Tóth Krisztina: Párducpompa. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 208 oldal, 3299 Ft

A tárca mint újságműfaj mindig is elsősorban a hétköznapi társadalmi jelenségekre figyelt. Tóth Krisztina remekül viszi tovább ezt a hagyományt, a szolidaritás és a részvét tradíciójával együtt, de leereszkedés nélkül. Kitűnik a mai mezőnyből színvonalával is, rendszerességével is. Szociális érzékenysége és a megértés finomsága Kácsor Zsolttal rokonítja. A női szerepek, élethelyzetek kendőzetlen megmutatása Szabó T. Annával. Az eszköztelensége, a póztalansága, az artisztikumtól való tartózkodása ugyanakkor ellentéte mindannak, amit Szív Ernő képvisel. Négy kiemelkedő tárcaírói gyakorlat, négy különböző út. A marginális figurák, a különféle társadalmi típusok megrajzolásában azonban hasonlóak: a jó tárcában végső soron mindig mindenki idegen, hiszen hozzánk képest mindenki más, de minden idegen megérthető, szerethető, sőt szép.

Szép versek 2017

Körkép 2017

Marianna D. Birnbaum–Esterházy Péter: Esterházy-kalauz

Nádas Péter: Párhuzamos olvasókönyv

Mészöly Miklós: Az atléta halála

Kemény István: Lúdbőr. Esszék. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 220 oldal, 3299 Ft

Az első írás a címlapon lévő fotóról szól, mely 1989. október 23-án készült. Kérdés, mi történt azóta. Erről beszélnek az esszék. Mindig tárgyszerűek és mindig személyesek. Néha két évszám szerepel alattuk. A szerző átírta, pontosította őket. Nemcsak akkor, ha politikáról van szó, hanem akkor is, ha költészetről. Igazából a két dolog nem válik szét: az, aki itt a világot szemléli, egységben lát. A saját életét a korral és a történelemmel együtt, a költészetet a magánéletével és a világgal együtt. Egyetlen trükkje van: azt mondja, amit gondol. Ha tanácstalan, ha kétségei vannak, azt mondja. Ha valamit biztosan tud, akkor azt. Van-e szükség a „magas” irodalomra, és van-e szükség őrá, ezt egyszerre kérdezi. És hogy mindketten, a magas irodalom meg ő – elitizmussal kompenzálják a kétségeiket, közli félszegen. Ám ha valamiben biztos, akkor sem habozik: „egy dolog azért van, amit tényleg biztosan tudok: azt, hogy ki az igazi költő”. (161.) A legszebb, hogy ezek után van képe azt is leírni: „Igazi nagy költő szeretnék lenni.” (163.) Emelem kalapom. Egyébként ebben a remek esszében, A költészet megkopasztása címűben van egy lenyűgöző gondolatsor a modernizmus szemszögéből Odüsszeuszról és a szirének énekéről.

(Belső közlés, Klubrádió, hétfő este 8–9)

Az írók megszólításának tradicionálisan az volna hazánkban a funkciója, hogy szembesítsenek bennünket az életünkkel. A Kossuth rádiónak mindez közszolgálati és hazafias kötelessége volna, de ezt hagyjuk. (…) A Klubrádió viszont ebben a tekintetben is átvesz közszolgálati feladatot, műsoraiban teret ad a kortárs kultúrának. A magaskultúra is egyfajta elithez tartozik, ám egy ország nem lehet meg nélküle, miként egészség nélkül sem. Húzóágazat, melyről a polgári társadalom nem mondhatna le.

Gabriel García Márquez: Utazás Kelet-Európában (1957). Fordította Székács Vera, Scholz László. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 173 oldal, 3290 Ft

Gabo 1945-től, nagyjából 18 éves korától írt újságcikkeket, fiatalon kolumnistája lett az El Heraldonak, Kolumbia egyik legnagyobb napilapjának, saját véleményrovata volt. Már jelentős újságíróként 1955-ben Rómában és Párizsban töltött hosszabb időt, majd ezután jutott el Európa számos helyére. Így érkezett el 1957-ben a keleti blokkba – mint meggyőződéses baloldali, aki igen kíváncsi volt mindarra, ami itt történt, ám miközben következetes kritikusa volt a nyugati világnak, a keleti világot is kritikusan szemlélte. Nem is viselkedhetett másként az, akinek volt szeme. Ugyanakkor kommunistaként azt a kérdést is föl kellett tennie: kommunisták-e egyáltalán ezek a szovjet blokkban hatalomra jutott „eszmetársai”. Vérbeli riporter volt: mindent megfigyelt, az emberek érdekelték, a hivatalos programokról mindig meglógott, hogy a villamoson, a kocsmában, a mulatókban és a házibulikban ismerkedhessen azokkal, akik a hivatalos vendéglátók helyett elmondták, megmutatták neki, hol is van éppen. A „kolumbiai vendég” nem volt hülye. Fölfogta, hogy nincs mit enni, hogy rosszul öltözöttek az emberek. Főleg mivel fiatalon ő is vézna és rosszul öltözött volt. A keleti félelmet és a hazugságot azonban kevésbé értette. Ahonnan jött, ott mindez nagyon másként volt.

