Ezekben a társadalmakban végtelenül alulértékelt szerep a művészé: vagy ingyen bohóc, vagy showman. Bár Kelet-Európában legalább van hagyománya az állami kultúratámogatásnak, nálunk, a munkaalapú társadalomban annyival rosszabb a helyzet, hogy mintha kmk lenne minden kísérletező művész: a vidéki színházak bemutatószáma olyan magas, hogy új közönség kinevelésére, az épület elhagyását igénylő, a helyi közösségekkel szorosabb kapcsolatot tartó munkaformákra esély sincsen. Bármire, ami azok számára is elérhetővé tenné a kultúrát, akiknek most nem az.

Bár itthon sokszor úgy beszélünk a Treffenről, mint a „sosem látott, innovatív formák” fesztiváljáról, feladata nem kevésbé fontos, de inkább a kőszínházakhoz kötődik: a hagyományok és a jelen között közvetít és jelöli ki a német színházi kánont. A nemek aránya pedig végül hat-négyre alakult, így a kissé konzervatív programnak szóló csalódásukat néhányan félig mókásan rögtön azzal magyarázták, hogy a női kvóta megbukott. Én két előadást emelnék ki: az egyiket a japán Toshiki Okada rendezte, a másikat a német Rimini Protokoll tagja, Helgard Haug. Akárhogy nézzük is, egy-egy. Viszont mindenképp meglepő, hogy milyen kevés volt idén az új név: úgy hallom, a beválogatott rendezők többsége tíz éve is befutottnak számított.

Létay Vera azon kevés kritikus közé tartozott, akiket színházi kortársai máig szeretettel emlegetnek, holott nem csak pozitívat írt. MGP-t nem éppen. A könyvben e gyűlölet gazdag motívumhálóját látjuk (zárszóként egy frappáns zsidó viccel), és ő ebben saját szerepéről változó reflektáltsággal ír. De számomra félelmetesebb az a morális felsőbbrendűség, amellyel a kiváltságokat hozzá hasonlóan élvező értelmiség „számonkérőszéke” vonja őt felelősségre néhány kritikája miatt (ha hihetünk az önéletrajzíró csalafinta emlékezetének). Bizonyos előnyöket MGP is élvezett, de legalább nem tetszelgett ellenálló szerepben.

Mert a taps folytatódik, csak nem a színészeknek, hanem az egészségügyi dolgozóknak, szociális munkásoknak, boltosoknak, futároknak szól, tehát mindazoknak, akiknek muszáj a nyilvános terekben vagy egyenesen a frontvonalban dolgozniuk. Ez a közös esti taps sokak számára jelenti most a koronavírus „hangját” világszerte. (Pontosabban ez meg a szirénáké.)

(Racine: Andromakhé – karantén-videókonferencia, r.: Gáspár Ildikó, Örkény Színház)

Az Andromakhé tehát több, mint „helyettesítő drog”, aminek egy egyébiránt igen hálás német kritikus a Faustot nevezte: mert általa végre megolvadtak a színház nálunk rég megmerevedett műfajhatárai – ki tudja, hol állnak meg. A cél: többé nem gépiesen színházat gyártani (ki tudja, miért?), hanem kapcsolatot teremteni egymással, a nézővel, itt és most. És itt és most így lehet. Hívjuk ezt akárhogy.

(Arthur Miller: Az ügynök halála, r.: Bérczes László, Szatmárnémeti Északi Színház – Harag György Társulat)

Ahogy a példa is mutatja, a színház még így, szövegkönyv formájában is kifejezetten hasznos (és morális) intézmény. Pláne, ha eljut minden háztartásba, mint ez a túlélést segítő agitprop. Csakhogy a színház nálunk mostanáig jóformán sosem jut(ott) el. Legfeljebb most, annak a rengeteg élő és archív színházi felvételnek a formájában, amelyek kiszabadultak végre a maguk karanténjából – elárasztva az internetet – azzal párhuzamosan, hogy mi viszont benn rekedtünk a magunkéban. Most derül ki, mennyien szerették volna ezeket látni. De nem jutottak hozzá, mert már nincs közszolgálati média (illetve amíg volt, addig is a kereskedelmi versennyel volt elfoglalva): ahogy most sem a tévé közvetíti ezeket a felvételeket.

