katalán származására büszke Gaudi-Nagy Tamás oldalán), de Magyarország érdekérvényesítését nemcsak földrajzi értelemben nem szolgálta, hanem azért sem, mert a magyarországi régióknak semmiféle gazdasági funkciójuk nincsen, önkormányzatuk még kevésbé.

Szóval miért szerette meg az európai politikusok százai és ezrei közül Orbán Viktor éppen Xuclàt?

Tovább

Mi folyik itt külpolitika címén?

Sokan nagyon jól szórakoztak, amikor híre jött, hogy egy külminisztériumi főtisztviselő a 444.hu szerkesztőségével szomszédos lakásban találkozott – sejthető szándéka szerint titokban – Gruevszkivel, a börtön elől Magyarországra menekített volt macedón miniszterelnökkel.

Amikor a hír azzal egészült ki, hogy a találkozó helyszínéül szolgáló lakás két kínai állampolgár tulajdonában van, akik közül az egyik a letelepedési kötvényprogram ügyfele volt, a jól szórakozó sokaság egy részének eszébe juthatott az is, mennyire fals a kormány migránsellenes propagandája. Hiszen bizonyos migránsokat nemcsak, hogy csábítanak a bevándorlásra, de még támogatnak is hatóságilag-politikailag, ha már egyszer idehozták a pénzüket.

A mulatságot fokozta a 444.hu második cikke, amiből kiderült, hogy az újságírók miként azonosították késedelem nélkül a találkozó magyar résztvevőjét Joó István helyettes államtitkár személyében. Ilyen a titkosság magyar módra. A Kádár-rendszert annak idején slampossággal enyhített diktatúraként jellemezte a nyugati sajtó egy része – hogy az Orbán-rendszer műfajilag mi, azt nem e cikknek a feladata meghatározni, de a slamp, az örök.

Tovább

Nem Magyarország körül forog a világ. Ezt a kormányoldal sehogy sem akarja elhinni, de amúgy az ellenzéki kritikusok sem szívesen gondolnak bele.

Orbán Viktor washingtoni látogatása előtt két demokrata és két republikánus szenátor levelet írt Donald Trumpnak, s azt kérték, hogy hozza szóba „a szabadságnak, a joguralomnak és a kormányzás minőségének a tartós korrózióját”. Kovács kormányszóvivő rögtön tudta, hol van a kutya elásva. Természetesen ugyanaz a kutya, mint mindig, „teljesen nyilvánvaló”, hogy Soros György és szervezetei támogatják őket. Ifjabb Lomnici jogi szakértő pedig ugyanekkor felfedezte, hogy még a két republikánus aláírónak is „van takargatnivalója” – Marco Rubio esetében egy olyan cikkre hivatkozott, amely leszögezte, hogy a szenátort nem támogatta sem Soros, sem hozzá köthető szervezet, míg Jim Rischt valóban vizsgálta Robert Mueller különleges ügyész „illegális adományozással kapcsolatos” gyanú keretében, csak őt nem Soros emberei, hanem az azóta összesen hét és fél évre leültetett Paul Manafort lobbistái keresték meg. (Manafortnál távolabb senki sem állhat Sorostól. Többek között a Putyin-barát ukrán gengszter, Viktor Janukovics kampányát segítette, majd ő volt Trump kampányfőnöke, amíg ki nem derült, hogy Kievben a titkos pártkasszából fizették, ekkor Trump rövid úton kirúgta.)

