Rákai Zsuzsanna

(Musica Vivax Wien, Milena Arsovska, Hara Fruzsina, Csalog Benedek, Hegyi Barnabás, Bán István – Budavári evangélikus templom, július 7.)

Bár a rövid felkészülési idő minden bizonnyal különösen nehézzé tette a Musica Vivax Wien zenészei számára, hogy alaposan kidolgozott produkcióval lépjenek a hallgatóság elé – a dirigens Bán István elmondása szerint alig másfél héttel a fesztivál kezdete előtt vált biztossá, hogy a koncerteket meg lehet tartani –, a szólistákért mégis mindenképpen megérte a Várban tölteni az estét. Noha a hangszeres együttes sokáig kifejezetten nyersen szólt, fésületlen, széttartó vonósokkal uralkodva az érzékeny és biztos continuo felett, és az egyes tételek is sokszor bizonyultak vontatottnak és merevnek, a koncert négy szólófellépője mindvégig nagyszerű teljesítményt nyújtott.

Tovább

(Beethoven összes szimfóniái, 1. kötet, Jordi Savall, Le Concert des Nations, Alia Vox)

Mindezek után most logikusan az új lemezek ismertetésének kellene következnie, ezek azonban a koronavírus-járvány miatt egyelőre nem elérhetők, megjelenésüket jelenleg július 3-ra tervezik. Létezik azonban egy régi felvétel az Esz-dúr szimfóniából (3. „Eroica”, op. 55), amelyet a Beethoven-életművel eddig csak viszonylag ritkán foglalkozó Savall és a Le Concert des Nations még 1994-ben rögzített, és amely azóta az Alia Voxnál kétszer is napvilágot látott, előbb 2009-ben, majd 2016-ban. A lemez, amelyen a szimfónia mellett a Coriolan-nyitány (op. 62) is helyet kapott, minden, csak nem szokványos. Nélkülözi azt a tágas és fényes hangzást, azokat a szélesen ívelt dallamokat és azt a mindenen uralkodó, méltóságteljes, monumentális hősiességet, ami az ember Beethoven-képének alapját képezi.

Tovább

(Veni, Vidi, Vinci; Franco Fagioli, Il Pomo D’Oro – Deutsche Grammophon, 2020)

Nagyon is illik a lemezre a címében szereplő szójáték: a kiadvány a csábító színházat jeleníti meg, olyan ideális tükörvilágot kínál, amelyben mindent a nemes lélek és a megbocsátás mozgat, és amelyben még a tűrés és a kétségbeesés is öntudatos és önazonos. Magával ragadó ez az áttetsző rend, az embernek már az első percek után nagy kedve volna átlépni a valóságnak ebbe a jó érzékkel megvilágított és arányosan keretezett változatába.

Tovább

(A Berlini Filharmonikusok, Neue Vocalsolisten Stuttgart, Sir Simon Rattle koncertje)

A rendezvény különlegessége egyrészt természetesen a program megválasztásából fakad. A hangverseny eredetileg ugyanis a tavaszi szezon egyik rendes, hétköznapi, a hallgatóság tényleges jelenlétét igénylő estje lett volna, amikor azonban a valóság közbeszólt, és a koncertet a virtuális világba helyezte át, kiderült, hogy a műsorra tűzött kompozíciók kivételesen jól tudnak alkalmazkodni ehhez a bizarr szituációhoz is. Egészen egyszerűen azért, mert ahogyan azt az egyes alkotások megszólaltatása előtt rögzített interjúkban a dirigens, Rattle ki is fejti a felvételen, Berio és Bartók két műve voltaképpen pontosan ugyanazt teszi, amit az online hangverseny furcsa, idegen és zavarba ejtő újdonsága: emlékek, idézetek és kollázsok segítségével fogalmaz meg kérdéseket azzal kapcsolatban, mi mindent jelenthet a művészet, a műalkotás és általában véve a kulturális kommunikáció a modern társadalomban.

Tovább

(Budapesti Fesztiválzenekar, Jordi Savall – Zeneakadémia, március 8.)

Jóllehet a katalán művész bármiféle fellépésének ígérete már önmagában is a közönség elégedettségének biztosítéka, a múlt hét végén rendezett hangversenyek népszerűsége a legkevésbé sem puszta rajongói lelkesedésből fakadt. Mi több, ebben a tekintetben az embernek akár még némi enyhe hiányérzete is lehetett volna, mert a játékának mély érzékenységéért, bölcsességéért és szépségéért méltán ünnepelt Savall, ahogyan a Fesztiválzenekarral való együttműködése során már korábban is előfordult, ezúttal sem gambaművészként, hanem karmesterként érkezett a Zeneakadémiára.