(Kovács Márton–Mohácsi testvérek: Johanna, avagy maradjunk már emberek, r.: Mohácsi János, Szegedi Nemzeti Színház)

Szóval ebben erős a Johanna: az első osztályú humorban, a „rettentő törisített” Jeanne d’Arc-kal, akit – mint a kékbe öltöztetett lánycsecsemőt (vagy a Miranda című sitcome nagydarab címszereplőjét, ha ismered) – többen férfinak tévesztenek. Ágoston Katalin törékeny, de annál harciasabb és öniróniával is rendelkező Johanna, aki úgy gyűri le magába hősiesen a csigát a francia hadsereg álmélkodására (némi öklendezés kíséretében), ahogy Emilia Clarke a Trónok harcában a „sárkányszívet”: ugye, amikor az idegen uralkodónő ezzel hódítja meg a dothraki törzsbeliek szívét. És végre itt egy feminista Jeanne d’Arc-karikatúra, egy kék harisnyás. Akit nem tetteit meghazudtoló naivitása avat női hőssé, hanem az, hogy hisz valamiben.

(Czukor Balázs: Vonat elé leguggolni, r.: Czukor Balázs, Jászai Mari Színház, Tatabánya)

De ha nagyon akarjuk, akkor a Vonat elé leguggolni nem József Attiláról szól, hanem egy Attila nevű tinédzserről (nem emlékszem, hányadik szülinapját ünnepli az elején, de ez a József Attila nem a harmincas évei elején jár – mint a költő vagy az őt játszó színész –, hanem maga az archetipikus „örök kamasz”). Csak azt sajnálom, hogy a matinén, amikor nyugdíjas közönséggel nézzük ezt az ifjúsági előadást, éppen az a korosztály nincs jelen, amelyiknek az alkotók a slamesített József Attila-verseket szánhatták, és amelyik a főhőssel egykorú.

(Hajdu Szabolcs – Török-Illyés Orsolya: Obiectiva Theodora, r.: Hajdu Szabolcs. Tilos Rádió)

„Mintha egy csodálatos kristálygömbbe tekintene az ember, a múlt ködhomályától mentes, tűéles képen tűnik elő a 70-es–80-as évek Romániája, ez a színes, izzó erdélyi közösség, mint egy áttetsző csepp, és benne a tenger – az egész akkori társadalom.” Ezek Török-Illyés Orsolya szavai arról, milyen volt olvasni édesanyja, Illyés Kinga megfigyelési dossziéját. De pontosabban nem tudnám megragadni azt sem, milyen hallgatni a hangjátékot, amit Illyés Kinga lánya a „Theodora” dossziéból készített. Kelet-európai tündérmese? A szekus dosszié mint „csodálatos kristálygömb”?

(Kurt Weill–Bertolt Brecht–Elisabeth Hauptmann: Koldusopera, r.: Fehér Balázs Benő, Budaörsi Latinovits Színház)

A budaörsi Koldusopera stílusosan folytatja a kikacsintós hagyomány (kettős beszéd) nyíltabb változatát, ami anno Bodó Viktor – nem annyira Koldusoperájával, inkább A revizorjával – tért vissza a magyar színházba. Játék van benne bőven, csak az tünetértékű, hogy éppen a kortárs társadalmi problémák színrevitelében nem fogadja meg senki a kolduskirály tanácsát: valami újdonsággal kell(ene) előállni.