Tovább

Ha egy országban harminc évvel a demokratikus átalakulás után a legfőbb közjogi méltóságok – a köztársasági elnök, a miniszterelnök, házelnök –, valamint újabban a bíróságok központi igazgatásának feje is mind egy harminc-egynéhány évvel ezelőtti szűk, legföljebb néhány tucat fős  egyetemista körből kerül ki, annak három racionális magyarázata lehetséges.1. Az ország annyira híján van politikai tehetségnek, hogy harminc év elteltével sincs máshonnan meríteni, még a kormányzó párton belül sem. 2. Abban a nyolcvanas évekbeli kollégiumi baráti körben valami rendkívüli véletlen folytán a politikai tehetségeknek olyan kivételes csapata tűnt föl, amely azóta is minden mást elhalványít. 3. A legfontosabb politikai vezetők kiválasztásának mechanizmusában – ezt ideális esetben demokráciának hívjuk – valami súlyos szerkezeti hiba rejlik.

Ez utóbbit azonban mindenki rég megszokta, másképp fogalmazva: nem tartja hibának, hanem csak a demokrácia sajátos magyar változatának, ami nem kóros jelenség, ellenkezőleg: képes az önkorrekcióra. Magyarul, ha az ellenzéknek valami gondja van a hatalom szűk körből kikerült birtokosaival, egyetlen feltétele van egy másik, hasonlóan tehetséges csapat hatalomra juttatásának: a nemzetközi szakirodalomból ismert taktikák alkalmazásával meg kell nyerni a választást. Aminek ebben a rendszerben nincs beépített akadálya. Ha nem sikerül, annak csak valami taktikai melléfogás lehet az oka.

Tovább

Réges-régen, a Magyarország hetilap külföldi sajtószemléjében olvastam egy interjút, amit Kádár János adott valamelyik nyugati lapnak. Valamikor a hetvenes években lehetett. Sem az időpontra nem emlékszem, sem arra, hogy kinek nyilatkozott, csak egy nyelvi fordulat ragadt meg  bennem igen világosan. Az újságíró megkérdezte, nem tart-e az első titkár attól, hogy a viszonylag engedékeny utazási politika miatt túl sokan hagyják el az országot. Mire Kádár azt felelte, hogy nem, általában hazatérnek, és különben is, legalább rájönnek, hogy „ott sincs kolbászból a kerítés”.

Őszinte leszek, nem ismertem a szólást, és pragmatikai szinten már csak azért is hülyeségnek találtam, mert nem értettem, miért jó, ha egy kerítés zsíros és fokhagymaszagú; másfelől, hogy minek kell élelmiszerből csinálni léc vagy drót helyett, hiszen  merő pazarlás, és ha rendeltetéséhez híven megeszik, akkor nem marad kerítés.

Politikai szinten viszont az jutott először eszembe: úristen,  kinek a kezében vagyunk? Nem tudtam  az 56 utáni terrorról, a szovjet függés részleteiről, a gazdasági reform kudarcáról, csak azt kérdeztem magamban azonnal,  hol él ez az ember, Magyarország legnagyobb hatalmú embere,  hiszen mindenki tudja, hogy Nyugaton jobb, mert ott gazdagabbak az emberek, és szabadság van. (Nem gondolkoztam a két dolog összefüggésén sem.)

Tovább

Brent Tarrant, aki ötven muszlim embert lőtt le Új-Zélandon, hosszú kiáltványt hagyott hátra egy 8chan nevű weboldalon. Ez az oldal hagyományos keresőmotorok számára láthatatlan, de a lelkes követők pillanatok alatt a nagy nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tették a 74 lapos írás pdf-változatát. Az előhang után a főszöveg azzal a három mondattal kezdődik:

It’s the birthrate.

It’s the birthrate.

It’s the birthrate.

A pontos magyar fordítás az volna, hogy „a születési arányszámról van szó” (háromszor), de sajnos az angol kifejezés tömörségét és dinamikáját magyarul nem lehet visszaadni. Tarrant azzal folytatja, hogy a legfontosabb a születési arányszám megváltoztatása, mert „ha holnap az összes nem európait deportálnánk is országainkból”, az európai népesség akkor is a pusztulás felé tartana.

