Molnár Zsófia

(Rodgers–Hammerstein: Carousel, Budapesti Operettszínház, április 27.)

A kontextusnál persze itt és most érdekesebb a színrevitel, egyrészt mert a Liliom jelenleg is több magyar prózai színházban műsoron van (sőt, lesz jövőre is!), másrészt azért, mert a rendező, Béres Attila mintegy húsz éve foglalkozik a darabbal, vagyis kívül-belül ismeri. Lőrinczy Attila dramaturggal sokat is tett azért, hogy a világot keresztül-kasul bejárt zenés feldolgozást visszamolnárosítsa – szövegében, nyelvezetében, apró, visszalopott részleteiben. Ha már a szövegnél tartunk, ehhez a rehabilitációs vállalkozáshoz nem biztos, hogy jó választás volt az időnként merész pennájú Závada Péter: a dalszövegek legtöbbje belesimul ugyan a műegészbe, egy helyütt viszont erősen kilóg a lóláb, helyesebben a szavak lógnak ki az amerikai keresztségben Billy Bigelow nevet kapott Liliom száján, mégpedig egy igen fontos dramaturgiai pillanatban, amikor megtudja, hogy gyereke lesz.

Tovább

(Makszim Gorkij: A mélyben, Örkény Színház, április 17.)

Úgy tűnhet, Ascher nem aktualizál, valamelyest a maga finom módján mégis megteszi, mert a darab nagyon is égető kérdéseket feszeget, nemcsak a hajléktalanságét, de pár megszólalás erejéig még a nők helyzetét is vita tárgyává teszi („Orosz nő pimasz, mert szabad, tatár asszony tudja, mi a törvény”). Már csak az kellett volna, hogy ezt az egészet kissé kevésbé hassa át az artisztikum, mert az is idő, mire Szlávik Juli feltűnően műkoszos és nagy műgonddal koptatott jelmezei a használatban hihető mértékben lerongyolódnak.

Tovább

(Szép Ernő–Guelmino Sándor: Lila ákác, József Attila Színház, április 7., 15 óra)

A zeneválasztás tulajdonképpen pozitíve merész – és remekül működik is, a dalok sokat tesznek hozzá az eredeti regényből jó ízléssel és humorérzékkel adaptált, ahogy Déry Tibor fogalmazott a Nyugatban: Szép Ernő »csodálatosan szép érzékeltető stílusát« megtartó szöveghez (Guelmino Sándor munkája), még ha az utalásokat értő cél- és a teátrum törzsközönsége nem feltétlenül esik is egybe. Példának okáért a Csókolom zenekar Repeta/Persze című számára hangszerelt süteményevés egyenesen nagyjelenet.

Tovább

(Nina Raine: Nemek és igenek, Centrál Színház, március 25.)

És miután a színen lévő két fiatal pár férfi tagjai elsütnek néhány szellemes élcnek szánt, valójában nem is csípős, egyenesen durván gúnyos – nemegyszer szexista – megjegyzést (a jelen- és távollévők felé egyaránt), akkor a továbbiakban gyanakodva keresi a „kendőzetlen őszinteséget”, és főleg a „mély empátiát”. Mert ha a magánéletben, a személyes tér zárt ajtói mögött ez a baráti hangnem, akkor a tárgyalótermekben, ahol ezek a figurák irányítják a diskurzust, ott vajon mi mehet?

Tovább

(Csehov: A Platonov, Katona József Színház, Kamra, március 19.)

Ez most olyan összjáték, amire nem lehet azt mondani egy elismerő, de kicsit unott kézlegyintéssel, hogy a Katona színészei mindent tudnak, ez nem újdonság; hanem amivel a közönség együtt lélegzik: jó helyeken szusszan és nevet, tartja vissza a lélegzetét. A rendezés szépen emeli ki az erkölcsi mérce viszonylagosságát, az emberi természet gyengéit és erősségeit, a bomlás pillanatokból összetevődő folyamatát, a „gyűlölök és szeretek” kettősségét, a helyzetekben rejlő iróniát; kis térben nagy teret ad a színészi játéknak. Igazi nemzedéki Csehov-előadás ez, távolságtartás nélküli, jelen idejű.