Tovább

(Ránki Fülöp, Érdi Tamás, Concerto Budapest, Heinz Holliger – Zeneakadémia, február 16.)

A koncertet átható energia és transzparencia azonban elsősorban mégis a karmester, a legendás oboista, komponista és dirigens Heinz Holliger érdeme volt. Figyelme minden apró motívumnak pontosan kijelölt irányt és érzékenyen megrajzolt dallamívet kölcsönzött, egyetlen gesztusértékű hangsúlyt sem hagyott elsikkadni, a zenekari hangzásnak pedig erőteljes, tiszta színárnyalatokat és szinte térben érzékelhető, sugárzó rétegzettséget biztosított.

Tovább

(Benjamin Beilman, Marek Janowski, Budapesti Fesztiválzenekar – Művészetek Palotája, 2020. január 20.)

Noha a darab recepciójától jószerével elválaszthatatlanná vált a komponista egy levele, amelyben a zeneszerző az alkotói folyamat alatt átélt pszichés küzdelmeit vetíti rá a szimfóniára, (…) Janowskit a jelek szerint kevéssé foglalkoztatta ennek a biográfiai részletnek az igazolása. Úgy vezényelte végig a művet, mint akinek eszébe sem jut, hogy a sötétségből a fénybe tartó folyamat megformálása érdekében, amelynek jegyében sokszor feszült, nyugtalan, tompa alaphangulatot társítanak a szimfónia első három tételéhez, kétségbe vonja azok lendületének és líraiságának valódiságát. Helyette sugárzóan fényes és eleven interpretációval lepte meg a Fesztiválzenekar közönségét, olyan előadással, amely ékesszólóan tanúskodott arról, hogy egy mű kétségbevonhatatlan életvidámsága és energiája ezerszer többet ér a kanonizált prekoncepcióknál.

Tovább

(Borbély László – FUGA Budapesti Építészeti Központ, január 5.)

Persze nehéz a kottahasználat mellett érvelni egy koncertprodukció esetében, mert nagyon is személyfüggő, hogy valaki biztonságosan a kezében érzi-e a műveket, amíg nem tudja azokat emlékezetből végigjátszani, nem beszélve arról, hogy emellett is akadhat számtalan indoka a kotta nélküli előadásnak. De akárhogy is, ebben az esetben csakugyan megzavarta a befogadás élményét az egyre gyakrabban jelentkező memóriazavar. Ha csak néhány rövid, pillanatnyi figyelemkihagyásról lett volna szó, akkor az ilyesmit említeni sem volna érdemes, a probléma azonban határozottan befolyásolta a tételek logikáját és hatását.

Tovább

(Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Vashegyi György – Zeneakadémia, november 28.)

A lendületes, de sokszor már túlságosan is fürge, hajszoltnak ható tempók alig engedtek megállást, az érzelmekre és helyzetfelismerésekre néhány másodperc sem jutott. Egyszerűen nem volt meg a saját ideje a történet kibontakozásának: zenei tételek fékezhetetlen sorává vált, olyan jelenetek egymásutánjává, amelyek nem reflektáltak egymásra, mert a hatásuk, lecsengési idejük nem volt belekomponálva a produkció egészébe.

Tovább

(Budapesti Fesztiválzenekar, Elisabeth Leonskaja, Fischer Iván – Művészetek Palotája, november 21.)

A cseh zeneszerző művét a Fesztiválzenekar a lehető legtisztább alakjában, szinte lemezre kívánkozó módon mutatta meg a közönségnek, sűrű szövésű és frappáns, összetett szerkezetű, drámai energiákat felszabadító kompozícióként. A Beethoven-zongoraverseny viszont ezzel szemben egészen váratlan élmény volt: a darab szólistája, a legendás Elisabeth Leonskaja ugyanis az egész kompozíciót egyetlen megszakítatlan, költői lebegéssé formálta.

Tovább

(Budapesti Fesztiválzenekar, Renaud Capuçon, Lahav Shani, Zeneakadémia, november 7.)

