Berta Ádám

– Biztos bemenjünk? – kérdi Anna.

– Nézzük meg, egyáltalán nyitja-e valamelyik kulcs.

Sanyi megint a szamárforma tokban kotorászik, félreteszi azt a kulcsot, amelyik a lenti zárba illett. Egy kis kék gyöngy akad a kezébe, mintha Lotti játékai közül keveredett volna ide.

Az ajtón keresztben hevederzár, a kilincs vonalában alsó, fölső. Sanyi reméli, hogy csak az alsó van bezárva. Az első próbálkozásra olajozottan nyílik az ajtó. Az előszobában vannak, megérzik a lakás szagát. Ferdén betűz a nap, eltolt világító négyszög a falon. Sanyi a konyhába megy, Anna tanácstalanul áll a fehéres padlócsempén. Csönd van. Sanyi kinyitja a hűtőt, a felső polcon négy zöldalmás gyümölcsjoghurt, a perforálás mentén nincsenek szétszedve, hogy egyben lehessen kosárba tenni. Jobbra mellettük más márkájú, nagy poharas tejtermékek. A hűtő alsó dobozában további joghurtok, az egész egy csíkos nejlonszatyorba bujtatva, a kamrában balról egy nagy barna polc.

Tovább

Harmadik nap a sírvárosba mentek.

– Ma hova mentek? – kérdezte Bruno, amikor Anna és Ervin lépcsőzött lefelé.

– Mi is a neve, Ervin? – nézett hátra Anna.

– Nekropolisz – mondta Ervin.

Bruno szeme felcsillant.

– Tényleg? Az hol van? – kérdezte, de aztán elfordult.

Kézmozdulattal jelezte, hogy mindegy.

Tovább

Otthon kizárólag indiánkönyveket olvastam, egész délután, hétvégén egész nap, és ezekben folyton előkerült a vadászkés. Vadászkése mindenkinek volt, a sápadtarcúaknak és az indiánoknak is. A műanyag playmobil indián- és kovbojfiguráimnak is volt vadászkése. Én is akartam egyet. Az indiánkönyvekből kiderült, hogy a vadászkés nyele szarvasagancsból van. Álltam a sport-játék-kempingüzlet kirakata előtt, és nézegettem a legnagyobb, csehszlovák gyártmányú bicskát, aminek még műbőr tokja is volt. A tok hátsó oldalán később ejtettem két bevágást, hogy övre fel lehessen fűzni. Ez a csehszlovák bicska lesz az én vadászkésem. A markolatát csont vagy csontutánzat díszítette, én mindenesetre szarvasagancsnak hívtam. 128 Ft-ba került, ami nekem bizony sok pénznek tűnt akkoriban, de a zsebpénzemből kifizettem és hazavittem.

Tovább

Elered az eső. Kutyagolok a műúton, készen rá, hogy a padkára húzódjak, ha hirtelen megjelenne egy kocsi, de nem jön semmi. Elhagytam a falu végét, mindkét oldalról erdős, bozótos terep szegélyezi az utat. Furcsa hang válik ki a visszatérő környezeti zajból, talán madár az. Közvetlenül a pólóra vettem az esőkabátot, az ujja meztelen karomra tapad, nem fázom, de kijózanító ez a hideg, gumis érintés, arra figyelmeztet, hogy közvetlen kapcsolatban vagyok a külvilággal. Bármi történhet. Megtorpanok, hátranézek, bele a sötétségbe, nem látok semmit. Négy-öt méterre tőlem teljesen elfogy a fény, képtelenség megmondani, távolabb mi van. Tímárt, ahonnan jövök, elnyelte az éjszaka.

Tovább

Tovább

– A telefonban már elmondták, szükségét érzik, hogy párterápiára járjanak. Miért? – kezdte az ülést a kopasz, fülbevalós pszichiáter, és játékosan forgatta a szemét. 

– Harminchat éve élünk együtt – szólaltam meg –, és most krízisbe jutott a kapcsolatunk.

Amikor kimondom a számot, mennyei kórus lép be, három szólamban énekli: „huszonhat! harminchat! negyvenhat!”, nem hallom tőlük a saját hangom, kiesek a jelenetből, teljesen összezavarodok.

– ...krízisbe jutott a kapcsolatunk – ismételtem.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019