Tovább

(Csehov: Meggyeskert, Nemzeti Színház, március 3.)

Silviu Purcărete tulajdonképpen dekonstruál, roppant alapos szövegelemzéssel szétszedi Csehov darabját – gondosan lecsumázza, kimagozza, bekészíti a meggyet –, de színészei nagy részével mintha nem egy színházi nyelvet beszélne. Ki több, ki kevesebb cukrot adagolna ehhez a lekvárhoz – a régi recept elveszett, arra már maga Firsz sem emlékszik, az újat meg még nem sikerült kitapasztalni.

Tovább

(Kander–Ebb–Fosse: Chicago, Székesfehérvári Vörösmarty Színház, február 15.)

Alföldi leképezte a Broadway-t a magyar rögvalóságra, a flittert szépen vasalt ünneplőre és harsány habos-babosra cserélte, Horváth viszont az eredeti – és zeneileg letagadhatatlan – kontextust inkább az absztrakció eszközével tágítja. És ez a legnagyobb különbség: a realizmus foka.

Tovább

(Ivan Viripajev: Álomgyár [Dreamworks], Nemzeti Színház, február 8.)

Ivan Viripajev darabjának, akárcsak Rizsakov rendezésének zárlata nem igazán szolgál semmilyen nagy és bölcs igazsággal. Mert David ébredése nem igazi. A társaságba ugyan visszatalál, talán sok mindent meg is ért, leginkább azt, hogy folytatni kell, de Sally férjének temetése közös haláltáncba fordul a diszkóparketten. Érzéstelenítésbe. Ez az élet egyáltalán nem más minőség. Ami viszont az, sőt, kifejezetten magas minőség, az a video (Vlagyimir Guszev), mert ritka, hogy a színpadot úgy rajzolják tele az algoritmusok, hogy azokba senki sem lép bele. És az is ritka, hogy ez – más helyett – ennyire lekösse a figyelmemet.

Tovább

(PBEST: Jubileumi Beszélgetések, Fészek Művészklub, január 16.)

A függetlenség egyrészről áldás, (szólás)szabadságot ad, fenntarthatóvá teszi a közös örömszínház-csinálás szenvedélyét, másrészről átok, főleg ha valami – nem példa nélkül – az intézményrendszeren kívül ennyire intézményesült, mert ott a bizonytalanság, a várakozás, hogy mikor lesz/lehet új bemutató, a százfelé osztódás, az egyeztetés nehézsége és így tovább. De ahhoz, hogy a Társulat Tortájában húsz év munka után ne legyen az a „keserű íz”, egyvalamit talán nem árt eldönteni: mi Pintér Béla vágyainak titokzatos tárgya? Az elismerés vagy a népszerűség, a szűk szakma méltatása vagy a széles közönség szeretete? Mindenkinek nem lehet megfelelni.

Tovább

(Szuhovo-Kobilin: Az ügy, Katona József Színház, december 19.)

A pars pro toto tipikus esete, szabadon tágítható. Csakhogy Ascher a részletesség javára csupán részlegesen él a tágítás lehetőségével. Kiszínezi a vázlatos tablót, de a kelleténél jobban nem megy bele. Ügyel a színkódra, a meleg barnássárgákra, a szürke árnyalataira, a legfelsőbb kaszt hófehérjére és vörösére, a cipőfazonokra (jelmez: Szakács Györgyi), vizuálisan úgymond kiaknázza, amit lehet: fénykoronát, éles, szögletes csillárglóriát biggyeszt végül a nyertes fejére. (…) Izgalom, különösebb feszültség nincs, csendes gutaütés van, az is csak a színpadon, a néző közben nem kap sem a fejéhez, sem a szívéhez.

Tovább

(Szép Ernő: Patika, Örkény Színház, december 15.)

Az élet megy tovább – és Laposladányban ismétli önmagát.

