(Tuniszi terápia. Tuniszi–francia film. Rendező: Manele Labidi. A ruha szabaddá tesz. Francia–algériai–belga–katari film. Rendező: Mounia Meddour.)

Bátor és okos film a Papicha (ez az eredeti címe, a magyarított címnél – A ruha szabaddá tesz – nehezen tudok elképzelni ízléstelenebbet), amely szörnyű állapotokat mutat ugyan, de remény ragyogja be, amelynek aranyfedezete a törékeny-bájos hősnő kőkemény karaktere. Labidi bő két évtizeddel később játszódó filmjében azt láttuk, ha lassan is, de finomul arrafelé a kín, vagyis a remény nem alaptalan – csak idő kell kivárni.

(Critics Awards for Arab Films, 2020.)

A huszonkilenc versenymű a jéghegy csúcsa, a sok száz darabos arab filmtermés java, ám már elég nagy számú ahhoz, hogy következtetéseket vonjunk le a térség filmművészetének jelen állapotáról. Végignézve a játék- és dokumentumfilmek hosszú sorát, amely csaknem háromszorosa egy átlagos fesztivál versenyprogramjának, az összbenyomás több mint kedvező. A mezőny kifejezetten erős, a huszonkilencből legalább tíz kiemelkedően értékes alkotás, s a derékhad is érdekes, színvonalas munkák sora, mindössze négy-öt versenymű mondható részben vagy egészében elhibázottnak.

(Nyomorultak. Francia film. Rendező: Ladj Ly.)

Némi rosszmájúsággal azt mondhatjuk, ha egy francia film Nyomorultak címmel indul, már eleve odafigyelnek rá, ez még a kevéssé olvasott ítészek számára is ismerősen hangzik. Ugyanakkor Ladj Ly mai történetének csak egészen távoli köze van Victor Hugo romantikus nagyregényéhez. Annyi mindössze, hogy abban a párizsi külvárosban, Montfermeilben játszódik, ahol az író élt, s amelynek szegénynegyede inspirációt jelentett Jean Valjean históriájához. A könyv főhőséhez hasonló figura ugyan nem bukkan fel a vásznon, de a rendező biográfiájában találhatóak Valjean sorsára emlékeztető epizódok.

(Zárójelentés. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró: Szabó István.)

Ám a filmesek zenekara, a forgatókönyvíró-rendező vezényletével, fülbántóan hamisan játszik. Kínos ezt nézni-hallgatni két órán át: egy indulatoktól és ambícióktól valósággal szétfeszülő mozgóképet, amelyben nincs egyetlen hiteles helyzet, mondat, kép sem. Nehéz erre magyarázatot találni, elvégre Szabó minden eddigi mozidarabja, még a gyöngébbek is, nagyfokú érzékenységet és biztos kezű profizmust mutatott. Mindezeknek az új művében nyoma sincs, s csak tűnődhetünk a kudarc föltételezhető okain.

(Isten létezik, és Petrunijának hívják. Macedón–belga–francia–horvát–szlovén film. Rendező: Teona Strugar Mitevska.)

Női a téma is, asszonysorsok a férfiak világában, ám feminista alkotásként kezelni szükségtelenül-igazságtalanul beszűkítené e szép filmről folytatott beszédet. Elvégre ideológiának, propagandának és politikának benne árnyéka sincs. Ezzel szemben sűrű élet bomlik ki a vásznon, történetek, sorsok, emberi arcok, magukkal ragadóan, hitelesen. Olykor érzelmesen is, elvégre lehetetlen nem együtt éreznünk Petrunjiával, aki mindenkitől azt hallja, hogy semmit nem ér, s lassanként kiderül, hogy többet ér mindenkinél.

(Pilátus. Magyar film. Rendező: Dombrovszky Linda.)

