Fáy Miklós

(Sosztakovics: 6. és 7. szimfónia – Deutsche Grammophon, 2019)

Ha az a kérdés, hallani-e ezt a mérhetetlen emberi szenvedést és halálközeliséget Andris Nelsons interpretációjából, akkor a válasz az, hogy nem. De minden mást hallani.  Kisdobok finom rezdüléseit, vagy hogy a vonósok részint pizzicato, részint col legno, vagyis a vonó fájával játszanak, azt igen. A szimfóniát hallani, teljes terjedelmében.  

Tovább

(Muszorgszkij: Hovanscsina – Müpa, április 5.)

Nem lehet visszavarázsolni a Hovanscsinát az Opera színpadára, pedig valaha egész jól érezte ott magát, és nem csak politikai nyomásra, évekkel a világháború előtt volt a magyarországi bemutató. Aztán jöttek még felújítások, és az embereket többé-kevésbé nem zavarta a hossz és a Rimszkij-Korszakov hangszerelés, alapvetően szép emlékként élt a mű, amióta levették, de hát úgy könnyű. Már ha nem nézni kell, hanem csak emlékezni rá. Jelenleg, ha jól számolom, éppen nulla az orosz operák száma repertoáron, és nyilván sürgősebb egy Borisz- vagy egy Anyegin-felújítás, mint a problémás Hovanscsina.

Tovább

(A walkür. A Metropolitan előadásának élő közvetítése.)

A nép és a nép tagjai pedig ámulnak, mert tényleg gyönyörű. Mondjuk ma már nem ámulok akkorát, mint azon a nézőtárson, aki a helyszínen egy ökörszarvval ellátott sisakot viselt a nézőtéren, de ez az élő közvetítés varázsa, jó tudni, hogy a világ egymástól igen távoli helyein mutogatnak a vászonra az operabarátok: nézd azt az őrültet. Aztán a hangsúly már úgyis a megfelelő helyre esik, a színpadra és a zenére.

Tovább

(A Fesztiválzenekar Bartók-estje, Müpa, március 21.)

A rejtélyt némileg fokozza, hogy Vizin Viktóriát sokszor alig lehet hallani. Időnként meg egyáltalán nem. Ez egyfelől nonszensz, hiszen a világ nagy (méretben is nagy) operaházaiban énekel főszerepeket, másfelől meg nagyon is érthető: óriási zenekar ül mögöttük, és Fischer Iván kicsit sem fogja vissza őket. Lefújja az énekesnőt a pódiumról a hangtömeg, és nem értem pontosan, miért. Miért a tombolás? Valami helyett? Amit nem kapunk meg az énekhangoktól, azt eljátssza a zenekar?

Tovább

(Songplay – Erato, Warner, 2019)

Pont ezt érzem most Joyce DiDonatót hallgatva. Egyfelől csodálatos, másfelől fölösleges. Nem megy. Még jó pillanataiban sem, amikor Vivaldiból lesz jazz, és rácsodálkozik az ember ennek a zenének a lazíthatóságára. Klassz. De nem olyan klassz, mint eredetiben. Ha pedig Ellingtont énekel DiDonato, az is klassz. Csak valahogy szétmegy az ember füle ettől a hangképzéstől, és úgy érzem magam, mint Vanek úr, miközben Laura de Pirelli kisasszony énekelt a szomszéd szobában.

Tovább

(Mozart: Così fan tutte – Erkel Színház, március 8.)

Horti Lilla olyan rondót énekelt, hogy nem is emlékszem, mikor hallottam élőben ilyet utoljára. Talán azért nem emlékszem, mert amikor utoljára láttam ezt a rendezést, Szinetár Miklós munkáját, a rondót nemes egyszerűséggel kihagyták az előadásból, nyilván úgysem ment volna, meg különben is: ensemble-opera. Közben pedig volt egy bukott Menzel-változat, nem tudom, tényleg bukóban van-e, vagy csak az Opera volt ez eredeti helyszín, nem cipelték át az irdatlanul ronda díszleteket az Erkelbe. Szinetár rendezése világos, nem bonyolult, érthető és értelmes.