Az este vendégművészei közül a fiatal izraeli karmester, Lahav Shani volt az, aki a maga előadói értelmezéseit hangsúlyozottan a művek egyedi adottságaiból, szerkezetéből és karakteréből vezette le, mégpedig rendkívül karizmatikus módon. Az estét keretező Prokofjev-kompozíciók nyersen és erőteljesen szólaltak meg az irányításával, de harsány drámaiságuk, amelyet a dirigens cseppet sem tompított a kiegyensúlyozott hangzás ideájának kedvéért, éles fény-árnyék játékkal adta át a helyét a poétikus dallamosságnak, ha arra volt szükség.

Tovább

(Concerto Armonico – Zeneakadémia,  október 8.)

Bár az európai gasztronómia két utóbbi képviselője a mai hangverseny-látogató számára talán inkább az Oktoberfest légkörét idézi, mintsem a kifinomult barokk zenei szórakozásét, az ötlet voltaképpen igazán frappánsnak bizonyult: akár fogyasztottak ugyanis csülköt annak idején a zenehallgatás mellé, akár nem (és az utóbbi feltevés alighanem valószínűbb), az kétségtelen, hogy Lipcse világi zenei életét a XVIII. század első felében, vagyis abban az időben, amelyet a hangverseny megidézni kívánt, a nagyrészt városi zenészekből és egyetemistákból szerveződő Collegium Musicum rendezvényei határozták meg, ezek helyszíne pedig évtizedeken át a város legnépszerűbb kávéháza, a Café Zimmermann volt. A Concerto Armonico azzal a szándékkal állította össze hangversenyének műsorát, hogy újrateremtse ezeknek az esteknek az atmoszféráját.

Tovább

(Izraeli Filharmonikus Zenekar, a Magyar Rádió Énekkara és Gyermekkórus, Gerhild Romberger, Zubin Mehta – Művészetek Palotája, szeptember 8.)

Mehta most, a nyolcvanon is túl törékeny aggastyánként lépett a pódiumra, hogy ezt a szigorú szépségű természeti képektől a hangszerek bensőséges, emberi énekléséig ívelő, csaknem kétórás kompozíciót irányítsa, és ülő alakja csakugyan azt a benyomást keltette, hogy jelenléte és lenyűgöző szellemi állóképessége valamiképpen a szimfónia tükreként értelmezhető, hogy úgy vezeti végig a zenekart a mű folyamán, ahogyan a később elvetett program szerint a világot megismerő szubjektum válik eggyé a természettel Mahler művében az őszinte érzelemből fakadó megértés és nyugalom

Tovább

(Szivárvány Kultúrpalota, Kaposvár, 2019. augusztus 15.)

A Kaposfestnek a mennyiség mindig is lényeges vonása volt, legalább annyira, mint a minőség: a szervezők kezdettől komoly energiaforrásként tekintettek a város vidéki, nyári lassúságának és az ehhez képest szokatlanul koncentrált zenei események változatosságának az ellentétére, s ezt a dinamizmust csakugyan sikerült mostanáig töretlenül megőrizniük. A tizedik fesztiválon ennek megfelelően számos zeneszerző, kompozíció, stílus és apparátus képviseltette magát Faurétól Prokofjeven és Telemannon át Brahmsig, vagy épp a szonátáktól a négykezes zongoradarabokon át a kvartett műfajáig, ennél fogva pedig az augusztus 13–19-ig tartó rendezvény egészéről jószerével csak véletlenszerű betekintés révén lehetett némi vázlatos képet kapni.

Tovább

(Fesztiválakadémia – Zeneakadémia,  július 20. és július 22.)

A két hangverseny legemlékezetesebb, a fiktív tér és idő szabályait legtökéletesebben fenntartó produkciói azonban kétségkívül a zongorás kvintettek voltak, Schubert Pisztráng-ötöse (A-dúr, D. 667), amelyet Alina Ibragimova, Kokas Katalin, Enrico Bronzi, Knut Erik Sundquist és Dejan Lazić csodálatosan nosztalgikus fénnyel és szinte rögtönzésszerűen eleven játékossággal adott elő, valamint Sosztakovics g-moll zongoraötöse (op. 57), amelyből Kelemen Barnabás, Sarah Christian, Razvan Popovici, Maximilian Hornung és Dejan Lazić keze alatt gyönyörű zenei tabló bontakozott ki, szépség, inspiráció, művészet és veszteség lenyűgöző polifóniája, amelynek izzó intellektuális szépségét fantasztikusan könnyed fanyarsággal tette idézőjelbe az utolsó akkord, mintegy kiléptetve a közönséget az elbeszélésből, vissza a kiállítási tárgyakat a látogatóktól elválasztó zsinór túloldalára.

