Allegorikusan úgy is kezdhetjük hazánk újkori történelme mostani szakaszának leírását, hogy a Hungária kegyeiért vetélkedő két dalia – Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc – 2002-ben a televízió nyilvánossága előtt vívott szájkarate-mérkőzését a sajtó szerint csekély különbséggel Gyurcsány Ferenc nyerte, és (részben ennek tulajdoníthatóan) ő alakíthatott kormányt. Nem sokkal később azonban Balatonőszödön, pártja országgyűlési frakciójának zárt ülésén mondott egy nevezetes (őszinte hangvételű, rendkívül hatásos, de balsikerűnek bizonyult) záróbeszédet, amelyben keresetlen szavakkal szólt arról, hogy a választási kampány idején a győzelem érdekében sikereket „hazudtak”. A beszéd néhány hónap múltán nyilvánosságra került. Így a valóban szükséges, de a lakosságban csalódást kiváltó megszorító intézkedések, amelyekben kormányzása már addig is bővelkedett, logikus magyarázatot kaptak, és ez borús jövőt ígért.

A szónoki beszéd irodalmi műfaj. A gyakorlatban alkalmazott szónoki módszerek („fogások”) többségét már a klasszikus görög korban rendszerezett tananyagként oktatták, ugyanúgy, mint ahogyan Kossuth Lajos kétszázezer honvéd megajánlását kérő 1848. július 11-i beszéde középiskolás koromban a magyar irodalmi tananyag része volt. Ehhez fogható Orbán Viktor 1989. június 18-i beszéde is. Párhuzamot teremt közöttük az is, hogy Kossuth beszédének zárómondata stilisztikailag hibás (a „...Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni!” mondat képzavar), az utóbbi szónoklat befejező részében pedig a szovjet csapatok kivonásának követelésével a szónok nyitott kaput döngetett, hiszen – bár nem tudott róla – az erről szóló megállapodást ekkorra már alá is írták.

A „dicsőség” olyan kinyilvánított és emlékezetben is őrzött elismerés, amely egy viszonylag szélesebb közösség részéről kiválónak, kiemelkedő jelentőségűnek és példamutatónak minősített tett(ek) által nyerhető el. Velejárója a „hírnév”. Ez olyan fogalmi képződmény, amelyben a dicső tett és végrehajtója kilétének azonosítói együttesen jelennek meg (például „thermopülai hősei”).

Úgy tartom, hogy aki magyarnak vallja magát, azt a többi magyarnak ilyenként el kell fogadnia. A világ magyar népessége azoknak az embereknek az érzelmi közössége, akik magyarnak vallják magukat, bárhol élnek is. E népesség politikai képviselete a magyar állam által megjelenített Magyarország morális kötelessége. Itt él a magyarok zöme, de a többiek közül is sokakat érdekel az „óhaza” sorsa. Van, akit személyes emlékek is kötnek ide, másoknak rokonai, szerettei élnek itt, de nem ritkán a környezetük is számon tartja magyarságukat, s úgy tekint rájuk, mint akik osztoznak a hazai sikerekben és balsikerekben is.

A televízió képernyőjén a Budai Központi Kerületi Bíróság tárgyalóterme látszott, ahol a közvádlói hatóság képviselője amellett érvelt, hogy a vád tárgyául szolgáló tett az elkövetés konkrét körülményei folytán fogalmilag is megfelelt a törvényes tilalom követelményeinek, mire a jelenlévők harsányan hahotázni kezdtek. Azt is lehetett látni, hogy a tárgyalást vezető bíró arca komoly volt, s azt is, hogy az ügyész a hangos nevetés hallatán meglepődött – vagyis nyilván komolyan gondolta, amit a vád mellett szóló érvnek szánt; nevezetesen, hogy Gulyás Márton és Varga Gergely megbotránkozást és riadalmat keltett a festékes patronok elhajításával azokban, akik a Sándor-palotánál ezt látták.

A politikai ellenfelek kormányváltásoknál már hagyományosnak tekinthető kriminalizálása, a korábbi kormányzat prominenseinek harsányan bejelentett „elszámoltatása” a szokott eredménnyel járt, igazolva, hogy a bírói kar nem dolgozik politikai megrendelésre.

Baljós jelek azonban vannak.