Károlyi Csaba

(Az igazság pillanata. Bolgár György új műsora. Klubrádió, péntekenként 12.35–12.55)

Bolgár György körülbelül tíz éven át írta hetente hasonló szellemű cikkeit a 168 Órába (Hogy mi van?), majd újabban a Népszavába írja a sorozatot Hazugságvizsgáló címmel, minden szombaton elolvasom. A március 9-i írásának az volt a címe, hogy Az ultimátum hete. Bár ugyanarról a hétről szólt, mint a rádióműsor, és óhatatlanul ugyanazok voltak a fontosabb témák, az ottani négy kiigazítás nem egyezett meg sem nyelvileg, sem érvkészletében azzal, ami elhangzott, magyarul nem a cikket mondta el Bolgár a rádióban. Ez egyrészt azt jelzi, hogy úriember, másrészt azt, hogy rengeteg a félrevezetés és sokféle cáfolat lehetséges.

Tovább

Károlyi Csaba Arató Lászlóval, Bazsányi Sándorral és Bárány Tiborral beszélgetett 2019. február 27-én, szerdán az Írók Boltjában. A felvételt március 11-től meg lehet nézni a Youtube-on, az Írók Boltja csatornáján. Legközelebb március 27-én, szerdán Papp-Zakor Ilka Az utolsó állatkert című novelláskötetéről lesz szó.

Tovább

Nemes Nagy Ágnes: A gyufaskatulyától Prométheuszig. Összegyűjtött interjúk és beszélgetések. Sorozatszerkesztő Ferencz Győző. Szerkesztette, a szöveget gondozta, a jegyzeteket és az utószót írta Nemeskéri Luca és Lénárt Tamás. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019, 705 oldal, 4999 Ft

Alapélménye volt a háború. „Az én nemzedékem, az Újhold-nemzedék, melyben a korhatár 20-25 év volt (Lengyel Balázs már nagyon öregnek számított a 26 évével), mint mondtam, háborús nemzedék. A fiúk a harctérről jöttek, meg haláltáborokból, meg pincékből, a legküzdelmesebb helyekről jöttünk, de még nagyon fiatalok voltunk.” (484.) Hajlamos volt egész generációját az újholdasokkal azonosítani, ami furcsa, de megérthető a traumái felől nézve: „a háromesztendős irodalom kora”, majd a publikációs tilalom rányomta a bélyegét egész gondolkodására. Még 1986 után is állandóan a második Újhold betiltásától félt, mígnem 1989 után már a pénzhiánytól félhetett (646.). 1956-os alapélménye, hogy „bejött” egy ágyúgolyó a lakásukba, Mészölyék voltak épp náluk (171.), senkinek semmi baja nem lett, de azért ez sem akármi.

Elég hamar elkezdték kérdezni a női szerepekről, a „nőirodalomról”, először Földes Anna 1970-ben. Szeretett erről beszélni, a kor szokásaihoz képest („lányok, asszonyok”) nyitottan, érzékenyen, okosan. „Hiszen magyarok is vagyunk, nők is, tanárok vagy bélyeggyűjtők...” (227.). Ugyanakkor érezhető, hogy nem ennyi mondanivalója lett volna erről, ha igazából ki tudta volna beszélni. 1944 és 1958 közt Lengyel Balázs felesége volt, de válásukról, magánéletéről nem akart szólni (nem is kérdezték soha), és nyilván azt válaszolta volna, mint akkor, mikor azt a kérdést kapta, mondana-e valamit Pilinszkynek, a „szép arkangyalnak”, a „hatalmas költőnek” a „legbensőbb életéről”: „Nem, nem.” Talán a legvallomásosabb – egészen másra vonatkoztatható – két mondata ez: „De mitől olyan szép Nofretete? Azért olyan szép, mert Ekhnáton olyan okos volt.” (345.). Na, ja, de hiszen Nemes Nagy sokszor kijelentette, hogy ő nem vallomásos költő, mit tegyen, hát ennyit mondhat.

Tovább

(Szellem a fazékból, Vinkó József műsora, Kossuth rádió, szombat, 10.05–10.30)

„Szép délelőttöt, jó főzést mindenkinek” – köszön minden héten a műsorvezető, Vinkó József. „Szellem a fazékból – az ételek sava-borsa” – ez a szlogen. A gasztrotörténeti sorozat szerkesztője Gellért Gábor. A cím kiváló, mert valójában kultúrtörténeti műsort kapunk a gasztronómia csábítását kihasználva. De fordítva is igaz: a szellemi élvezetek virtuális kulináris élvezetekkel párosulnak.

