Markó Béla

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Várady Tibor: Mi történt Écskán? Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2019, 185 oldal, 3500 Ft

Oly módon Trianon-könyv ez elejétől végéig, hogy alig beszél Trianonról, viszont annál többet azokról, akik nemhogy egy országra, de még szeretteikre sem viselnek igazán gondot. Túlzásnak tűnik? Periratok, levelek, számlák bizonyítják. A múlt az egymás mellé illesztett dokumentumokban egészen másnak mutatkozik, mint ahogy a történelemkönyvek írják. De azért szeretet is van ebben a dokumentum- (és esszé-)regényben, a szerző szeretete a soknemzetiségű Bánát iránt, ahol talán mégis úgy lehet túlélni sok mindent, hogy nem szabad tudomásul venni a történelmet. A nemcsak jogászként, hanem íróként is kiváló Várady Tibor tűhegyes iróniával mutat rá, mi a megoldás...

Tovább

Wass Albertet szíve joga olvasni bárkinek, végül is olvastattak errefelé annyi mindent velünk az elmúlt száz évben szélsőjobb vagy szélsőbal ideológiával beoltott kultúrpolitikusok, gyerekkoromban elfogyasztottam én is töméntelen szovjet irodalmat és magyar vagy román proletkultos regényeket garmadával. De úgy látszik, a jó pap tényleg holtig tanul, ugyanis egy hosszú-hosszú pillanatig elhittem, hogy ezen már túl vagyunk, és most gyógyíthatatlan naivságomban meg kellene kérdeznem újsütetű irodalompolitikusainktól, köztük néhány Magyarországra elszármazott földimtől is: mégis mi lenne, ha Wass, netán Nyírő szobrai helyett Bánffy Miklóst, Kós Károlyt, Dsida Jenőt, Áprily Lajost, Tamási Áront, Kuncz Aladárt, Karácsony Benőt, Berde Máriát örökítenénk meg minél többször a Kárpát-medencében – legalább a tankönyvekben –, ha már annyira édes nekünk az Édes Erdély? Mert hát, ismétlem, mindennél jobban szerettünk volna hajdan egy összmagyar értékközösséget irodalomban, művészetben. Most pedig azon töprengek: lehet, hogy még várnunk kellene egy kicsit?

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

A közös Európa természetesen közös olvasmányokat is jelent. Idézeteket, amelyeket Párizstól Budapestig ismernek legalább egy generáció tagjai, és ezek az idézetek akadálymentesen közlekednek Keletről Nyugatra vagy fordítva. Mondjuk a Švejk.

Tovább

Arany-év volt a tavalyelőtt, és végső soron megnyugtató volt látni, hogy van egy zseniális költőnk, akit már-már egyformán becsülünk mindannyian, költők, írók, irodalomtörténészek szívesen beszélnek róla. Már-már idilli kép rajzolódott ki az egyébként tartalmas emlékversekben, esszékben vagy tanulmányokban, a folyóiratok különszámaiban. Legfeljebb azon kellett elgondolkoznom, hogy ennyire problémátlan nagyság talán nincs is a valóságban. Szeretem én is Arany Jánost, másokhoz hasonlóan, dilemmák és problémák nélkül tulajdonképpen, írtam is róla, ha kértek, több helyre.

Viszont Ady Endrét is szeretem. Zaklatottabb, ki-kihűlő, fel-felforrósodó szeretet ez, de talán mélyebb is, ha szabad ilyent mondani. Évfordulója volt, van neki is az idén, bár úgy tűnik, jóval szürkébbre sikeredett, mint az Arany-év.

Tovább

A Ceaușescu-rendszer utolsó éveiben nagy hatással volt az erdélyi magyar közéletre egy rockopera, az István, a király. Csempészáruként, hanglemezen jutott el hozzánk, a határon elkobozták, ha megtalálták. Nem csodálkoztunk a tiltáson. A Bródy–Szörényi-mű erős megújulásüzenetet, Európa-üzenetet hozott a mi zárt világunkba, ráadásul ideológiailag teljes mértékben ellentmondott a hivatalos álláspontnak, akár a cenzúrázatlan magyar történelemről, akár a keleti tradíció és a nyugati modernizáció szembeállításáról lett légyen szó.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Az európai nemzetek természetesen mind megemlékeztek idén az első világháború befejezéséről, bár nem egészen egyformán. Ünnepelni inkább a győztesek ünnepeltek, de mindenki elsiratta a maga halottait, és próbálta megfogalmazni a tanulságokat. Együtt vagy külön-külön. Úgy tűnik, Nyugat-Európában együtt is, Kelet-Közép-Európában és a Balkánon pedig csak külön. Biztosan van a közös emlékezésekben képmutatás is, hiszen itt-ott még tőlünk nyugatra is felpúposodik a szőnyeg alól, amit az elmúlt évszázadban besöpörtek alája. Nem igazán esett szó arról sem, hogy az elrontott béke nagyon hamar újabb világégéshez vezetett. Mégis biztató volt látni, hogy Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök az 1918-as compiègne-i fegyverszünet emlékhelyén a századik évforduló alkalmából közösen avatott emléktáblát, amelyen mindketten „ismételten kinyilvánították a francia-német megbékélés jelentőségét Európa és a béke szolgálatában”. Volt ott azelőtt is egy emléktábla a következő szöveggel: „[...] itt ért véget a német birodalom bűnös gőgje, amelyet legyőztek a szabad népek, akiket igába akart hajtani”.

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020