A szöveg címe magyarul, szó szerint A nagy helyettesítés, vagy még inkább A nagy lecserélés; a terrorista egy Renaud Camus nevű francia írótól vette, aki így magyarázza meg a fogalmat: „Volt itt egy nép, meggyökerezve, tizenöt–húsz évszázada ugyanazon a területen. Aztán hirtelen, nagyon gyorsan, egy-két nemzedéknyi idő alatt egy vagy több más nép váltja fel.” Ezek a mások: arabok vagy feketék, és leginkább hívő muszlimok. A keveredés egy kisebbség megjelenésével kezdődik, és onnan nincs megállás, a kisebbségből óhatatlanul többség lesz, amely asszimilálja a régi többségből, pontosabban tiszta népességből vált kisebbséget. A folyamatot az Európai Unió bár nem irányítja, de gerjeszti, az Európai Parlament ugyanis „gyűlöli az őshonos európaiakat”.

Tovább

Az országot ellepték a még magyar viszonylatban is szokatlanul sötét plakátok ezzel a nagybetűs felirattal: „Önnek is joga van tudni, mire készül Brüsszel.” Válaszolt is rá Brüsszel, vagyis az Európai Bizottság, ezzel a frappáns címmel: „Önnek is joga van tudni, mi a tény, és mi a fikció.” Ebben nagyjából benne van a magyar–európai viszony tragédiája.

Ha valaki ellene vetné, hogy „Magyarország is Európa”, rögtön megmagyarázom a szókapcsolatot, de előbb pár szó a tragédiáról.

A magyar kormányplakátok egyértelműek, van rajtuk két, már nem fiatal férfi, ki nem retusált szépséghibákkal, és a felirat szerint a két férfi „készül valamire”. Soros György ismerős lehet sokaknak, ha máshonnan nem, korábbi plakát- és tévés kampányokból; azt nem tudom, hogy Jun­ckert hányan ismerik fel, de azt a gondolkodási műveletet mindenki képes elvégezni, hogy ennek a ráncos úrnak köze van Brüsszelhez, méghozzá sok. Továbbá „Brüsszel” készül valamire, amit eltitkolnak a magyarok elől, ezért fontos, hogy mindenki értesüljön róla. Mondom, ez a közlemény úgy ellepte az országot, mint a ragya.

Tovább

A türkmén elnök február 1-jén bezáratta az ottani tudományos akadémiát – adta hírül a Total.kz kazahsztáni orosz nyelvű portál.

Semmi rokokó cifraság, nem úgy, mint Magyarországon. Nem rakták át a finanszírozást alattomban egyik költségvetési fejezetből a másikba; nem adtak ötvennégy perces határidőt véleményezésre az akadémia világhírű elnökének; nem ígértek átvilágítást – azaz nem fenyegetőztek vele –; és nem használt senki olyan fennkölt kifejezéseket, mint „tématerületi kiválósági program”. Gurbanguly Berdimuhamedov türkmén elnök nem csomagolt semmit jogszabályokba, se bürokratikus szlengbe, hanem becsületes belső-ázsiai despota módjára kijelentette, hogy ami eddig volt, az most már nem lesz, pontosabban az akadémia három évet kap az önfelszámolásra, ez idő alatt apad el a fenntartására szánt pénz.

Berdimuhamedov még 2009-ben megkapta az UNESCO tudományetikai érdemek elismeréséül alapított Avicenna aranyérmét (az Iráni Iszlám Köztársaság alapította).

Amúgy valóban a tudomány embere: képzett fogorvos, és 2016-ig harminchat könyve jelent meg mindenféle komoly témáról. Feltűnést keltett például az a videó, melyen hivatalnokok, rendőr- és katonatisztek járulnak sorban elébe, s veszik át szertartásosan saját művét, A tea – orvosság és ihletforrás című könyvet, érintik hálájuk jeléül három-négyszer a homlokukhoz, sőt van, aki meg is csókolja. Ez az ország így működik.