Dombrovszky művészi bátorságára vall, hogy mer ómódi lenni, visszanyúlni az Őszi szonáta Bergmanjának, a Szerelem és az Egymásra nézve Makk Károlyának stílusához. Az ő hűsége Szabó Magdához nem külsőségeken – korabeli enteriőrökön, frizurákon, berendezési tárgyakon – alapul, hanem a regényben megörökített emberi kapcsolatok csipkefinom újraszövésén; vagyis nem korhoz kötött, hanem azt ragadja meg a regényből, ami kortalan és ma is érvényes.

(Nino bárkája. Magyar tévéfilm. Rendező: Miklauzic Bence.)

A színészek láthatóan lubickolnak a szerepükben, a film pehelysúlya nem kis mértékben az ő vállukon nyugszik. Kellemes meglepetés a Tourette-szindrómás szépség szerepében Gera Marina, aki meggyőzőbb, hitelesebb, mint volt az Örök tél magyarított Zsivágó-históriájában. A Nino bárkája igazi ásza mellette az érző szívű marha vendéglőst megformáló Znamenák István: nagy alakítás egy kicsi, szerény filmben.

(A huszonöt éves Sátántangó. Tarr Béla filmje.)

A Sátántangó, amelyet a szakértők minden idők félszáz legjobb mozgóképe közé szavaztak, ma alighanem élőbb, mint a bemutatója idején volt. Súlya, jelentősége egyre nő az időben, s ez csak nagyon kevés filmről mondható el. Premierje óta negyedszázad telt el, s rajongóinak száma folyamatosan gyarapodik, egy-egy mozivetítése ma is ínyenc esemény, melyre újabb és újabb generációk ülnek be, San Franciscótól Szöulig és Torontótól Amszterdamig.

(Hal. Iráni film. Rendező: Abouzar Soltani. Szereplő: Armin Soltani.)

Ezerhétszáz megölt gyerekálom. Szégyen volna akkor is, ha nem honfitársaink ölték volna meg őket, de így még dermesztőbb. Nem tudok elképzelni méltóbb karácsonyi filmet a Halnál. Elvégre az ünnep arról szól, hogy egy gyereknek a szüleivel el kell menekülnie a hatalom gyilkosai elől, s távoli országban, idegen városban keresni menedéket. Armin és sok ezernyi álmodó kis társa története ez, akik nálunk kértek bebocsáttatást, s nem találtak meghallgatásra; most szögesdrótok mögé zárva, éhezve-fázva várják a bizonytalan jövőt. 

(Házassági történet. Amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Noah Baumbach. Egy esős nap New Yorkban. Amerikai film. Forgatókönyvíró-rendező: Woody Allen.)

Az Egy esős nap New Yorkban szinte semmit nem vállal, de azt megbízhatóan teljesíti; a Házassági történet lényegesen többet, de nem bírja el a súlyát. Élvezetes, nézhető mozi, ám valahogy túl simára formált, s így jóformán semmit nem képes érzékeltetni a dráma valódi mélységeiből.

(Szép csendben. Magyar film. Rendező: Nagy Zoltán.)

Maradjunk hát abban, hogy nem az első, nem is a második, ám a nagyobbik gond, hogy – szemben kvalitásos elődeivel – nem is #metoo-film, még ha ez a címke manapság divatos, s jól cseng a promóciókban. Mert míg az említett hasonló tárgyú mozgóképekből nyíltan és világosan kiderül, mi történt, a Szép csendben vékonyka története megreked a sejtetések-lebegtetések-pusmogások szintjén. Márpedig erről a témáról csak nagyon nyíltan és világosan – azt is mondhatjuk: radikálisan – szabad szólni, másképp nem. Annak a filmesnek, akinek ehhez nincs bátorsága-képessége, tanácsos más történethez nyúlnia.

(Déva. Magyar film. Rendező-forgatókönyvíró: Szőcs Petra. Társ-forgatókönyvíró: Nagy V. Gergő. Operatőr: Dévényi Zoltán.)

