Suergoenyvalaszt, Hoefer
1994 márciusában három ember ült a rádióstúdióban: Döbrentei Kornél, P. Szabó József és, emlékeim szerint, Rapcsányi László. Utóbbiban nem vagyok egészen biztos, bízom abban, hogy emlékezetem nem csal meg. Szombat délután négy óra volt, ilyenkor kezdődött a rádió politikai-kulturális hetilapja, a 168 óra, csakhogy a Magyar Rádió ügyvezető alelnöke, Csúcs László nem sokkal előtte elbocsátotta a műsor szinte teljes stábját, és ilyen előzmények után ült be a három említett beszélgetőtárs Mester Ákosék helyére.
Miről szólt a beszélgetés? Arról, hogy milyen jó is, hogy végre ők, mármint a szellemi élet nemzeti gondolkodású emberei elfoglalhatták azt a helyet, amelyik már régóta megilleti őket. Már régen nekik kellene szólniuk a hallgatókhoz olyan mondanivalóval, amelyik nemzeti sorskérdéseket, nem pedig marginális politikai ügyeket tárgyal. Ez az örömködés töményen mintegy négy percen keresztül tartott, kissé ellazultabb változatban további két-három percig, aztán hirtelen csönd lett. Négy-hat-hét percig lehet arról beszélni, hogy milyen jó is, ha a sors igazságot szolgáltat, mert akkor lehet fontos ügyekről tárgyalni, de az élő rádióműsor kegyetlen szigora szerint a nyolcadik percben már illik valami érdemlegeset mondani. Nem lehet egy műsor csaknem egyórás időtartama alatt arról beszélni, milyen jóra is fordult a benn ülők, rajtuk keresztül a nemzet, sőt, az egész térség sorsa.
Lecsorog
Amikor a kormányfő arról beszélt, hogy az angolok ellen továbbjutó horvátok „a mi kutyánk kölykei”, nem a futballról beszélt. Saját magáról mondott el alighanem mindent. Tömör és pontos megfogalmazás életről, gondolkodásról, a keserűnek tartott gyerekkorról. Benne van minden, mint Juhász Gyula félrecsúszott nyakkendőjében. Erről, azt hiszem, ő nem tud.
Általában sem értem, mit nem tud megemészteni néhány kormánypárti koponya azon a nem túl bonyolult összefüggésen, hogy nemzetközi sportversenyek végén döntőt játszanak, és ezen a döntőn az addig eljutott két csapat mérkőzik az első helyért. Az idei világbajnokságon Franciaország és Horvátország jutott döntőbe, de még le sem játszották, elszabadult a kormányfői agy. Mint említettem, már a horvátok Anglia elleni meccsét is úgy kommentálta, hogy Horvátország a mi kutyánk kölyke. Ez alapjában véve semmit sem jelent, legföljebb azt, hogy a világbajnokságok kilencvenéves történetének egyik legnagyobb meccsét a helyszínen megtekintő Orbán Viktornak mindösszesen ez jutott eszébe. Hogy ki ki mellett áll, kihez tartozik, kinek kell drukkolni. Azok közül a meccsek közül, amiket láthattam televízión, ehhez a horvát–angolhoz legföljebb az 1970-es mexikói Olaszország–NSZK meccs volt hasonlítható, vagy az 1990-es Anglia–Kamerun. Sorolhatnám ide a számunkra keserves 1954-es NSZK–Magyarország döntőt, de inkább azt furcsállom, hogy egy futballhoz állítólag nagyon értő embernek miért az jut eszébe egy ekkora meccsről, hogy a győztesek a mi kutyánk kölykei.
Egy nyugodt ember
Ül agárdi házában L. Simon László, és nézi, amint kinn csepereg az eső. Elégedetten múlatja az időt: bársonyos lelke és a kint csepergő nyári eső – ha szabad úgy fogalmazni – harmonikusan párzik. Ezt onnét tudni, hogy maga érzékelteti kedden délután abban a telefonos beszélgetésben, amelyre Bolgár György kérte. Kocsival igyekeztem kifelé a városból, valahol a Műcsarnok környékén kapcsolódtam a beszélgetésbe. Az egykori kulturális államtitkár azt érzékeltette, milyen nagy a nyugalom Magyarországon, pontosan ezt látta a közelmúltbeli Omega-koncerten, ugyanezt a Metallica-bulin, és érzi ezt a biztonságot, bárhova megy. Hogy jó élni itt, előbb-utóbb mindenki rájön majd. Valahol a Duna-parton tartottam már, ő arról beszélt, hogy Orbán miniszterelnök élhetővé tette az országot, hát miért nem lehet nyugodtan és békességben élni. Itt nincsenek olyan elemek, akiktől tartani kellene, nem erőszakolnak lányokat, asszonyokat. Így tölti napjait L. Simon, nyugalomban, békességben.