Tovább

Nem mondhatni, hogy Orbán Viktor udvariatlan volt a legutóbbi kormányinfó közönségével és általában a nyilvánossággal. Kijelentette, hogy számára a legfontosabb politikai ügy az európai parlamenti választás, és megmondta, hogy ebben az ügyben mi a stratégiai célja.

Hogy a választási harcot a bevándorláspárti és a bevándorlásellenes erők harcaként fogja fel, nem újdonság a tavalyi, tusnádfürdői programbeszéd óta. Rejtély maradt viszont két dolog: 1. hogyan akarja elérni, hogy uniószerte ugyanígy lássák a világot, 2. hogyan tudja ugyanezt elérni – gondoljuk meg, hogy Magyarország az EU GDP‑jéhez 0,8 százalékával járul hozzá, hadászatilag jelentéktelen mellékszereplő, és állami propagandagépezete befelé ugyan könyörtelen hatásossággal működik, az európai színtéren képtelen komoly hadműveletekre.

Orbán előzékenyen megadta a választ erre a kettős kérdésre: Európa népe azért nem látja így a világot, mert nem hagyják neki, csak nálunk „mondhatták el az emberek a véleményüket” demokratikusan, „népszavazás, parlamenti választás, nemzeti konzultáció keretében”. És az győzi majd meg Európát a Fidesz világlátásának helyességéről, hogy a kivételesen felvilágosult és véleményét kivételesen demokratikus körülmények között kifejező magyar nép kivételesen nagy arányban fog szavazni a Fideszre az európai választáson. Például messze nagyobb arányban, mint más népek az Európai Néppárt más tagpártjaira.

Tovább

A Lengyel Külügyi Intézet (PISM) honlapján december 10-én rövid elemzés jelent meg a volt macedón miniszterelnöknek, Gruevszkinek adott magyar menedékjog lehetséges következményeiről. Az írás az elején összefoglalja: „Ha védelmet adnak olyan politikusnak, akit egy uniós tagjelölt országban elítéltek hatalommal való visszaélésért, az jogi kételyeket vet föl, és politikailag vitát gerjeszthet.”

A szerző, Tomasz Żornaczuk jogi kételyeken azt érti, hogy „nem világos”, vajon betartja-e saját törvényeit a magyar államhatalom. Sorolja a rejtélyes furcsaságokat. Hogyan kaphatta meg a menedékjogot a macedón köztörvényes elítélt mindjárt Magyarországra érkezése hetében, holott a törvényes elintézési idő hatvan nap, amit a hatóságok inkább túllépnek? Miféle eljárással értesíthette Gruevszki a tiranai nagykövetséget, hogy Magyarországon menedékjogot fog kérni? Milyen útiokmányt kaphatott egyszeri belépésre? Hogyan léphetett be Magyarországra? Miféle „különleges bánásmód” indokolta, hogy Budapesten adhassa be menedékkérelmét, és ne a határon? Végül: hogyan kaphatta meg egyáltalán a menedékjogot, holott ezt a „Stop Soros” törvénycsomag kizárja, miután három biztonságos országon utazott át Magyarországig?

Tovább

Amíg ilyen gyenge az ellenzék, a kormányellenes érzelmű emberek többségének a lelki egészség megőrzése végett marad egy mindennapos szertartás. Az alany belenéz, belehallgat a hagyományos médiába, de még jellemzőbb, hogy bekapcsolja a gépét, elindítja a Face­bookot, megtudja, hogy aznapra min kell felháborodni és szörnyülködni, és akinek lelki szükséglete az ellenzékiség, az ily módon a politikai cselekvés lehetősége nélkül is jól érzi magát, mint aki megtette, amit megkövetel a haza és a lelkiismeret.

