Kovács Zoltán

Tovább

Nézem Lázárt, hallgatom, amit beszél, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy ennek az országnak pont ilyen emberekre van szüksége, mint Lázár. Nem kell jobb, mert tökéletesen megfelel neki az ilyen is. Az ország működése olyan színvonaltalan és slampos, hogy nem egyszerűen megfelelnek a Lázár-szintű emberek, de a rendszer ki is termeli ezeket az alapjában véve egyforma embereket, nyomja ki magából őket, mint egy folyamatos üzemre állított bálázógép.

Tovább

Így kezdődik Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág című könyve: „1940-ben barátaimmal figyelemreméltó hírre bukkantunk a Tudományos Akadémia Természet című folyóiratában. Az állt ott apró betűkkel, hogy a Kolima folyó melletti ásatások során valahogy felszínre került egy föld alatti jéglencse, egy megfagyott ősvilági folyó – és abba belefagyva egy ásatag (több tízezer éves) faunába tartozó néhány állatpéldány. Ezek a halak vagy tritónok a képzett tudósító tanúsága szerint olyan frissen s épségben őrződtek meg, hogy a jelenlévők a jeget meglékelve ott helyben elfogyasztották őket, mégpedig a legnagyobb készséggel. A folyóiratnak bizonyára sikerült csodálatba ejteni olvasóit, hogy a halak húsa oly sokáig frissen megőrződik, de kevesen lehettek olyanok, akik előtt megvilágosodott ennek a hírnek az igazi tartalma: megértettük, mert mi magunk is ama jelenlévők közül valók vagyunk, a raboknak abból a hatalmas, a világon semmihez sem hasonlítható néptörzséből, amely egyedül képes készségesen tritónt enni.”

Ez a bevezető gondolat a könyv egyik nagy hatású eleme, amelyik arról szól, hogy a kolimai száműzöttek olyan éhezés közepett éltek, hogy megették a tízezer éves leletet. Mégpedig készséggel. De ez a kis szövegrész megmutatja azt is, hogy nincs az a résmentes kommunikáció, amelyik tökéletesen működne, mert egy árva hír is megvilágíthat olyan körülményeket, adatokat és tényeket, amelyeket a közlők éppen hogy elrejteni akartak a világ elől.

Tovább

Tovább

Tovább

Tovább

Interjút adott a magyar gazdaság kilátásairól Chikán Attila a Népszabadságnak. Az első Orbán-kormány minisztere, a Budapesti Corvinus Egyetem professzora helyzetértékelését azzal összegezte, hogy a hasonlóság igen erős a Móricz által a Rokonokban felfestett világgal. Hazánkban nincs csődveszély, de folyamatos lecsúszás van. Az ország nem azért áll rosszul, mert Mészáros Lőrinc meggazdagodott.

Érdekes, hogy a Rokonokkal már az első Orbán-kormány működésével kapcsolatban is keletkeztek finom párhuzamok. Amikor a Katona József Színház előadásában a második felvonás elején színre toppan Berci bácsi, aki az akkor még többé-kevésbé tisztalelkű Kopjássnak szegezi a kérdést, hogy „Te Pistám, kellene valamit kezdeni azzal a bányával, például valami kis városi fölvásárlást”, a nézőtéren végigsöpört a moraj: akkoriban épp az Orbán-bányák ügye volt bírói szakban. És a Rokonokban nem Berci bácsi a főszereplő. A Berci bácsik – ha hívják őket, ha nem – mindig megjelennek, ahol várható, hogy a nagyasztalról leesik majd néhány morzsa vagy egy falat kenyér. Ráadásul Berci bácsit Kopjáss a pokolba kívánja a rossz minőségű salgótarjáni szenével együtt, csak nem tud vele mit kezdeni – merthogy rokon.

Tovább

A hazugság, mint látni, olyan, mint a beázás: fölülről jön, aztán megy lefelé, egészen az alapzatig. A szentgotthárdi polgármester szerencsétlen, semmi mást nem mondott, mint a nála sokkal följebb ülő kormányfő, aki összevissza beszélt migránsokról meg terroristákról, aztán egy fokkal lejjebb minisztere az arabosodó Brüsszelről és az aktivisták által cserbenhagyott cigányokról (NB a kormányzati cserbenhagyásról miért nem beszélt?), majd a stupiditás impozáns fölépítményéhez legalul hozzátette a maga handabandáját  a szentgotthárdi polgármester is, hogy akkor a hazai közgondolkodás vertikuma teljes valóságában pompázzon. 

Tovább

Tovább

Most akkor itt van ez a rohadt kerítés. Évtizedes barátságok szakadnak meg, családok esnek szét csak azért, mert a nép eltérően ítéli meg a migránsválság lehetséges megoldásának egyik központi elemét, a kerítést. A medencemagyarság most épp kerítésellenesekre és kerítéspártiakra esik szét. Pontosabban esett szét. Aki úgy találja, hogy a kerítés hatékony eszköz, az a másik oldal szerint rendpárti, bezárkózó, feladja az uniós értékeket. Akik a kerítés ellen vannak, azok a másik oldaliak szerint liberális szépelgők, globalisták, a nemzetközi tőke, nevezetesen Soros György szekértolói, és ahogy lenni szokott, az erre az oldalra vonatkozó szomorú taxáció szépelgéssel indul, majd hazaárulózással végződik.