Tovább

Mesterházy Balázs: Gesztenye placc. Novellaregény. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 230 oldal, 3500 Ft

A kulcsszereplőt Bébének hívják, Ottlik regényéből lépett át ide, leginkább tán az ő szemével látunk, rajta keresztül érzékeljük a dolgokat, bár több elbeszélő van, átjátszik egyik elbeszélés a másikba. Átkerült ide az iskola és a kollégium is Kőszegről, de most kevésbé vagyunk az iskolában bent, inkább mellette, körülötte, az iskolai társak az iskolán kívüli kalandokban élik meg a nagy barátságokat, szerelmeket, élik meg az „iskolát”, élik át nevelődésük legfontosabb epizódjait (nemcsak a kocsmában meg a falu szélén, hanem mondjuk egy franciaországi nyaraláson). Mindenesetre ez a „novellaregény” egyszerre faluregény, kocsmaregény, iskolaregény, nevelődési regény és kamaszregény. Sőt, retró multikulti történetfüzér, és még a határhelyzetek történetfüzére is, a falusiak és a fővárosiak, a magyarok, svábok, szintók (német cigányok), meg a külföldi német, amerikai tanárok érintkezéseinek, keveredéseinek megéneklése, mi több, a rendszerváltás előtti és utáni világ határhelyzeteinek számbavétele. Ottlik és Tar mellett ott hallom Illyést, Hrabalt és García Márquezt, kicsit Kosztolányit (Esterházyt nem hallom, pedig tőle is szerepel idézet a szövegben). A rezignált, dezillúziós hangvétel pedig nekem mindenek előtt Flaubert Érzelmek iskolája című remekművét idézi föl. Annak lezárása akár mottója is lehetne ennek a könyvnek.

Tovább

(Az Inforádió elmúlt heti híreiről)

A normális persze az lenne, ha sehol se manipulálnának. Azonban, ha a kormánymédia manipulál, akkor a „tárgyilagos” média pozitív diszkriminációval tudhatna csak egyensúlyt teremteni. Ha csak a Klubrádió és az ATV meg pár hírportál számol be rendesen a tüntetésről, akkor kérdéses azt gondolni, hogy egy „tárgyilagos médiának” egyformán kellene távolságot tartania a kormánymédiától és az ellenzéki médiától. Pláne nehéz volna azt mondani, hogy a „tárgyilagosság” azt jelenti, hogy a kormányhoz állunk közelebb. (A szombat délutáni mélypont: az Origón nem volt hír a tüntetésről, csak a Fidesz sorosozós reagálásáról.)

Tovább

„Szeretve tisztelt Főcsatár”. Mándy Iván válogatott levelezése. Válogatta, sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Darvasi Ferenc. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 484 oldal, 4999 Ft

Ez a levelezéskötet az esztétikai és prózapoétikai kérdéseket is előhívhatja. A levelekből most közelebbről megismerhető író műveire is irányíthatja a figyelmet. Ám mindezek előtt először is azt láthatjuk, hogy – az ötvenes évektől, a ’60-as évek elejétől eltekintve – nem volt ő mellőzött szerző. Sokat írt, könyveit kiadták, fordították németre, franciára, angolra, hívták külföldre, dolgozott a filmgyárnak, a rádiónak, a fiatalok falták a gyerekkönyveit, díjakat kapott, még Aczél elvtárs is írt neki udvarias leveleket. Sokat írtak a műveiről (mellesleg még Váncsa István is, sőt Heinrich Böll!, a nála fiatalabb írók pedig sokan lelkesedtek érte, például Tandori vagy Grendel is, nem csak Esterházy – ezt főleg nem ebből a kötetből tudom). Sokan szerették, és meglepően sok emberrel tartott kapcsolatot, nem volt tehát remete. Legerősebben „a pálya szélén” képzetét cáfolja meggyőzően ez a gyűjtemény.

Tovább

Tovább

A barátom, és lassan tíz éve a szerkesztőtársam itt, ahol dolgozunk. Mindezek miatt lapunk szokásai szerint nem volna szabad vele interjút készítenem. De az élet fölülírta a szabályt.