Sajnos eltűnik
A kormányfő, mint egy nyilatkozatában kijelentette, nem vagyonos ember. Idevágó hivatalos bevallásában – feleségével közösen – egymillió forintnál kevesebb megtakarítást tüntet fel, ez az összeg évről évre egyre kisebb. Ezzel szemben prímán megy a család összes többi tagjának: szüleinek és testvéreinek cégeiből csak tavaly másfél milliárd forintot vettek ki tulajdonosaik osztalék formájában, 2014 óta pedig közel 4,4 milliárdnyi jövedelemhez jutottak így – írja a G7.hu. A lap hozzáteszi: a 2010 és 2014 közötti kormányzati ciklusban ez az összeg még csak 384 millió forint volt. Orbán Győző, Orbán Győzőné és Orbán Áron egymás között passzolgatott vállalatainak már abban az időszakban sem ment rosszul, ám nagyjából 2015-ig visszafogták magukat a tulajdonosok, és a pénz egy jelentős részét inkább a cégekben hagyták. Aztán két évvel ezelőtt elkezdték kisöpörni a vállalatokat. A 2017-es év abszolút rekordot hozott a bő 1,5 milliárdos kifizetéssel, pedig ebben még nincs is benne minden Orbán rokonságához köthető vállalkozás. A portál kiemeli, hogy az Orbán szülők és testvérek cégei közül a legjobban a bányavállalatok, illetve az azokhoz kapcsolt logisztikai cég termelnek, a vállalkozások bevételének egy része pedig biztosan állami és uniós forrásból finanszírozott megrendelésekből származik. Ez már csak azért is föltűnő, mert korábban a miniszterelnök azt állította, hogy a családja közvetlenül nem vesz részt EU-s projektekben, mert az összeférhetetlen az ő pozíciójával. Az első Fidesz-kormány idején Orbán állítólag még kifejezetten kérte apját, hogy ne vegyen részt állami beruházásokban (már akkor is sikertelenül – KZ). Ma a Nehéz Kő Kft. nevű, családjához köthető fuvarozó vállalat közel 300 millió forinthoz jut egy vasút-korszerűsítési projektből. Történik mindez akkor, amikor az Európai Parlament szakbizottsági jelentése szerint egyáltalán nincs minden rendben a magyarországi uniós közbeszerzésekkel. A pályázati kiírások 36 százalékában egyetlen pályázó van, és még mindig nem tudni, hogy a magyar hatóságok hogyan választják ki a projekteket – emelte ki a jelentésében Ingeborg Grässle, az EP költségvetési ellenőrző bizottságának elnöke. Ugyanezt a korábbi igazságügyi miniszter, Bárándy Péter így fogalmazta meg: a jogállamiság sérelmét jelenti, ahogyan a gazdaságot jogszerűnek csak felületes szemlélő által értékelhető módszerekkel manipulálják, például pályázatnak nevezett, de valójában eleve névre szóló megbízásokkal.
Az eldobott szendvics
Kedvenc politológusi tétel, hogy az ellenzék többek között azért bukott meg a választásokon, mert nem volt víziója az ország sorsát illetően. Ellentétben a kormányerővel, amelynek határozott elképzelése volt a legfontosabb hazai sorskérdések tekintetében.
A hét elején tíz miniszterjelöltet hallgattak meg a parlamenti szakbizottságok, vagyis azt a tíz embert, aki mint majdani tárcavezető az ügy természetéből adódóan a legpontosabb és legtávlatosabb gondolatok megosztásával mutathatta volna be az ország előtt álló perspektivikus feladatok mibenlétét és azok megoldásának legjárhatóbb útját. Ezt azonban egy-két kivételtől eltekintve egyikük sem tette meg, mert vagy annyi fáradságot sem vettek, hogy válaszoljanak a nem túl acélos és tartalmas kérdésekre, vagy pedig azért, mert ilyen vonatkozású elképzelésük nincsen.
Varga bácsi igaza
2016 őszén Bolgár György telefonálós műsorába bejelentkezett egy hangjáról ítélve idős ember, Varga bácsiként mutatkozott be. Szenvedélyesen, fújtatva beszélt, azt ismételgette, hogy ha ebben a helyzetben, az Orbán-rendszer diktatúrába hajló berendezkedésének már nem is az elején, a baloldal erői nem képesek összefogni, mert mindig találnak valami kifogást, és hagyják, hogy a Fidesz–kereszténydemokrata kormány típustermékei, az uniós pénzzel kitömött lumpenburzsoák és az őket kistafírozó lumpenpolitikusi réteg uralkodjon, akkor a baloldal vezetői nem a társadalomért dolgoznak, és értéktelen emberek. Mondta Varga bácsi, és igaza volt.
Április 8-án aztán kiderült, hogy az ellenzék nem volt képes összefogni, a pártvezetők most kifogásokat keresnek ez ügyben, és persze találnak. Amikor épp nem szűzbeszédüket fogalmazzák, választási vereségük különféle, amúgy egyenként triviális magyarázatait sorolják.