Mindenki másképp csinálja
A legutóbbi romániai önkormányzati választások egyik szenzációja az volt, hogy a negyvenegy megyeszékhelyből tizenegyben olyan polgármestereknek szavaztak ismét bizalmat, akik ellen bűnvádi eljárást folytat az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság. Ez a neve annak a rendkívüli ügyészségnek, amelyet egy évtizeddel ezelőtt a központi és helyi közigazgatást át- meg átszövő korrupció felszámolására hoztak létre, és azóta nemzetközi hírnévre tett szert, mivel miniszterek, államtitkárok, szenátorok, képviselők, polgármesterek és más intézményvezetők ellen indított sok esetben börtönbüntetéssel végződő vizsgálatot.
Árapály a Kárpát-medencében
Le kellene mondani a nemzeti egyformaság sorvasztó koncepciójáról, és helyettesíteni kellene a sokféleség elfogadásával, mert így lehetnénk valóban erősek ebben a szétszakítottságban. Ehhez viszont szinte a nyelvünket is meg kellene reformálni, hogy ne legyünk „túliak”, mert amíg központból „lát” minket a beszélő, mindaddig „határon túliak” leszünk (mi erdélyiek: „erdőn túliak”) …
Újabb marosvásárhelyi gondolatok
Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhely ürügyén kifejtett „gondolatai” nyilván benne voltak a kor eszmerendszerében, és kétszáz esztendő múltán Samuel P. Huntington ugyanazt mondja el, komorabban: „Az elkövetkező időszakban a világ békéjét leginkább a civilizációk összecsapása fenyegeti, és a világháború veszélyével létrehozott nemzetközi rend háríthatja el.” Nekünk nyilván nem kellett volna ezt a teóriát váratlan újdonságként fogadnunk, hiszen a Csokonai-vers tanúsága szerint is évszázadok óta ebben a Kelet-Nyugat dilemmában élünk, legfeljebb a negatív vagy pozitív előjelek kerültek időnként egyik helyről a másikra, nézőponttól függően. Ennek ellenére érthető, hogy Erdély „tatárpuszta” voltának valamiféle igazolását láttuk A civilizációk összecsapásában: „Legalább ötszáz éve itt húzódik a határ. Északról indul, végigfut azon a területen, ami ma Finnországot Oroszországtól és Oroszországot a balti államoktól (Észtország, Lettország, Litvánia) elválasztja; átmegy Belorusszia nyugati területein, Ukrajnán, elválasztva a görög katolikus nyugati részeket az ortodox keletiektől, áthalad Románia azon részén, ahol a katolikus magyar lakosságú Erdély helyezkedik el, végigmegy a hajdani Jugoszlávián, melyet azon a ponton vág ketté, ahol Szlovénia és Horvátország határolja a többi köztársaságot.” Hát igen, egyik szemünk sír, a másik nevet, ha arra gondolunk, hogy mennyi minden változott Csokonai Vitéz Mihály verse, illetve Aranka Györgyék 1806-ban megszűnt Nyelvmívelő Társasága óta, de egyelőre még nem „kopároznak” a medvék Maros várának helyén, még adott az esély, hogy a törésvonal nyugati oldalán maradjunk, vagy hogy ezt a törésvonalat megszüntessük, és összefogjunk a „Gyarló tudatlanság! Zablátlan indulat” ellen, ami a költő szerint minden bajunknak az oka.
Nemzeti kockajáték
Puskásnak lepecsételték a bal lábát. Gyermekkoromban, Budapesttől jó hétszáz kilométerre egyik emlékezetes legendánk volt ez. A Kárpátok délkeleti csücskében, Kézdivásárhelyen annak idején legfeljebb rádióban hallgathattuk a futballmérkőzések közvetítését, és még azt sem tudtuk, hogyan néz ki a nagy hírű labdarúgó, akit mi egyébként csak vezetéknevén emlegettünk, mert konzervatív háromszéki világunkban elképzelhetetlen volt egy felnőtt embert Öcsinek nevezni.
Pont, pont, vesszőcske
Mi tagadás, mostanában egyre szívesebben járok-kelek képtárakban, vagy ha ez éppen nem lehetséges, az időutazásnak egy másik, olcsóbb módját választom: művészeti albumokat lapozgatok. Kétszáz-háromszáz vagy akár ezer esztendővel is visszamehetek így az időben, és nem elsősorban a művészet fejlődésének az állomásai, keresztútjai, leágazásai izgatnak, ugyanis nem nagyon hiszek abban, hogy mindenütt, mindenben a fejlődést lehet és kell keresnünk.
Rekviem egy macskáért
Ellentmondásos viszonyban vagyok a macskákkal. Hiszen köztudottan nem igazi háziállatok ezek az egyébként dörgölőző, hízelkedő jószágok, még akkor sem, ha állítólag éppen hogy a házhoz ragaszkodnak leginkább, nem a gazdájukhoz. Ha úgymond „az oroszlán is egy macska, / csak egy kicsit nagyobbacska”, akkor ennek a fordítottja is igaz, a macska is egy kisebbecske oroszlán, békíthető talán, de valójában mégsem szelídíthető. Talán ezért is vágyunk annyira a kegyeire, míg a kutyának, éppen ellenkezőleg, mi osztunk kegyeket, és attól érezzük jól magunkat. Jobban tartok a macskáktól, mint a kutyáktól, mert érzem, uralkodni akarnak rajtam. Anyám elbeszélése szerint legelső érthető szavam egy macskaűző szó volt: kácc! Ami persze eredeti német jelentésben csak annyi, hogy macska, vagyis: Katz, ebből lett nálunk indulatszó. De mi tagadás, sok fontos példát és példázatot köszönhetek a macskáknak, egyiket-másikat meg is írtam. Tetszik, nem tetszik, La Fontaine-nél rafináltabb írók ma sincsenek, és ha mégis, az valójában csak látszat. Vagyis vannak ugyan, de később majd feledésbe merülnek.
Székely lávsztori
Felhívott Zsuzsa Olasztelekről. Jobban mondva Annát hívta fel, hozzá több bizalma van, engem visszategezni sem mer, csak bélabácsiz nagy respektussal. Zsuzsa Laci unokaöcsém felesége, talpraesett menyecske, csupa közhely jut róla az eszembe, hogy tűzrőlpattant meg pirospozsgás, ilyesmik. Nem tudom, pontosan hány éves, lassan a negyven felé járhat már ő is.