Tovább

(Irodalmi újság. Kossuth rádió, vasárnaponként 18.30–19.00)

Az Irodalmi újság azonban, becsületére legyen mondva, igyekszik úgy viselkedni, mintha normális világban élnénk. Hétről hétre beszámol 3-4 érdekes irodalmi eseményről. Tartja magát a tradícióihoz, és a hagyományokhoz való ragaszkodás, lássuk be, komoly konzervatív érték. Az irodalom mindig is nagyon fontos volt a nemzeti kultúra szempontjából, ha nem a legfontosabb. Régebben, amíg normálisabb viszonyok voltak, kritizáltam ezt a műsort, hogy miért nem foglal határozottabban állást az alapvető közéleti értékek mellett, most azt mondom, a legfontosabb, amit tehet, hogy a kulturális értékek védelmére összpontosít, és ellenáll a kultúrgengszterizmusnak.

Tovább

Tovább

(Ki mer ma?, Bartók rádió, hétköznap 11.49–11.59)

Egy dologban biztosan jobb ez a műsor, mint elődje: a szignálban. Mozart Szöktetés a szerájból nyitányának részlete finom és szép. Meg azért válogatott zenei részleteket kapunk. Néha erőltetett aktualitásokra hivatkoznak, például, hogy november 23-án halt meg V. László, ezért adnak részletet Erkel Hunyadi Lászlójából. Jut eszembe, a műsorról pont egy éve írt rádiókritikus kollégám, Krusovszky Dénes (Magyar Narancs, 2017/48.). Egyetértek vele: gyászoljuk az eredeti műsort, aztán igyekezzünk a zenére koncentrálni.

Tovább

Aranyossi Magda: Én régi, elsüllyedt világom. Rendszertelen önéletrajz. Nádas Péter széljegyzeteivel. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2018, 502 oldal, 4999 Ft

Aranyossi Magda önéletrajza sok helyen feszült viszonyban áll Nádas memoárjával. De ha nem emlékeznénk már a Világló részletek megfogalmazásaira, az itteni kommentárok felidézik Nádas családjáról megszerzett tudásának és megszenvedett analízisének lényegét. Sok mindent elken és elhallgat Magda, olyasmit, ami a polgári neveltetése miatt kínos (Nádas György öngyilkosságát, szerelmi kapcsolatát Karikás Frigyessel, azt, hogy férje egy életen át megcsalta). Nádas így fogalmaz memoárjában: „minden kölcsönös szerelmük és sziklaszilárd összetartozásuk ellenére Pali a legcsekélyebb lelkiismeret-furdalás nélkül egy életen át fűvel és fával megcsalta őt, s ezt csak megkésve sikerült tudomásul vennie” (II. 26.). Habár emiatt akarhatott leginkább elégtételt venni férjén, annak halála (1962) után, életének legfőbb hazugsága nem ebből következett, hanem bizony abból, hogy „a választott világmozgalom végül totális és helyrehozhatatlan életcsődbe lökte őket” – ahogy Nádas fogalmaz, nem, nem az itteni széljegyzetekben, hanem memoárja előbb idézett helyén. Már a harmincas években pontosan tudták, mi történik Moszkvában, 1945 után pedig egy olyan rendszernek dolgoztak, amelyről ők tudták a legpontosabban, milyen a természete. A szisztéma hibáit emberi mulasztások következményeiként akarták látni, és ebből nem engedtek. Maguknak hazudtak. „Falaztak, hazudoztak, s ezt soha nem is bocsátották meg maguknak. (...) Ordítoztam is a nagynénémmel miatta. Ő ezt valójában csöndesen tűrte, mert igazat adott nekem.” – írja erről a Nádas-memoár (II. 88.) Ennek az életcsődnek nagyon érdekes és tanulságos dokumentuma Aranyossi Magda könyve.

Tovább

Fehér Boldizsár: Vak majom. Re­­gény. Magvető  Könyvkiadó, Bu­­da­­pest, 2018, 194 oldal, 2999 Ft