A döbbenet és felháborodás tárgya az esetek nagy részében az, hogy mit mond a kormánysajtó a világról s benne rólunk, ellenzéki érzelmű médiafogyasztókról. Ezzel csak az a baj, hogy amióta ebben az iparágban, odaát újra bevezették a parancsgazdaságot, és a kormánypárti média propagandagépezetté alakult (lásd Máriás Leonárd: „Ha mondanak valamit, azt megteszed”, ÉS, 2017/19., május 22.), egyre unalmasabb, egyre kiszámíthatóbb, amit mondanak; és persze semmi újat nem lehet megtudni belőle a világról. Információtöbblet, élvezeti érték és a hatásos beszéd vagy cselekvés mindennemű reménye nélkül azonban a meddő felháborodás és szörnyülködés csak rongálja a lelki egészséget, talán a fizikait is.

Tovább

Új műfaj erősödött meg az amerikai sajtóban, annak is a liberális részében. Az úságíró rémes dolgokat hall az Orbán-rendszerről, így hát eljön a terepre, hogy saját szemével győződjék meg arról, mennyire igazak a hírek. Akár napokat is eltölt Budapesten, és igyekszik lelkiismeretesen tájékozódni. A helyzetjelentés első szakasza feltűnő párhuzamot mutat azokkal a cikkekkel, amelyek a nyolcvanas években a legvidámabb barakkról szóltak: az újságíró meghökkenve fedezi föl, hogy ez nem az, amit elképzelt, nincs szadista diktatúra, nem kószálnak halálbrigádok vagy rohamrendőrök az utcákon, nem visznek senkit munkatáborba egy lefülelt rezsimbíráló mondatért, sokaknak kellemes az élet, szép a város, és az egész meglehetősen hasonlít a Nyugatra. (Az a mozzanat a 2018-as leírásokból már hiányzik, hogy nincs élelemhiány, és tele vannak a boltok áruval, mivel a nyolcvanas évekbeli ellenpéldák, Románia vagy Lengyelország átlagos és főleg nagyvárosi életminősége mostanra vagy megközelítette a magyart, vagy jobb annál.) Csak...

Csak hiányzik a politikai szabadság. Orbán és szövetségesei elfoglalták a sajtó túlnyomó részét, és a pártpropaganda eszközévé alázták (Pamela Druckerman, The New York Times), és Orbán „szétzúzta a politikai konkurenciát”, felszámolta a politikai versenyt (David Leonhardt, szintén NYT). Ez egyfelől beleillik a baljós világtendenciába – mind több országban kerülnek hatalomra a szabadságot korlátozó „populisták” –, másfelől figyelmeztetés Amerikának.

Tovább

A Keresztényszociális Unió az 1950-es évek vége óta egyeduralkodó Bajorországban, csak 2008 és 2013 között volt kénytelen – abszolút többség híján – koalíciót kötni a szabad demokratákkal. A múlt vasárnap nagyjából 48-ról 37 százalékra csökkent a szavazóinak aránya. Ilyen rosszul utoljára 1954-ben szerepelt. A Szociáldemokrata Párt viszont valósággal összeomlott, hagyományos másodikból ötödik lett. A magyar kormánymédia természetesen készen állt az értelmezéssel: győztek a migrációellenes erők, és óriási csapás ez Merkelnek. Hogy éppen a konkurensei gyengültek meg, az mit se számít, ki lehet magyarázni. A magyar kormánymédiában 2015 nyara óta folyamatosan meg vannak számlálva Merkel napjai, ténynek tekintik, hogy heteken belül bukni fog, és mivel a tizenhárom éve kormányzó kancellárnak előbb-utóbb biztosan távoznia kell, egyre közeledik a nap, amikor a magyar kormánymédia ujjongva jelentheti be, hogy jóslata bevált, Merkel belebukott a migránspátyolásba.

A valóság azonban más, és erre a hozzáértőkön kívül a kormánypárti elemzők is hamar rájöttek. Elsősorban nem Merkelről és nem a migránsokról szólt a bajor választás, hanem a Nyugat-Európában több mint fél évszázadon át uralkodó pártfelállás korszaka ért véget. Erről – konkrétan a német viszonyokról – példát véve tervezték meg 1989‑ben a harmadik köztársaság politikai rendszerét.