(Irodalmi újság, Kossuth Rádió)

Van valami furcsa az egészben. Szakmailag az interjúk nagyjából rendben vannak. A témák érdekesek, a kérdezők fölkészülnek, a riportalanyok jól beszélnek. Közben az az érzésem, hogy a szakmai színvonal megléte mintha fölmentést adna az alól, hogy értelmezze ez a műsor a szakma körüli állapotokat, a szűrt levegőt, a politikai nyomást, amely évek óta – miként az országra – az irodalomra is, az egész kortárs kultúrára is nehezedik.

Megjelent a Világló részletek, Nádas Péter memoárja, alcíme: Emléklapok egy elbeszélő életéből. A könyv alapvetően az 1942–1956 közötti évekre koncentrál, az első 14 évére annak az elbeszélő-főhősnek, aki a szerző maga. De elkalandozunk a családi emlékezetben visszafelé, a személyes emlékezetben előre is. A kezdőpont a vasárnapi ebéd az anyai nagyszülőknél, a végpont az 56-os forradalom, mindkettő életre szóló élmény. Tillai Tamás borítóján egy zátonyra futott acélhajó látható, dr. Literáti-Nagy Ferenc fotója. De vajon szimbolizál-e valamit ez a megfeneklett hajó? Mikor a legutóbbi regény, a Párhuzamos történetek motívumainak az önéletrajzhoz való viszonyát firtattam egy interjúban (Mindig más történik, ÉS, 2005/44., nov. 4.), akkor beszélgetőtársam azt mondta, talán egyszer megírja az önéletrajzát, „hogy látható legyen a különbség a realitás és a fikció között”. Most végre jól látható. Új művében most valóban a saját életéről van szó. Olyan izgalmas, olyan sokrétegű, olyan artisztikus, mint egy Nádas-regény.

Nádasdy Ádám: Nyírj a hajamba. Versek 2009-2017. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2017, 54 oldal, 2490 Ft

„Nádasdy Ádám költészete maga a par excellence szerelmi költészet” – írta Margócsy István 1995-ben A bőr és a napszakok kapcsán – „oly költészet, melyet semmi más nem érdekel és érint meg, csak a szerelem.” (2000, 1995.7.) Margócsy akkor még nem írta, hogy ez a szerelem férfiszerelem, Nádasdy coming out-ja, 1996-ban volt (egy fotókiállítás megnyitóján), illetve nagyobb nyilvánosság előtt 1998-ban (Mihancsik Zsófia Beszélő-beli interjújában). Első két kötetének verseit akár úgy is olvashattuk, mint amelyekben a heteroszexuális szerelem jelenik meg. Bár a figyelmes olvasó már az 1984-es első kötet, a Komolyabb versek egyes darabjaiban vastagon gyanút foghatott (Olvasói levél, Ismerem én a nyugalmat, Curtius, Bosszú, Megint a zongora). Mióta azonban ez a titok már nem titok, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a szerelem egy és oszthatatlan. Nem az az igazán érdekes, hogy ki kibe, ki kivel, ki milyenformán. Hanem az, hogy mindez egyáltalán hogyan lehetséges. Mi az, ami hajt előre, és hova. És mit is kéne erről tulajdonképpen eldalolni. A titok maga az érzet. Az érzet viszont nem mondható el. Körüljárni lehet csak, nem a szerelmesben van, nem is a másikban, hanem a viszonyokon keresztül mutatkozik meg, a dologban, a jelenségben magában. Ez a platonikus szerelemfelfogás nemektől független. Itt mégis ad neki egy sajátos ízt a homoszexualitás.

(Macifröccs, Klubrádió)

A fiatalabb hallgatókat máshogy lehetne megnyerni: a lendületesebb műsorokkal. Szerencsésen egybeesik a struktúra átalakítása azzal, hogy a politikában új szelek fújnak. Bolgár, miközben 16-án kicsit fáradtan kérdezte Botka Lászlót és 17-én Karácsony Gergelyt, 14-én annál izgalmasabban kérdezte Orosz Annát és Pottyondy Edinát, a Momentum elnökségi tagjait, lehetőséget adva a nagyrészt idősebb betelefonálóknak arra, hogy a fiatalokkal párbeszédet folytassanak. Új helyzet van. A „Hadd szóljon!” hívószót kiegészítették ezzel: „más hangok, más megoldások, más nézőpontok, más ízek”. Az irány jó.