Nem meglepő, inkább tragikus. A magyar nemzet minden héten, sőt, olykor heti kétszer esik kétfelé. Hol boltbezárások ügyében, hol metróügyben vagy a Nemzeti Színház színhelyének tekintetében, de kétfelé esik a nép olyan kérdésben is, hogy kell-e nekünk Répcevis–Felsőlászló viszonylatban közlekedő kis forgalmú járat: ilyenkor pusztító erővel csapnak össze a technokraták és a helyváltoztatás állampolgári jogát féltők, a gazdasági szempontok szerint gondolkodók és a személyhez fűződő jogokat védők. Normális ügymenet szerint az ilyen kérdések természetesen megoldhatók volnának értelmes keretek között, mondjuk a parlamentben, hisztérikus viták nélkül, de olyan országban élünk, ahol egy délelőtt eldobott almacsutka délutánra lángba boríthatja az országot, estére pedig mint nagy fekete felleg fölrémlik a nemzethalál. 

Tovább

Tovább

A legnagyobb baj, hogy ezt a maszlagot a teremben helyet foglaló, szövetségbe tömörült keresztény értelmiségiek, a magyar polgári gondolkodók legkiválóbbjainak egyesülete és nemkülönben Professzorok Batthyány Körének nyilvánvalóan éles koponyái szájtátva, egyetlen arcrezzenet nélkül hallgatják.

Tovább

Nemrégiben a rendkívüli uniós csúcsról hazaérkező Orbán Viktor az ügy jelentőségéhez mérten, nyomban a tárgyalások után, a hajnali órákban úgy tájékoztatta a sajtót, hogy az általa előterjesztett hat rendezési javaslatból „ötben sikerült dűlőre jutni”, ami hatalmas diplomáciai siker. Még aznap délelőtt kiderült, hogy a kormányfő ezeket a pontokat nem a döntésre kizárólag jogosult plenáris ülésen terjesztette elő, hanem egy bizottságban, ilyenformán hivatalos döntés nem is születhetett. Estére az is egyértelművé vált, hogy egyáltalán nem volt semmiféle döntés, de olyannyira nem, hogy a kormányfő hat pontja nem is szerepelt a rendkívüli csúcs programjában, nem szerepelt a döntésre előkészített javaslatok között, ilyenformán Orbán fölszólalásában ugyan beszélt saját javaslatairól, de ezek a javaslatok az eljárási keretek közé nem kerültek. Semmilyen döntés nem született róluk. Hogy Orbán kiknek beszélt a hat pontjáról, azok mit mondtak róla, nem tudni. Legeslegvégül aztán az is kiderült, hogy Orbán pontjai voltaképpen nem is az ő pontjai: már szeptember 9-én szerepeltek Junckernek az Európai Parlamentben előterjesztett rendezésre vonatkozó javaslatai között, csakhogy akkor a testület többségében elutasította, többek között Orbán Viktor. 

Tovább

„L. Simon ennek a, ha kell, ha nem, nyerő típusnak a látványfigurája. Gazdagodási rágcsáló: ha egy hétig nem nyer valamit, túlnőnek a fogai és elpusztul”

Tovább

Tovább

A hét elején Lázár János a parlament egyik bizottságában kijelentette, hogy „eladtuk az összes mezőgazdasági cégünket, rég túl vagyunk a gazdálkodáson. Nem csinálja a magyar állam. Miért? Mert nem tudott gazdálkodni. Mert szétlopták, ellopták és szétcsalták az állami mezőgazdasági cégeket. Kinek kell ez a világ? Nem hiszem, hogy bármelyikük is ezt akarja, hogy ezen a pár százezer hektárom elkezdjünk gazdálkodni” – ezt mondta a képernyőn is látható szenvedélyességgel, majd még szenvedélyesebben folytatta: „és amikor szocialista kormány van, akkor a szocialista menedzsment lopja szét, amikor fideszes kormány van, akkor a fideszes menedzsment lopja szét”. Mennyire igaz: Kishantost például csakis azért nem tudták a szocialisták széthordani 1998-ban, mert elvesztették a választásokat. De ettől még igaz marad, ami igaz: jelentős lépéseket tettek ez irányban. Mint azonban látjuk, Ács Sándornéék föl sem lélegezhettek, mert hamarosan ott cuppogtak a fideszes csizmák a hantosi sárban, más kérdés, hogy ekkor már a szocialisták keltek a kishantosiak védelmére. Ha nem így lenne, nem volna Magyarország.

Tovább

Tovább

Mindenből van kiút, mert az idő majd kiforogja magát – vélhetően ezt gondolja a kormányfő, amikor egyik képtelen ötletét követi a másik, most épp befalazni készül az országot. Politikailag már korábban bezárta, szájal a fél világgal, komoly helyeken nem fogadják, ha igen, akkor csak azért, mert még mindig akad politikus, aki úgy gondolja, hogy jobb belátásra lehet bírni Orbánt. De ezek a találkozók inkább újabb és újabb szakítópróbák, ahol a magyar kormányfőnek viszonylag széles nyilvánosság előtt sikerül újra és újra bemutatnia, hogy milyen kemény ember vezeti a magyar népet, Ugocsa non coronat, eb ura fakó és így tovább. 

Tovább

Tovább

Tovább
Élet és Irodalom 2020