A névtelen elbeszélő 27 éves (egy évvel idősebb, mint a szerző). A fikció szerint 2018 tavaszán egyetlen hét alatt leírja mindazt, amit itt olvasunk. Majd feladja magát a rendőrségen. Röviden: anyja 18 éves korában „dobbant” egy görög milliomossal, apjának hitt nevelőapja fokozatosan megőrül, 23 évesen találkozik valódi apjával, bizonyos Finkelmann Rudolffal, aki halálos beteg, tőle örökli meg a cégbirodalmát, és lesz hirtelen „a világ legfiatalabb milliárdosa”. Ám a cég irányításához nem ért, emberei az ő megbízásával rendelkezve bűncselekmények sorát követik el. A rendőrség lecsap, hősünket egy újságírónő az utolsó pillanatban figyelmezteti, meneküljön. Azonnal Párizsba repül, ahol a La Régence hotelben különös kísérletbe keveredik. Két Nobel-díjas professzor pszichológiai kísérletébe, „amelyben egy egész hotelnyi embert változtattak paranoiás őrültté” (7.) Ne ijedjenek meg: ezt nem fogom elmesélni. Nagyon szórakoztató, egyben tanulságos történet, lélektanilag is ügyesen van felépítve. Lépésről lépésre, egyenként ártatlan, másrészt teljesen logikus események vezetnek a horrorisztikus végkifejlethez (itt jók a karakterek is, az alacsony walesi teniszbajnoktól kezdve a helyettes svájci nagykövetig, és szerepel egy valódi figura: Daniel Barenboim karmester és zongoraművész). Mint egy Agatha Christie-krimiben, minden részlet pontos, minden elem világos és szükséges az egészhez, a hoteltörténetben nincs üresjárat. Az elbeszélésmód azonban csapongó, minduntalan keveredik a hotelkísérlet története hősünk élettörténetének fragmentumaival. És ezekben a visszaemlékezés-foszlányokban már bőven van üresjárat, túlbeszélt vagy megmosolyogni való jelenet. Elbeszélő-főhősünk elébe megy a bírálatnak. „Túl sokat csapongok” (99.), „Pocsék történetmesélő vagyok” (169.) – írja. Ám ez nem lenne baj, sőt, a csapongás kifejezetten üdítő. Máshol van a probléma.

Tovább

(Előhívás, Litera Rádió, 2018. október 11.)

Ha egyszer majd újra lesz közszolgálati rádió, abban helye volna az olyan elemző beszélgetéseknek, mint a Litera Rádió Előhívása. Tudom, leírtam már, de nem lehet elégszer ismételni, annyira kikopott a nagyobb nyilvánosságból az efféle szakmai diskurzus. Ráadásul ez olyan beszélgetés, mely közönségbarát. Sőt, a hozzáértő irodalmárok úgy beszélnek, hogy mindig érezni, a dolog személyesen is fontos nekik. Öröm hallgatni. (Újabban sikerül tartani az egy órát is, most 58.04 a műsoridő.)

A szezonkezdésre különösen érzékeny témát választottak: Esterházy Péter Az olvasó országa című posztumusz publicisztikakötetét, mely a 2003 és 2016 közt írt cikkek gyűjteménye.

Tovább

Krasznahorkai László: Ap­ró­mun­ka egy palotáért. Bejárás mások őrületébe. Magvető Könyvkiadó, Bu­da­pest, 2018, 88 oldal, 2990 Ft

Ahogyan annak idején a Megjött Ézsaiás fölvezette a Háború és háború című regényt, ugyanúgy most A Manhattan-terv vezette föl az Aprómunkát. (A Manhattan-terv Ornan Rotem készítette fotóin ott van a New York Public Library is, a nagy bálnaszerű szikla részlete is, melyre a város épült.) De mintha most ez a legújabb könyv is csak előkészülete lenne valami nagyobbnak. Az életmű sajátossága, hogy kisebb és nagyobb lélegzetű, fajsúlyú művek váltakoznak benne. A mellékeseknek mindig megbocsátunk az elkészült fontosabbak miatt. Szerintem egy eset volt, amikor a nagyobb szabású mű egyértelműen nem sikerült, ez a Háború és háború. Most a legutóbbi jelentékeny mű, a Báró Wenckheim után megint várakozó állásponton vagyok: mikor születik vajon meg az újabb kiugró teljesítmény. Négyszer már megtörtént a csoda, ne legyünk telhetetlenek.