Ennek a drámának – mert Szép Ernő lágyabb, megengedőbb hangvételű darabja kemény, társadalomkritikus drámává kerekedett a két Mohácsi keze alatt – azonban nem Balogh Kálmán a főszereplője. Az ő figurájának nincs íve, olyan, mintha egész idő alatt nem történt volna vele semmi. Nem így a postamesterrel – Znamenák István tökéletesen felépített, nagyszerűen elszomorító, igazán nagy formátumú alakításában –, aki ebből az esetből okulva igazi helyi potentáttá nőtte ki magát. Kivívta magának a tekintélyt az asztaltársaságnál és az asszonynál egyaránt. Olyannyira, hogy még arra sincs szüksége, hogy holmi vak komondort tartson. 

Tovább

(A kék madár, Budapesti Operettszínház, december 5.)

Závada Péter kifejezetten szellemesen, bár helyenként kicsit tudálékosan és a mesei közegtől idegenül kanyarította a prozódiát. Szellemes például a nagyszülők dalában az isiász, a reuma és a hexensussz sorolása, tudálékos a Fény dalában a fizikai jelenség elemzése (prizma, retina stb.) – bár ha onnan nézzük, hogy ez az egyetlen szereplő, amelyiknél a didaktikus megszólalást nem sikerült kiküszöbölni, védhető: ha lúd, legyen kövér.

Tovább

(Az arab éjszaka, Székesfehérvári Vörösmarty Színház, november 18.; Budaörsi Latinovits Színház, november 25.)

Schimmelpfennig tulajdonképpen simán jelenetekre bontható drámájából, amelyet pont az emel el a bohózati kanavásztól, hogy nem jelenetez, hanem belső monológokként egymásra csúsztatja a szubjektív élményeket és érzeteket, most nagyjából egy időben két magyar bemutató is született, amelyek csupán annyiban vehetők egy kalap alá, hogy mindkettő a hangzásból indul ki, illetve kiválaszt egy-egy szövegmotívumot, amelyet nagyjából következetesen végig is visz.

Tovább

(Büszkeség & balítélet két színészre, Centrál Színház, november 2.)

Nem tudom, mi volt meg előbb, a darabválasztás, a két színész vagy a rendező, mindenesetre ez a három együtt jó csillagállásnak tűnik. Nemcsak azért, mert Ujj Mészáros jól ismeri Balsai Mónit és Schmied Zoltánt (mindkét eddigi nagyjátékfilmjében forgatott velük), hanem azért is, mert ők ketten valahogy látható karakterükben is passzolnak a regénybeli karakterekhez, és játékmódban is szépen simulnak ehhez az elegánsan visszafogott színpadi elképzeléshez. Nem esnek a harsányság csapdájába, nem mozogják túl a létszámhiányt, nem kapkodnak, nem akarnak többet mutatni a kelleténél, egyszerűen jelen vannak és játszanak minden porcikájukkal, örömmel bújnak egyik bőrből a másikba.

Tovább

(Secondhand, Örkény Színház, október 17.)

A műsorfüzet a feldolgozás tág kontextusát vázolja fel, az előadás mély lepárlás helyett helyenként mégis inkább felszínes sztorizás benyomását kelti. Hogyan is lehetne ezt jól érzékeltetni? Mozgalomviselt ember (akár csak egykori kisdobos, úttörő, rajtitkár stb.) nevetésébe ilyenkor óhatatlanul keveredik némi keserűség, ami azokéba nem, akik a rendszerváltás, a berlini fal leomlása, a Szovjetunió széthullása idején még meg sem születtek, akiknek az a természetes, hogy a boltban lehet banánt kapni. Nem feszül itt generációs ellentét, csak a szűrő más. „Senkinek sem kívánnám, hogy szülessen a Szovjetunióba, és éljen Oroszországban” – kulcsmondat ez magyar viszonylatban is.

Tovább

(Divadelna Nitra, 2018. szeptember 29.–október 1.)