Tovább

„– Kib.szott seggfej vagy – mondta félig viccelődve Cohn, és gyengéden belebokszolt Trump karjába.” A jelenet Bob Woodward új könyvében olvasható, melynek címe: Fear. Trump in the White House, azaz Félelem. Trump a Fehér Házban. A továbbiakban erről a könyvről lesz szó.

Előzménye, hogy Gary Cohn, aki tavaly a Nemzeti Gazdasági Tanács főigazgatója és az elnök gazdasági főtanácsadója volt, páratlanul jó munkaerőpiaci adatokkal állított be egy szűkkörű megbeszélésre. Trump egyelőre csak tervezte, hogy huszonöt százalék importvámot vet ki a külföldi gépkocsikra, és roppant egyedi logikájával a foglalkoztatás kedvező alakulását a még hatályba sem lépett intézkedésnek tulajdonította. Saját főtanácsadója viszont mélységes ostobaságnak tartotta a trumpi kereskedelempolitikát is, meg a hazai gyáripar védővámokkal történő megerősítésének ötletét is.

Az epizódból több következtetés is levonható. Az olvasó könnyedén összevetheti az elemeket a magyar viszonyokkal.

Tovább

A VI. század közepén egy fémművességéről ismert törzs, a türk bizonyos Bumin kagán vezetésével fellázadt, és más törzsekkel szövetséget alapítva átvette az uralmat a mostanra elfeledett zsuanzsuan birodalomban, Kínától északra-nyugatra. Aztán csaknem két évszázadon át nagy volt a kavargás a térségben, végül 744-ben az immár második türk kaganátust lényegében államcsínnyel megdöntötték az ujgurok, és ezzel véget is ért a türk történelem.

Történt mindez 1274 évvel ezelőtt. Amikor tehát a magyar kormányzat a „magyar–türk” kapcsolatok erősítéséről beszél, szamárságot beszél. A türkök egy darab török nyelvet beszélő népességet alkottak a sok közül, igaz, nagyon sikeresek voltak, és a legrégebbiek, akikről tudunk. Az ujgurok is török, nem pedig türk nyelvet beszélnek. A törökországi törökök úgyszintén. Amúgy a jakutok is. Arra, hogy a nyelveknek ezt a csoportját magyarul nem türknek, hanem töröknek nevezik, bárki emlékezhet, aki magyar nyelvtörténetet hallgatott a felsőoktatásban, csak az első pár hetet, és oda is figyelt. Elismerem, hogy ez törpe minoritás, de néha a törpe minoritás tudja jól.

Tovább

Az Economist Intelligence Unit közzétette ranglistáját a világ legélhetőbb városairól, és az első helyezett náluk most először Bécs lett, ledöntve trónjáról az ausztráliai Melbourne-t. Hogy miért? Egészségügy, oktatás, infra­struk­túra kipipálva, mindketten a maximális pontszámot kapták, a kultúrát, a környező tájakat meg a gondosan ápolt hagyományokat ne is említsük, viszont Bécsben az utóbbi év során javult a biztonsági helyzet, csökkent a terrorfenyegetés, sőt, hétköznapi, köztörvényes bűncselekményből is kevesebbet követnek el. Így lett végre az EIU szerint Bécs, a Baross tértől két és fél órányi vonatútra, a világ legjobb városa. Hozzá kell tenni, hogy az amerikai Mercer cég konkurens listáján mindig is az volt. Ezt egy-két évenként megírja a magyar sajtó is, tudja minden művelt újságolvasó.

Sokan emlékeznek Lázár János bécsi tudósítására, ahol ugyanezt a várost mint a bevándorlók által elviselhetetlenné tett koszfészket írta le, ahonnan elköltöztek a „fehér, keresztény osztrákok”, ahol „láthatóan sokkal több a bűnözés”, und so weiter.