(Pintér Béla: Anyaszemefénye. Pintér Béla és Társulata – Katona József Színház. UP Újpesti Rendezvénytér)

De aki az aktuálpolitika felől próbálja nézni az Anyaszemefényét, az akkor is csalódik, ha időnként beleütközik Rogán Antal vagy Kocsis Máté nevébe: az Anyaszemefénye – ha lehántjuk róla e gegeket – nyugodtan játszódhatna a neoliberális világ bármely pontján, még sokkal inkább, mint a NER-ben. Ez törést okoz az előadás aktualitását tekintve, az viszont jó, hogy a szereplők – szemben A démon gyermekeivel, itt nem a fideszes–nem fideszes tengelyen mozognak, a sztori ennél bonyolultabb.

(Molière: Tartuffe, r.: Bocsárdi László, Katona József Színház)

Bocsárdi László rég nem rendezett Magyarországon, a Katonában pedig még soha. Ráadásul nem volt magától értetődő, hogy a Sepsiszentgyörgyről érkezett rendező színháza majd könnyedén összetalálkozik a katonás játékmóddal. (Fanyalgóak azok a kritikák is, amelyeket Bocsárdi másfél évtizede rendezett Örkény színházas Élektrájáról találni.) Adott egy nagy múltú erdélyi rendező és egy – számunkra sok tekintetben idegen – színházi nyelv, aminek – úgy tűnt – nincs sok köze a kisrealizmushoz. Nem így lett. Még akkor sem, ha az új Tartuffe aligha kínálja azt az új olvasatot, amit a rendező ígért (én legalábbis radikálisan újszerűt nem találtam benne).

 (Láthatáron Csoport: Hagyaték. Martin Miller és Alice Miller írásai alapján, r.: Tárnoki Márk, HPS Kultúrszalon)

A tudományos ismeretterjesztés kioltja a darab üres helyeit, a dráma csúcspontján a szereplők kimondják, amit különben alighanem csak éreznének és leginkább: mi érezhetnénk. A történet pedig, amely éppen valódi szereplői miatt kelt bennünk döbbenetet: fikcióvá lényegül. A mindenkit foglalkoztató kérdés, „hiteltelenítheti-e a munkásságot a kutató élete”: spekulatív, ezért kicsit bulvár marad. Személyessége, dokumentum jellege és felforgató ereje feloldódik Csehov és Albee dramaturgiájában. A továbbörökített traumák pedig visszaváltoznak mások történetévé.

(Luchino Visconti: Rocco és fivérei, r.: Vidnyánszky Attila, Nemzeti Színház)

Vonzó dekadencia árad a Nemzeti Színház Roccójából. Hiába, Vidnyánszky Attilának a magyar színházi mainstreammel ellentétben van saját színpadi világa, nyelve, nem másolja a filmet (!), és ezt a nyelvet már társulata is egységesen beszéli. A díszpáholyból fáradtan figyelő Áder János viszont aligha azt kapta, amiért jött. Nem lehetett könnyű estéje, annyi szent.

(Lev Tolsztoj: Anna Karenina, r.: Roman Polák, Pesti Színház)

Mivel egy egér memóriájával rendelkezem, én is csak lassan jövök rá, hogy tíz éve már láttam ezt az előadást Nyitrán (az ottani remek – egyébként nemzetközi – fesztivál hazai programjában). Akkori jegyzeteim szerint azóta legalább másfél órával rövidebb lett a rendező és Daniel Majling eredetileg (?) négy és fél órás adaptációja, és a rövidülés feltétlenül a javára válik. A kölcsönzött Anna Karenina ugyanakkor beleillik a Vígszínház nagy orosz klasszikusok sorozatába is A Mester és Margaritától vagy a Háború és békétől kezdve a Bíborszigeten át a Bűn és bűnhődésig vagy épp a Félkegyelműig. A kulturális hierarchiában ezek a művek magas polcot foglalnak el, és járulékosan jut ebből a rangból a patinás intézménynek, a „klasszikusok korszerű színrevitelét” ígérő Vígnek is. Hogy ez az ígéret mit takar valójában, annak szemléletes példája egy gyakorlatilag készen átvett előadás.