Talán ő is egy azok közül a menekültek közül, akikkel a Londonban élő szintén libanoni Tania El Khoury mindössze tízperces, a lehető legszemélyesebb performansza/installációja (?) szembesít. Elmesélni nem tudnám, de nem a nyelvi korlátok miatt, hanem mert olyan finoman zavarba ejtő, amikor az embert szó szerint megérinti egy történet: felteszek egy fejhallgatót, bedugom a karom egy lukon, a fal túloldalán valaki szelíden megfogja a kezem, azt mondja, ő az, aki ott ül velem szemben a tengeren hánykódó csónakban, ujjlenyomatot vesz, és miközben a vándorlásairól mesél, telerajzolja a karomat hátizsákos, bőröndöket húzgáló apró férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel, akik nem tudják, mi felé mennek, de menniük kell. Én pedig, akinek Európa nagy részében már nincs szükségem útlevélre sem, napokig próbálom nem lemosni őket a bőrömről: As Far as My Fingertips Take Me.

Tovább

(Heiner Müller: Kvartett, Trafó, szeptember 21.)

Egyes jelenetek/snittek túllőnek a célon (a kék tolldíszes fehér turbánban Dido áriáját éneklő Lakatos Márk úgy fest a fehér piheparaván mögött, mint egy felcicomázott cirkuszi paripa), mások felvezetés és következmény nélküli, azaz üres formai megoldások maradnak.

Lakatos Márk mindent akar. De ha további színházi terveket dédelget, jobban fel kell kötnie a fekete lakk böllérkötényt.

Tovább

(Háy János: A lány, aki hozott lélekből dolgozott, Szkéné Színház, szeptember 12.)

A darab háromszereplősnek tűnik, de valójában inkább egyetlen nagymonológ – a járulékos szereplőkkel Szabó Máté rendező sem tud mit kezdeni. Hiába a gyönyörű, fájdalmasan sárgás kezdőfény a lányt és saját anyját megjelenítő Moldvai Kiss Andrea hátán, figurája, helyesebben figurái végig teljesen háttérbe szorulnak, amiről mi sem árulkodik jobban, mint hogy halála után csendben kisomfordál a színpadról.

Tovább

(Dollár Papa Gyermekei: Holtvágány, 2-es villamos, szeptember 1., 21.20)

A Holtvágányban minden oda-vissza működik: ellesett életmorzsákból szöveg lesz, abból színház, ami nem épített díszletbe helyeződik, hanem tökéletes kamaratérbe, vissza a megszokott, hétköznapi környezetünkbe, egészen pontosan a 2-es villamosra. Az első felvonás napjainkban, a Jászai Mari tértől a Közvágóhídig játszódik, a második ellenirányban – időben is. A cselekményt történetnek nevezni túlzás lenne, inkább helyzetek vannak – egészen pontosan helyzet van: megcsalás esete forog fenn.

Tovább

(Sziget Fesztivál, augusztus 8–15.)

A nagyra terebélyesedett Sziget Fesztivál immár hagyományos helyszínén, a Cirque du Szigeten – amely már nevében is utal az alműfaj frankofón gyökereire – egy üdvösen félreeső réten fantasztikusan felszerelt cirkuszi sátor áll, amelyben a napi rendszerességgel játszott vendégelőadások azonban inkább frontálisan érvényesülnek. „Nagy Love Revolution”, „kultúrák találkozásának központja”, „sokszínűség, befogadás, tolerancia”, „az életmód szabadságának joga” – olvashatjuk a lózungokat az idei útlevél beköszöntőjében. A sátor három külföldi nagyprodukciója meg is felel ezeknek a kitételeknek: Kambodzsa, Marokkó és a Guineai Köztársaság képviselteti magát (a külső színpadon még Japán tartozik ebbe a kategóriába egy rövid, de technológiailag annál hatásosabb diabolószólóval) – a menedzsmentet a háromból az utóbbi két esetben a „fejlett Nyugat” tartja kézben, és ezzel eleve sok mindent el is mondtunk (lásd forgalmazhatóság).

Tovább
Élet és Irodalom 2019