Szív Ernő

Tovább

Tovább

Az történt, hogy végre Gárdony is megírta a főművét. Sok író és költő ír úgynevezett főművet, és bizony nem is egyszer, de ez most komolynak tűnt. Gárdony be is telefonált a szerkesztőségbe, és nem csak fölemlegette a szerkesztőnek a napokban postázott kéziratot, hanem arra is fölhívta a figyelmét, hogy nem kell nyomban közölni. Izgatott volt, mint kisgyerek a tetanuszoltás előtt. Nem kell mindjárt a következő lapszámban megjelennie. Befelé remegett a hangja. Lehet, hogy bajba kerül a közlés után, mondta, de vállalja. A szerkesztő előkereste a verset, figyelmesen átolvasta, és visszahelyezte a kövér, soha nem lappadó mappába.

Valahogyan mégis elterjedt, hogy Gárdony főművet írt.

Tovább

Tovább

Meg lehet változtatni egy elefánt tulajdoni viszonyait? Már miért ne lehete. Dorogi úrnak azért foglalkozása az ezermesterség, mert ezerféle dologhoz ért, abba egy elefánt eligénylése könnyedén beletartozik. Van ez a cirkusz, félévente jelenik meg a falu határában, ez a neve: Világszám, három gibraltári majom, két láma, a karikás lányok, egy migrénlassú párduc és az erőművész, aki néha bohóckodik is, aztán pedig az a bizonyos elefánt. Koros állat lehetett, bár ennek a fajtának az a jellemzője, hogy fiatalon is idősnek hat. Fasza persze volt, ezen elámult sok falugyerek, amikor pihenőidőben kiengedte a hasából, csak hogy dézsányit vizeljen. Mármost egy napon Dorogi úr, aki legalább ezer dologhoz értett, tűz, víz, föld, levegő, besétált a cirkusz területére, éppen pakoltak, mert a szomszédos telepre készülődtek, és elkötötte az elefántot.

Tovább

Tovább

Tovább

Én eleinte úgy voltam ezzel, hogy bármilyen bajnokságba, bármilyen alkalmi versenybe vetett is a sors vagy a jó szerencse, beutaló, kiutaló, küldöttségi hősszerep, eljátszottam. Átmenni a túloldalra. Köszönni egy kavicsnak. Szervusz, levél. Két kilométert lesántikálni egyetlen másodpercért, hogy mire odaérek, akkor és ott az lesz. Hopp, meg is volt. Megtekinteni, megköszönni, fordulni vissza. Felejteni. Egyszavas szerep, oké. Esztétikai díszfalatka lenni a megye egyben, oké. Kimaradni, kilógni, elfelejtődni, oké.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Üldögélt a gödör mélyén egy ember. Néha fölpillantott, ilyenkor kifényesedett az arca. Kiáltott is, hahó, hahó. Kérem!

Emberek! Barátaim!

Vagy sokáig hallgatott, percekig meg se szólalt. Összeszorította a száját. Máskülönben nem volt ez átlagos gödör, meglehetősen nagy volt, és valóban mély. Olyan volt, mint egy kút. Mint egy kürtő! És igaza volt ennek a kiáltozónak, mert jártak és keltek körülötte az emberek, joggal számíthatott bizonyos kedvező megoldásra. Számíthatott arra, hogy kihúzzák abból a gödörből. Viszont nagy volt odafönt a forgalom. Nyilván nem hiába igyekeztek és iparkodtak az emberek. Egyeseknek, miközben a dolgukra siettek, az útjába került a mélyedés. Ki kellett kerülni, és ez bosszúságot okozott. Korholták is a felelősöket, akik nagy, virágos íróasztal mögött hegyezték a ceruzát.

Sok a gödör, a kátyú, a mélyedés! Miért van ennyi?! Példátlan!

Tovább

Tovább

Volt nála a Veresné, ahogy megígérte, de különben ígéret nélkül is jött. A Veresné még el tudott járni a temetőbe, és temetésekre is szokott menni rendszeresen, és amikor meghalt Valika, a tanítónő, pedig úgy volt, hogy megmentik a megyeszékhelyi kórházban, de aztán nem sikerült megmenteni, mert mindig van komplikáció, átjött, és elmesélte, milyen volt. Veresné el szokta mesélni, hogy temetik el ezt vagy azt, például, ki jön el, ki hiányzik, mert azt is tudja, mert megfigyeli, ki hol áll, és hogy néznek egymásra. Az nagyon érdekes Veresné szerint, ahogyan méregetik egymást ilyenkor az emberek. Azok a tekintetek! Ott dúl az élet a sírkövek fölött, és minek. Vagy hogy ki sír őszintén. Ki a legrészegebb. Részegen is jönnek, nem bírják ki. Már előtte berúgnak, de Veresné észreveszi. Meg elmeséli a koszorúkat is. Veresné eléggé otthon van a koszorúkban, mondjuk, annyi temetőbe járás után ez nem csoda, csak ránéz, és megmondja, mennyibe kerül.

Tovább

Tovább

A börtönőrt akkor látta először, amikor meglátogatta az egyik barátja. Ez az úgynevezett barát azért kereste föl, hogy tudósítsa, bizonyos ügyeket újra tárgyalnak, köztük, az övét is, és most neki az lenne a legjobb, ha együttműködő lenne. Ne ellenkezzen. Nincsen értelme dacnak, haragnak. Ő meg azt mondta a barátnak, hogy még mindig nagyon fél. A barátja megértette. Természetes, hogy fél, van rá oka, de meglátja, hamarosan vége lesz. Suttogott. Minek lesz vége?! Meg lehet tisztulni, és meg is fognak tisztulni.

Tovább

Tovább

Tovább

Pont, ordította az író.

Pont, sírta Encike.

Újbekezdés, nagy ká, király, kettőspont, és mi a dolgod, te nép, tudod-e, ahol vagy, hegyen, völgyben, levegőben. Újbekezdés, nép, kettőspont, és a bányában, uram, pont, újbekezdés, nagy ká, király, és a bányában, mindenütt, ahol vagy, dolgozz. Dolgozni a te dolgod, te nép!

Te-dol-god, te-nép, írta Encike, pont.

Nagy en, nép, kettőspont, jaj, jaj, jaj! Még egyszer, jaj, jaj, jaj. Zárójel, nép keservesen jajgat, zárójel bezárva.

Be-zár-va, fejezte be Encike.

Aztán csönd lett.

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019