(Aréna, Inforádió)

Ügyek vannak, nem »szekértáborok«. A haza üdve, a jog, a demokrácia érvényesítése, a tisztesség, a racionális gondolkodás, a közjó érvényesítése a mindennapi életben – mondjuk erre is épülhetne a politika. Kéne egy kis remény. Jó, tudom, várjuk ki a végét. De mért ne beszélhetnénk egyszer úgy, mintha el tudnánk képzelni, hogy élhetnénk akár normális országban is?

Az Inforádió pedig eldönthetné, hogy tárgyilagos vagy kormánypárti szeretne-e lenni.

Holmi 1989–2014. Antológia II. Esszék, dokumentumok. Vá­lo­gatták a Holmi szerkesztői: Réz Pál főszerkesztő, Radnóti Sán­dor, Szalai Júlia, Várady Szabolcs, Voszka Éva, Závada Pál. Libri Ki­­adó, Budapest, 2016, 758 oldal, 6999 Ft

Szerintem a Holmiban fontosabbak voltak az esszék és a dokumentumok (és a kritikák!), mint a szépirodalmi szövegek. A legprogresszívebb, legizgalmasabb szépirodalmi folyóirat 1989 előtt is, 1989-2014 között is, kicsit meginogva, de a Jelenkor volt, és ma is az. De működése idején a humán kultúra egészének legfontosabb fóruma a Holmi volt. Az esszék közel sem csak irodalomról szóltak, bár talán a legmegbízhatóbb és legkiszámíthatóbb írások mégis arról. Ugyanakkor ennyi kiváló filozófiai, képzőművészeti, zenei, nyelvészeti, történelmi, filológiai, szociológiai, kultúrtörténeti tanulmány egyik irodalmi folyóiratban sem volt. Másmilyenben sem. A fülszöveg megfogalmazásával: esszék a művelt nagyközönségnek.

Rácz Péter: (...) De előbb hadd mondjam, mi az alapvető bajom az egésszel. Az, hogy, és csak egyszer fogom ezt a kifejezést kimondani, ez a mágikus realizmus, melyet több kritika emleget, olyan hidegen hagyott engem, mint a jégcsap, az ebben vélt vagy ebbe belelátni próbált jelleg. Fantasztikum van a műben, de erről eszembe jutott a múltkori ÉS-ben Takáts József Az Ariosto-dobbantó című tanulmánya [ÉS, 2017/7., febr. 17.], melyben idézi Karátson Endrét, aki azt mondja, hogy a fantasztikumnak valahogy nincsen hagyománya a magyar irodalomban, valahogy az írók és az olvasók széjjel akarják választani a valóságosat és a fantasztikusat, valamiféle józanság okán. Itt is ezt tapasztalom, hogy Bencsik Orsolya csak próbálkozik fantasztikumot beleerőszakolni ebbe a könyvbe. Rögtön az első oldalon a nagytata kisdisznókat ellik. Igazán csak alkérdés, hogy mért nem akkor már a nagymama, de így sikerült, így is lehetne jó. A végefele előjönnek megint az állattá vált emberek, azonban egy percig nem tudom elhinni egyetlen szavát sem. Ezek csak simán beleírt dolgok. Nem ragad magával. A szöveg ugyan valóban rendkívül bonyolult, ahogy Tibor mondta, de csak azért, mert rendkívül kusza. Én blogregénynek nevezném ezt. Számos recept van benne, ennek nagyon örülünk, bár eddig is tudtam például palacsintát csinálni. Azonban annyi laposság, annyi irodalmi akarnokság fordul elő benne, hogy egyszerűen nem tudtam élvezni. Vannak témák, amelyeket ugyan megpendít, például azzal kacérkodik, hogy a szerbiai sertésvágóhidak természetrajzát megírja, felcsillant a szemem, de aztán szó nincs erről. Aztán azt mondja, hogy őt a rosszfiúk, a csúnya, harmincas, kevésbé okos szerb fiatalemberek érdeklik, megint felcsillant a szemem, de aztán ez se lesz érdekes (...).