Tovább

2016 júliusában kanadai testvérem közölte, hogy az amerikaiak már csak ilyenek, Trumpot fogják megválasztani, mert ő „fun”, szórakoztató jelenség, Hillary Clinton viszont unalmas és túl okos, az olyat nem szeretik. Igaza lett. A demokrata jelölttel más bajok is voltak az email-botránytól a családi alapítvány orosz nukleáris fejlesztésekhez fűződő kapcsolatáig – de Trump győzelménél talán csak az volt a meglepőbb, hogy ilyen keservesen sikerült győznie.

A döbbenet azóta tart. Közben tömérdek bizonyíték került elő arról, hogy a Trump-klán összejátszott a Kreml belső embereivel, bratyizott az ügynökeivel, de azt aligha lehet valaha is bizonyítani, hogy ezért nyert. A döbbenetet fokozza, hogy a minden politikai tapasztalatnak, közérdemnek, mélyebb tudásnak híján lévő tévésztár még mindig kormányoz, és nem dőlt össze sem Amerika, sem a világ (ha rogyadozik, akkor csak kis részben miatta). És ezt nemcsak az amerikai demokraták érzik így, akiknek kényelmes, ha a 2016-os vereségért mindenestül az orosz ármányt okolják, hanem becsületes vagy egyszerűen megszokásból konzervatív politizálók is Amerikában és Európában. „Hát elfelejthetjük, amit egész felnőtt életünkben tudtunk a politikáról?” – kérdezhetik.

Tovább

Tovább

Az idei NATO-csúcs előtt sok elemzőt megijesztett a kiszámíthatatlan amerikai elnök szövetségesekkel szembeni politikája, az Európai Unió­ról és főleg Németországról tett ellenséges kijelentései, az orosz veszély lekicsinylése – mindez akkor, amikor a kontinens válságos időket él át. Másfelől sokan elismerik, hogy a „tehermegosztás” kérdésében Trumpnak igaza van: az EU-ból távozni készülő Nagy-Britannia kivételével a gazdag nyugat-európai országok halogatják annak a NATO-megállapodásnak a teljesítését, hogy GDP-jük legalább két százalékát védelemre költsék. De miért van erre szükség? Valóban a nyugati szövetség ellen dolgozik Trump? Dalibor Roháč szlovák politikai-gazdasági elemző, a washingtoni American Enterprise Institute kutatómunkatársa konzervatív szemszögből értékeli a nyugati biztonsági rendszer zavarait.  

Tovább

Az Európai Tanács június 28-i találkozóján új migrációs politikáról döntöttek. Az eseményre hazánkban is sokféleképpen reagáltak, de a két tipikus vélemény a következő volt: 1. Orbán győzött, 2. Orbán győzött.

Egy kicsit bővebben: kormánypárti vélemény szerint Európa belátta, hogy Orbánnak volt igaza, a buta Nyugat észhez tért, győztünk! Ellenzéki vélemény szerint Európa feladta baloldali és liberális értékeit; így Orbánnak lett igaza, megmételyezte a művelt Nyugatot, vesztettünk!

A valóság sem ez, sem az. A magyar miniszterelnöknek ebben a játszmában nem osztottak lapot, úgyhogy nem ő győzött. Ettől persze nyugodtan mondhat akármit, csak az nem oszt, nem szoroz. Ami minket közelebbről érdekel: a liberális demokrácia (másképpen a szabadság) magyarországi esélyein legföljebb akkor változtat a brüsszeli csúcs eredménye, ha ellenzékben is kellően sokan feltételezik, hogy itt a liberalizmus és a demokrácia szenvedett vereséget, és ehhez elég volt a magyar miniszterelnök mágikus gonoszsága, tehát a helyzet reménytelen.

Tovább
Élet és Irodalom 2019