A történetet, ha létezik egyáltalán, könnyedén követjük, ám a Déva igazi erejét a kaleidoszkópszerűen elénk kerülő képek és helyzetek adják. A város körüli hegyek s a környéket uraló vár égbe nyúló oromzata, alatta a mélyben a jellegzetes kelet-európai-balkáni lepusztultság, a soha ki nem nőhető államszocializmus omladozó romjai. S falai között a reménytelenség végvidékének bentlakói: nyűtt, bánatos arcok, megfáradt testek, ócska öltözetek.

(FOMO – Megosztod, és uralkodsz. Magyar film. Rendező: Hartung Attila.)

Erős, komoly tehetséggel megalkotott mű ez, szervesen illeszkedik a nagy nemzedéki mozgóképek sorába. Közülük alighanem a legszomorúbb, legillúziómentesebb. Egy olyan nemzedék tükre, amelynek már sem gyökerei, sem jövőképe, sem ambíciói, sem vágyai, csak az aznap esti buliig látnak el, amit gondosan rögzítenek mobiljaikkal, hogy legyenek emlékeik, hogy nyoma maradjon a létezésüknek.

(Mű szerző nélkül. Német–olasz film. Rendező-forgatókönyvíró: Florian Henckel von Donnersmarck.)

Von Donnersmarck mozgóképes élettörténetéből épp az a drámai erő hiányzik, amely Gerhard Richter munkáit áthatja. Az ihlető biztosan ő volt, ám a végeredmény olyan didaktikus, mintha nem a festő nagy művei, hanem szocreál korszakának megtagadott mázolmányai szolgáltak volna mintául a rendezőnek.

Lüktető-élő város és megfelelő infrastruktúra híján Magyarország első számú nemzetközi filmfesztiválja nem tudja úgy kifutni magát, ahogy a színvonala alapján megérdemelné. Erről, persze, nem a szervezők tehetnek, ők az előző évekénél is gazdagabb programot raktak össze. A zsűrit az ismert kanadai rendező, Denis Côté elnökölte, életműdíjat kapott Bille August és George Lazenby, az egyszervolt James Bond, az európai kultúra nagykövete lett Vanessa Redgrave és Franco Nero – sztárok, ismert és ismeretlen filmesek zsibongtak a fesztivál fénykörének vonzásában. Konferenciák, archív bemutatók, kiállítások, kerekasztal-beszélgetések – business as usual, nyugtázhatjuk elégedetten: a Cinefest őrzi a színvonalát.

(Egy herceg és egy fél. Román film. Rendező: Ana Lungu.)

Lungu a húsz éve Cristi Puiu Lazarescujával betört, majd Mungiu, Porumboiu, később Jude és Sitaru világsikereivel folytatódott új román film második generációjához tartozik, s abban a minimalista-realista stílusban folytatja, ahol az elődök abbahagyták.

(A szél másik oldala. Francia–iráni–amerikai film. Rendező: Orson Welles.)

Nem csak Tarantino iratkozhat be a Mesterhez tanulni, hanem minden mai filmkészítő. Mert A szél másik oldala frissebb, eredetibb és modernebb (ha ennek a szónak maradt még értelme), mint bármelyik mostani mozgókép. Legföljebb azokhoz hasonlítható, akiket Welles megidéz: Godard-hoz, Antonionihoz, Bertoluccihoz. S az írókhoz: Orson Welles kedves Shakespeare-jéhez, akinek oly sok darabját megfilmesítette, s Hemingwayhez, akihez hősét, a John Huston játszotta veterán filmrendezőt hasonlította.

(Apollo 11. Amerikai dokumentumfilm. Rendező: Todd Douglas Miller.)

Damien Chazelle-nek ugyancsak az évfordulóra készített, már említett Az első embere alapvetően Armstrongról szól, ám az igazán játékfilmre kívánkozó nagy történet a harmadik társuké, Michael Collinsé. Ő a Columbia űrhajóban ült, amíg Neil és Buzz a Holdon sétált. Elképzelem, ahogy a gyermeke megkérdezi: „Milyen volt a Holdon, papa? – Nem tudom, én csak elmentem odáig, de nem szálltam ki.” A gyerek ekkor alighanem arra gondolt, hogy apja a galaktika legnagyobb lúzere.