(Esti hídfő, Lánchíd Rádió)

„Csintalan Sándor január 9-én, a Kakuk György újságíróra és DK-s politikusra (!) emlékező műsor elején így köszönt: „Jó estét, magyarok! Magyarul tudók, magyarul értők, magyarul beszélő és érző svábok, görögök, tótok, szerbek, zsidók, sok szeretettel köszöntök mindenkit, lányok, fiúk, hölgyek, urak!” Na, erre varrjon gombot a jelenlegi jobb- meg baloldali közönség.”

Orcsik Roland: Fan­tom­kom­man­dó. Regény. Forum Kiadó, Újvidék–Kalligram Kiadó, Budapest, 2016, 227 oldal, 690 Din – 2990 Ft

A könyvbemutatón Förköli Gábor azt mondta, ez disztópia. Szerintem inkább az elmúlt délszláv háború egyfajta kifordított, személyes fantázián és érzékenységen alapuló képét kapjuk. Érdekes és eredeti, hogy nem a nemzetiségi ellentétekre, a történelmi előzményekre épülő ellenségeskedésekre koncentrál a regénytörténet. A főhős apja magyar, anyja szerb, hűséges barátjuk, az orvos szintén szerb, viszont van úgy, hogy az őket megtagadó hajdani barátok magyarok. A korábban antiszemita és homofób apa pedig megszelídül. A szerb szavak mértékkel szerepelnek, nagyon helyesen, éppen elég jelzés az a néhány szó: šupa, otpad, majica.

(Szószátyár, a Klubrádió nyelvészklubja, szerdánként 15.00–16.00)

„Helytelen, ezt mondja nekem a Klubrádió műsorvezetője!” – szólt ki a hallgatókhoz jókedvűen Nádasdy. (…) Kálmán László azért hajlamos a csökönyösségre, kitartóan és akkurátusan pontosít. Nádasdy rugalmasabb, szellemesen, belátóan morfondíroz.

Fabricius Gábor: Más bolygó. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016, 342 oldal, 3990 Ft

A regény gyenge. Ha kegyetlen és cinikus akart lenni, ehhez se volt elég ereje. Ennek én nem örülök. És szeretnék valami jót is keresni benne. Hiszen annyi időt töltöttem vele. Van azért az egésznek egy jól felépített spleenes, dezillúziós hangulata.

Székely János: A nyugati hadtest

Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik

Lanczkor Gábor: Apás szülés

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája

Nádasdy Ádám hét verseskötetet adott ki eddig, a Verejték van a szobrokon című, válogatott és újabb verseket tartalmazó, legutóbbi 2010‑ben jelent meg. Három angol nyelvkönyve és két magyar nyelvről szóló cikkgyűjteménye mellett három kötetben láttak napvilágot a Shakespeare-újrafordításai, melyeket különböző színházi előadások számára készített. Hatalmas munkával újrafordította az Isteni Színjátékot, ez az idén jelent meg. Tavaly a melegekről és a melegségről szóló írásait adták ki. 2017-ben, mikor is hetvenéves lesz, új verseskötetet várhatunk tőle. Ő kapta idén a MOME Moholy-Nagy-díját. Tizennégy éve készített vele interjút nálunk Rádai Eszter, mikor A rend, amit csinálok című verseskötete megjelent (ÉS, 2002/23., jún. 7.).

Kálmán Gábor: A temetés. Regény. Kalligram Kiadó, Budapest, 2016. 184 oldal, 2990 Ft

A temetés kimozdul a Nova világából. Egyszerre megemeli és elnehezíti a történetmondást az új mű. Itt is lepusztult a környezet, jellemzőek az életképtelen alakok, és akárhova megyünk, „világtól távoli” helyen vagyunk. Mégse járunk konkrétan sehol, akkor se, ha vagyunk valahol, és akkor se, ha utazunk. Nem tudjuk, milyen nyelven beszélnek, melyik országban élnek a szereplők. Idegenek vagyunk, miközben nagyonis otthonos a táj. Ez a hely a mi életünk tere, és tulajdonképpen dehogy van ez távol a világtól, hiszen ez a világ maga. Ha ilyen az ember, márpedig ilyen (is), akkor ilyen a világ mindenhol, ahol emberek határhelyzetekbe kerülhetnek, mely helyzeteknek nincs megoldása, de még tanulsága se. Nem valami vidám dolog ez. De nem kell ettől megijedni, főleg amíg ilyen remek regényt lehet erről írni.

(Népzene – Sebő, Bartók, november 11., 18., 25.)

Szinte hihetetlen, hogyan fér harminc percbe ennyi megőrzésre és továbbgondolásra érdemes tudás. Sebő szakmai információkat és kalandos történeteket mond, közben jó zenéket válogat, és még elemzi is azokat. Csak egyet nem csinál, sajnos: nem mesél, legalábbis nem szabadon.