(Feridun Zaimoglu–Günter Senkel–Luk Perceval: Molière – the passion, r.: Hegymegi Máté. Radnóti Színház)

Az előadásban egy ponton elhangzik a szólelemény, hogy „szélsőközép”. Ilyennek látom a Molière-t is: a csomagolás radikalitást ígér a nagy lélegzetű szövegfordítástól kezdve Keresztes Tamás sejtelmes zenéjén át egy híres előadás kiindulópontul választásáig. A hatások mögött viszont egy truvájt látunk: klasszikusokat, tömören.

(Gerhart Hauptmann: Bernd Róza. R.: Tarnóczi Jakab, Thália Színház, Arizóna Stúdió; Kosztolányi Dezső: Édes Anna. R.: Szenteczki Zita, Örkény Stúdió)

A Tháliában nem nevetünk, bár a tólószékhez kötött feleség szerepében Schell Judit szellemes. De ez most a tragédia terepe: Mentes Júlia Virginia drámai tehetségű címszereplő. Alighanem sokat fogunk még róla hallani. Romantikus hős, aki mindent magába fojt: játékában és szerepe szerint egyaránt.

(Henry Farrell regénye és színdarabja alapján: Mi történt Baby Jane-nel? R.: Alföldi Róbert, Hatszín Teátrum)

Hiába tér el a színészi játék sok ponton a kisrealizmustól, az előadást valami vissza-visszavonzza oda. Rengeteg a pszichológia, de még ki is mondatik minden: hogy Jane bizony csak az apukájának szeretne megfelelni. Már az első „szeretlek, papa” is sok, és akkor még hány jön. Ráadásul az irigység jóízű karikatúráját totálisan háttérbe szorítja a szépelgő tébolynarratíva. Baby Jane itt nem féltékeny, hanem félkegyelmű. És ez a konyhapszichológia helyettesíti az előadás elmulasztott tétjét: hogy legyen egy kikacsintás a valóság felé. A közönség nem nevet, mert úgy áll előtte a vígjáték irigykedő színésznője, mint Dosztojevszkij idiótája. Bravúr, hogy Hernádi még így is képes magát megszerettetni. Velem mindenképpen.

(F. Scott Fitzgerald műve alapján Kovács Adrián–Vecsei H. Miklós–ifj. Vidnyánszky Attila: A nagy Gatsby)

A pörgős partimusicalben, a világégés utáni nihilben, ahol felfújható cápák, talán metaforikus tőzsdecápák röpködnek a levegőben, furcsán hat a szeretet parancsát kissé szektásan szánkba rágó finálé. A téridegen tanulságjelleget próbálja enyhíteni, amikor Tom rákérdez, hogy ez az volt-e. Miközben világos, hogy a múltat a jelen fölé helyező Gatsby ebben a produkcióban nem más, mint ifj. Vidnyánszky és alkotótársai. Nem először teszik le voksukat a múlt értéktöbblete mellett, különösen a reformkorban játszódó Kinek az ég alatt… illeszthető ebbe a sorba. A színházi kihívás tehát az, hogy sikerül-e hitelesen beépíteni az erkölcsi tanulságot a showbusinessbe.

(W. Shakespeare–Mohácsi testvérek: A velencei kalmár. Miskolci Nemzeti Színház)

Visszatérve a szintén társadalompedagógiai fogantatású előadáshoz: aki látta 2013-ban, tudja, hogy a darabban csak nemes egyszerűséggel „a zsidó” néven emlegetett, könyörtelen Shylock Mohácsiéknál sem egy szent. De az újraírás célja 2019 Magyarországán, úgy látszik, csak az lehet, hogy kizárjuk az eredetiben még sokak szerint nyitva hagyott (bár szerintem inkább csak a harmadik birodalomban tendenciózusan félreolvasott) antiszemita értelmezést. Pusztán azáltal, hogy, hogy is mondjam – az előadás a megszokottnál jobban kibontja, mit kibontja, ránk ömleszti az előzményeket.