Kálmán Gábor

Tovább

Tovább

Tovább

Tisztességesen öltem meg az apámat, azt hittem, ezzel vége a történetnek.
Nem jutottunk vissza az országba.
A határon átvezető hídon felborult egy kamion, keresztbefordult, miközben feketén úsztak felette a baljós viharfelhők. Szorongtam az anyósülésen, rázta a kocsit a szél, csak arra tudtam gondolni, hogy szeretnék hazajutni.
Vissza kellett fordulnunk, a kamion teljesen elzárta – valószínűleg órákra – a forgalmat a hídon. Kiborult a rakománya is. Fagyasztott csirkék. Tollfosztott, halott madarak lepték el a hazavezető utat. Sok halványsárga tetem, görgette őket a szél, összefújta és szétszórta, miközben a kamionsofőr idegesen gesztikulált a határőrökkel és viszont.
A háttérben nemzeti lobogókat cibált a vihar.
Talán tíz-húsz percig vártuk, hátha történik valami, aztán feladtuk. A sort fokozatosan hagyták el az autók, tolatgatás, ipszilon fordulás, káosz lett a híd felé vezető útszakaszon, egymás után adták fel az autósok a várakozást. A legtöbben csak a szomszédos városba mentek vásárlóturizmus miatt. Bár két szomszédos kelet-európai országról volt szó, odaát mégis többet ért a nemzetközi valuta a kissé elmaradott helyinél. Ez volt a mi hazánk.

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

(A vers olvasásához, kérjük, fizessen elő!)

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2019