Tovább

(Donizetti: Az ezred lánya – A Metropolitan előadásának élő közvetítése – március 2.)

Végig ott ülünk a hullámvasúton, jönnek a kóristák, tiroli népfölkelők, kapára-kaszára, de legalábbis vasvillára kapva, a fejükön különböző háztartási edények. Sírjunk vagy nevessünk? Nevessünk. Laurent Pelly úgy dolgozik, mint annak idején a nagy Jean-Pierre Ponnelle, szinte koreografál, míg Camarena az áriával tündököl, mögötte a kórus a fejét lóbálja. Ámuljunk vagy nevessünk? Mindkettőt egyszerre.

Tovább

Tovább

(Ponchielli: Gioconda – Erkel Színház, február 22.)

Megint csak azt mondom: ha valakinek ennyi a Gioconda, talán nem kellene megrendeznie. Nem hinném, hogy ez kötelező feladat volna. Lebeszélni igazán könnyű az embereket az operáról, de ha az egész intézmény nem valami végső, halálos zuhanásra készül, akkor legalább neki hinnie kellene önmagában: nem azért jöttünk össze, mert nincs jobb dolgunk.

Tovább

(A Gürzenich Zenekar hangversenye – Müpa, február 15.)

Szóval lehet, hogy ismeretlen hegedűsnél nem veszi mindezt olyan készségesen észre az ember, de Isabelle Fausttól nekem jólesett. És mintha az egész előadás voltaképpen a ráadásból indult volna ki, Kurtág Dolorosójából, hogy ez a bánat benne van a versenyműben is, csak ott nem szokás meghallani. Tudom, hogy Mahler szerint az érdekes könnyű, a szép a nehéz, és ez a Hegedűverseny inkább érdekes volt, mint szép, de gazdagok vagyunk, szépet hallhatunk máskor is.

Tovább

(Donizetti: Lammermoori Lucia – Erkel Színház, február 9.)

Csodálatosan énekel, de nem úgy. A hang elfáradt valamelyest az idők során, időnként bizonytalan az intonáció, bár az énekesnő most szépen meg tudja fújni a magasságokat, és azok többé-kevésbé a helyükön vannak. Ez nem a régi Edita Gruberova, aki olyan valószínűtlen könnyedséggel és csendességgel időzött el a hangi ritka levegőn, megharcol most azért, amiért más énekesnők már a karrierjük csúcsán is harcolni kénytelenek. És az értő közönséget ez láthatóan nem zavarja.

Tovább

(Sümegi 25 – Erkel Színház, február 1.)

Jobban esett volna azért nagyobb felhajtást látni, Sümegi Eszter nemcsak két és fél évtizede énekel az Operában, de, ahogy arra Ókovács Szilveszter igen helyesen rámutatott, csupa főszerepet. Meghatározó énekes, lehetne beszélni éppenséggel Sümegi-korszakról is, csak valahogy mégsem lehet. Mert most sincs telt ház, viszont a szakma, mármint az énekes szakma erősen jelen van, mintha Sümegi Eszter az énekesek énekese volna, nem fogyó hanggal, biztos technikával, mintha mindenki tudná, hogy ő itt a királynő, és tényleg, mondj nála jobbat, de nem lehet.

Tovább

(A Nemzeti Filharmonikusok koncertje – Müpa, január 24.)

Ez persze nem a szürkeség apoteózisa, kacsintgat ránk a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Mert azt épp ők képviselik, az örömtelenséget, de nem is tudom, minek kellene örülniük Sylvain Cambreling vezényletével. Van egy karmesterük, rutinos róka koma, tudja, hogy nem érdemes itt senkinek sem megkeseríteni az életét, az előadás lemegy, ő másnap hazautazik, kár volna belerokkanni egy Berliozba.

Tovább

(Igor Levit és a Bécsi Filharmonikusok hangversenye, Müpa, január 21.)