Tovább

Az ÉS könyve szeptemberben – Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018, 544 oldal, 3999 Ft

Az egyik vastüdős beteg, Ilonka lábbal készített naiv festménye, melyről épp Aszalós mondja a 245. oldalon, hogy az Akik már nem leszünk sosem címet kéne neki adni, ott lóg az ápoló amerikai lakásában a 13. oldalon! Bruegel Parasztlakodalom című festménye pedig Bálintnak alapélménye, osztálykiránduláson látták Bécsben, ám Tuba nem is emlékszik rá, nem figyelt oda, nem arra figyelt. Bálint meg Tubára nem figyelt, miközben nagyon is figyelni akart ő mindenre (még a debreceni nagyállomás faliképének nőit is megbámulta), ám sokszor épp azt nem látta, ami a legközelebb volt hozzá (így járt Julival is). Kudarcos nagy utószeretkezési kísérlete Julival (396–404.) ugyanazt sugallja, mint az a gyönyörű nagyjelenet, melyben „az ápoló” megfürdeti a béna Hajnal Ágnest (206–216.) „Majdnem elképzelhető volt egy olyan élet” – amely aztán persze nem valósulhatott meg. Mikor Bálint megtudja, hogy 9 éve Julinak gyereke lehetett volna tőle, ezt gondolja: „Lehet, hogy nincs gyerekem továbbra sem, de ezentúl másképp nincs, mint eddig” (371.). „Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat” – olvashatjuk a végén ezt az önmagában kissé banális, a kontextusban azonban teljesen rendben lévő mondatot. A mondatot mindössze az menti, de az nagyon, hogy egy remek regény szól róla.

Tovább

(Anno Budapest, Klubrádió, keddenként 15.00–16.00)

Budapest Kádár-kori érdekességei kerülnek terítékre, például a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat, a Planetárium, a Fekete Lyuk vagy a Párizsi udvar története. Pálinkás Szűts hangsúlyozza, hogy nem budapesti születésű, de mindennek alaposan utánajár. Így még érdekesebb különben, mert akik emlékeznek, tényleg úgy mondják neki az információkat, mintha egy érdeklődőt világosítanának fel. Egy óra alatt 6-8 ember memóriája alapján összeáll a kép.

Tovább

Szilasi László új regénye, a Luther kutyái „egy nagy, halálos betegség fölötti drámai győzelemről szól”, ahogyan Darvasi László fogalmaz a könyv fülszövegében. A szerző, aki civilben a Szegedi Egyetem irodalomtörténész oktatója, 2015. február 10-én kapott rohamot. Agydaganattal műtötték. Nem működött az agya. Aztán rendeződni kezdtek a dolgok. Hosszan tartott a felépülés. Erről akar minél bátrabban és őszintébben beszélni ez a meglepően vigasszal teli regény.

Tovább

Szilágyi Miklós: Személyes emlékezet, élettörténet, szépirodalom. Néprajzi tanulmányok. Kalligram Kiadó, Budapest, 2018, 277 oldal, 3000 Ft

Sajátos, irodalmi szempontból is nagyon fontos jelenség, mikor egy külső lejegyző önti formába a parasztember szövegelését. (Szilágyi kiinduló példája: A boldog ember.) A pszeudó-emlékiratok, mint például Csalog Zsolt, Mészáros Sándor, Sarusi Mihály és mások itt tárgyalt munkái ugyanakkor nemcsak néprajzi források, hanem másfelől nézve: irodalmi értelmezésüknek is része az, hogy mit és hogyan dolgoznak föl. Elemzésükkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy „létezett/létezik a kortárs irodalomnak egy eléggé markáns vonulata, mely a folklór elbeszélésekkel (...) rokonítható, bevallottan vagy gyaníthatóan azokból merítkező narrációs technikát alkalmaz”. Tar Sándortól Ferdinandy Györgyig sok példa hozható. A legfontosabb példája Szilágyi Miklósnak éppen az a mű, mellyel én is legtöbbször szoktam előjönni: Csalog Zsolt Parasztregénye. Ennek kiváló elemzését adja, hangsúlyozván, hogy Csalog konstrukciójának semmi köze a népköltészethez, az író a vallomásos önportrét emeli különleges művészi rangra. Nem tudná ezt megtenni, ha nem volna profi folklorista is. Mondhatjuk, hogy szépíróinak álcázott társadalomkutatói életmű a Csalogé, de mondhatjuk fordítva is: társadalomkutatóinak álcázott szépirodalom. Ugyanazt mondjuk tulajdonképpen: magas szintű létértelmezési igény, antropológiai minőség fogalmazódik meg ebben az írói életműben, mely nem jöhetett volna létre, ha Csalog nem tudna mindent az „igaz” történetről, ennek „élettörténeti elbeszéléssé szerveződéséről”.

Tovább
Élet és Irodalom 2019