Tovább

(Nagy Réka, Szokos Augustin – Budavári evangélikus templom, június 20.)

Jóllehet a Wohltemperiertes Klavier két kötetének tételei lényegében bármilyen billentyűs hangszeren játszhatók, amelyek hangterjedelme megfelel a darabok követelményeinek, és a címadás sem jelöl meg egyértelműen egyetlen instrumentumot sem a szóba jöhető lehetőségek közül, az orgona ebben az esetben mégsem volt egészen szerencsés választás. A fúgák szigorú szerkesztése és a szonáták hajlékony melodikus szépsége, választékos, concertoszerű párbeszédessége ugyanis eleve meglehetősen elvált egymástól, hiába igyekeztek az előadók a váltakozó sorrend alkalmazásával mintegy egymásba ölteni a két műfajt, és ezt a különállást, ezt a hangsúlyos kétféleséget csak tovább fokozta az orgonakarzat és a templomhajó közti állandó mozgás, amely óhatatlanul széttördelte a programot.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar, Várdai István, Hannu Lintu – Zeneakadémia, május 16.)

Bármilyen szép lezárással búcsúzott is azonban hallgatóitól a finn vendégkarmester, Hannu Lintu, a színektől színekig tartó enigmatikus folyamat beszédesebb elemeit nem sikerült egyforma koncentráltsággal és energiával integrálnia a program egészébe. A Zsoltárszimfónia legalábbis meglehetősen sápadt maradt, tételkarakterei jelzésszerűen hatottak, polifóniájának bonyolult tisztasága tompán szövevényessé vált, szövegrészleteinek ereje pedig elveszett az előadás formális jellegében, amely még a Nemzeti Énekkar eleinte metszően fényes kórushangzását is öblössé és fátyolos fakította.

Tovább

(Gyenyisz Macujev, Julian Rachlin – Művészetek Palotája, május 3.)

Az egyéni karrier turnéit évek óta közös fellépésekkel tarkító Gyenyisz Macujev és Julian Rachlin éppen ilyen előadó-művészek: összeszokott, de a rutin nyomásának nem engedő partnerek, akik, ahogyan azt a Művészetek Palotájában május 3-án is bizonyították, nemcsak kettejük eltérő művészi személyisége, hanem a műsorra tűzött kompozíciók – ez esetben Sosztakovics brácsaszonátája (op. 147) és Brahms két hegedű-zongora szonátája (A-dúr, op.100 és d-moll, op. 108) – között is képesek fenntartani a kontraszt és az azonosság törékeny, de meggyőző egyensúlyát.

Tovább

(Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Kirill Gerstein, Hamar Zsolt – Művészetek Palotája, április 11.)

A Nemzeti Filharmonikusok április 11-i hangversenye ebből a szempontból egyszerre volt szűkszavú és beszédes: a művészek mindössze két kompozíciót vettek fel a műsorukra, kissé azzal az attitűddel, mintha csak egymás mellé akarták volna helyezni őket, ugyanakkor – ahogyan azt a rendezvény promóciója sugallta – azzal a szándékkal is, hogy a XIX. század második felében egymással szemben álló két alkotói tábor, az abszolút és a programzene híveinek esztétikai horizontja közötti különbségek markánsan kirajzolódhassanak. Ami azt illeti, ezt bizonyos értelemben el is érték a művészek Brahms d-moll zongoraversenyének (op. 15) és Liszt Faust-szimfóniájának előadásával, noha a két alkotás közötti kapcsolatok rendszere természetesen jóval komplexebbnek mutatkozott a kontraszthatás meghökkentő, de nem feltétlenül gondolatébresztő erejénél, és az interpretációk erényei is vegyesen mutatkoztak meg.

Tovább

(Midori, Müncheni Kamarazenekar – Művészetek Palotája, március 13.)

Igazság szerint azonban a szólista alighanem akkor is elhomályosította volna az együttes játékát, ha a müncheniek önálló Bach-értelmezése élettelibb benyomásokat hagyott volna maga után. A japán születésű amerikai hegedűművész, a Bach életműve iránt mélyen elkötelezett Midori ugyanis mindkét concertóban elegáns és személyes, könnyed és részletgazdag interpretációval vonta magára a közönség érdeklődését.

Tovább
Élet és Irodalom 2020