Mostantól ellenségek vagyunk, mondom magamban Igor Levitnek, akit a dolog nyilván nem nagyon fog megrázni, szépen halad a szekere a világ klasszikus zenei piacán. Csak tudnám, miért. Számomra elég egyértelmű szélhámosság az, amit művel, játssza az egzaltált művészt, aki ingatja a fejét, beleveri a nóziját a klaviatúrába, mindent megtesz, amit a közönség egy elszállt, életidegen, csak a zenének élő zongoristától elvár.

Tovább

(Verdi: Simon Boccanegra – Müpa, január 10.) 

Vajon mi ennek az értelme? És ha van, akkor miért épp a Müpában nincs? Miért jött ide az Operaház társulata, ha van nekik Erkel Színházuk is, bénáskodni ott is lehet. Mi értelme van kijönni a kuckóból, jól lebőgni, és aztán visszamenni?

Tovább

(Cecilia Bartoli: Antonio Vivaldi – Decca, 2018)

Én is tudom, hogy nem fogja ez a lemez úgy fejbe csapni a világot, mint az 1999-ben megjelent album. A közönség is hozzászokott a gondolathoz, hogy Bartoli köztünk van, és ha szerencsés vidéken lakunk, akkor időnként hallhatjuk is őt. Hozzászoktunk az énekelhető Vivaldihoz, még nálunk is játszották a Farnacét, és nem is rosszul. Nem lett tőle nagyobb a barokk operák rajongói tábora, ahhoz túl sok ellenállást kellene legyőzni, túl nagy erőfeszítést kellene tennie a közönségnek, és jelenleg nem dolgozik olyan operarendező az országban, akinek a kedvéért az operabarátok vagy -ellenségek meg is tennék ezt az erőfeszítést. De az áriák itt vannak, és néha figyelmeztetnek, hogy valami mellett elmegyünk.

Tovább

Tovább

(25 éves az Óbudai Danubia Zenekar – Zeneakadémia, december 30.)

Hámori Máté vezényletével a Hunyadi László nyitánya alapvetően érdekes kísérlet volt, főleg a régi előadások emlékének fényében (árnyékában), szépen össze volt rakva, mellőzték az olcsó hatásvadászatot. Viszont érezni lehetett a zenekar gyengébb pontjait, vagy a pontok gyengébb pillanatait is, hogy a fuvolista a hosszú futamok végére oxigénhiányos állapotba került, hogy a fúvósok talán túlságosan is lelkes közreműködése miatt, és a Zeneakadémia szűkebb terének hatására a mű egészének mégis volt valami olyan jellege, mintha kavicsokat raktak volna egy konzervdobozba és azt közvetlenül a hallgató füléhez tartva ráznák.

Tovább

(Abbado Rediscovered – Deutsche Grammophon, 2018)

Most visszafelé élhetjük az életünket, kiadatlan Abbado-felvételeket tettek lemezre, két Schubert-szimfóniát 1971-ből. Abbado már Abbado, de még nem Abbado, mindent tud, úgy is tekintenek rá, mint a nagy utódra, a következő karmester-generáció csillagára, de fölfelé megy az úton. A Befejezetlen szimfóniát vezényli, a mű elkíséri egész életén, egyik legutolsó koncertjén is műsoron van Luzernben, elkészített belőle egy igazán fölemelő stúdiófelvételt, amelyből hiányzik minden hamis pátosz, sistergős és súlyos, fiatal zenekar, érett karmester, ő szívja az ifjak friss vérét, azok meg élvezik a vezető tudását, biztos ízlését, közben együtt azért megtesznek mindent, amit mások addig elmulasztottak.

Tovább

(A Fesztiválzenekar hangversenye a Müpában – december 8.)

Ez meg itt a Fesztiválzenekar, egy meglehetősen vesztésre álló hangversenyen, ahol az első részben Reineckét és Coriglianót játszanak, és a legutolsó pultnál is úgy hegedülnek, mintha. És akkor már mindjárt nem mintha, hanem a földszinti széknek én is a szélére ülök, mert ha neki fontos, akkor nekem is fontos.

Tovább
Élet és Irodalom 2019