(Jean Rondeau: Bach Dynastie – Erato, 2017)

Rondeau játéka kegyetlenül hat, bénító pontokat nyom meg, a Bach Dynastie lemez hallgatása közben nem lehet mást csinálni. Rondeau-ból kétségkívül rocksztárt akar faragni a kiadó és a menedzsment: vagány, farmerban van, a promóciós videón mezítláb járkál és játszik, na meg persze szexszimbólum, ahogy a fellelhető soványka életrajzokból kiderül. Ám ő nem azért rocksztár, mert odapottyantották a szórakoztatóipar kellős közepébe, nem azért, mert Forman Amadeusával érzünk allúziót, hanem azért, ahogy játszik. Ráadásul ebben a mediatizált látványszemélyiségben is önazonosnak látjuk, és nem csak azért, mert aki Bachot jól játszik, az egyesül az univerzummal.

(Snétberger Ferenc Trió & Nils Petter Molvær – Müpa, február 22.)

„Amikor magyar jazzről esik szó, Snétberger lemezeit nyugodtan meg lehet mutatni bárkinek, mert ugyanaz a lélek mélyére hatoló érzés kerít hatalmába, mint Bartók zenéjét hallgatva. Belülről jön, az elválaszthatatlan kulturális kötődések a félreismerhetetlen hangzásvilágban testesülnek meg, és a szintó-roma származásig visszanyúló szálakkal körbefont zenei egység fájdalmas szépséggel árulkodik arról, kik is vagyunk mi itt Európa közepén.”

(ADHD – Müpa, február 12.)

„Csodálatosan fájdalmas feszültségek emelnek magasra egy országot a szemünk láttára, már-már remegünk a lemaradás tudatától, amikor megérkezik a kegyelemdöfés: az izlandi jazz.

Az izlandi jazz fogalmát sokáig a Mezzofortéval azonosítottuk, közismert és kísérőzeneként elhasználódott számaik azonban nem ragadják meg az északi életérzést, de koncertzenekarként ma is ugyanazt a forró, latinos fiesztát nyújtják, amit 25 évvel ezelőtt (a Budapesten élő dobosukat is felismertük a közönség soraiban). Az ADHD más, ők az első hangot megállás nélkül, másfél órán keresztül végiggombolyítva a szülőföldről mesélnek.”

(Brad Mehldau: Three Pieces After Bach – Müpa, január 13.)

Kegyetlen világ a koncertező világsztáré, mert a teleírt naptár rákényszeríti őket az olyan hibákra, mint most Mehldaut ez a Bach-projekt. A magam részéről észleltem a világ talán legjobb jazz-zonogoristájának a kreativitás irányába küldött segélyhívó jelzéseit, és azt kívánom, hogy kialakulhasson az áhított szorosabb viszony Bachhal. Ehhez az is hozzájárulna, ha nem keverednének bele a Bach-ihletettségű improvizációkba az olyan népszerű és Budapesten is többször játszott darabok részei, mint a Jeff Buckley-átirat vagy a Beatles Black Birdje.

(Európa Kiadó: Valahol lenni, 2016)

A kérdés tehát az: miért az EK lett a magyar rockzene megkérdőjelezhetetlen állócsillaga, hogyan találták meg Menyhárt Jenőék az örök élet receptjét?

A Valahol lenni lassan hat, első meghallgatásra semmi különös. Azért érezhetjük így, mert fokozatosan vezet vissza a normális zenehallgatás világába, ahol nem a stúdiókompresszorok pumpálják a hangképet, ahol nincsen csillogás, csupán korrekt a megszólalás, minden a helyén van.

A Grammy természetesen még mindig elsősorban a pénzről szól, még akkor is, ha a lemezipar az online megjelenéssel és terjesztéssel szemben lassan parciális jelenséggé zsugorodik, éppen ezért viszont itt azt láthatjuk, mely produkciók mögé hajlandók még így is beállni nagyobb erőkkel az akvizícióktól terhelt és a jazz legendás labeljeit ideig-óráig így megmentő kiadók. Kerülő úton tehát, de mégis eljutunk oda, hogy a jazz legkeresettebb kiadványaiból kapunk itt egyfajta szelekciót, miközben a minőség, az előadói nagyság inkább csak másodlagos tényező.

(Benjamin Clementine – Művészetek Palotája, december 12.)

A zseni énekes titkát még jó ideig fejtegetni fogjuk; a formai elemekben, a rubato énekbeszédben, a zenei,  főleg a zongorakíséretbe transzformált szabadságban, a befelé forduló személyiségből elemi erővel felszínre törő dalokban. 

(Anoushka Shankar: Land of Gold – Művészetek Palotája, november 19.)

Második gyermeke megszületéséről beszélve jut el a szíriai és kurd helyzetig, a kiszolgáltatott gyermekekig, addig a kontrasztig, hogy míg ő békében és nyugalomban nevelheti a sajátjait, addig mások ezt nem tehetik meg: erős, de megkerülhetetlen felütése egy olyan integráló, és emberfeletti zenének, amilyet a Müpában hallottunk.

(Terence Blanchard E-Collective – BJC, november 10.)   

Blanchard mély elmerültségben játszott, több mint érezhető volt, hogy belül egy történet zajlik; a kis beszúrások, a váratlan pillanatokban megszaladó futamok valahonnan a tudatalattiból törtek felszínre, érzelmekről, vívódásokról árulkodtak, és persze arról a hatalmas tehetségről, ami Blanchardot az egyik legjobb trombitássá emelték.

(Yann Tiersen szólóestje – Müpa, október 19.)

(A Budapest Ritmo Fesztivál Bartók-források címen megtartott nyitóestje és a fesztivál zárónapja; Müpa, október 13. és 16.)

(Nigun: Live inem Sargfabrik – Fonó, 2016)

(Knutdut Men: Dunno – BMC, 2016)

(Peter Brötzmann szóló és Miklós Szilveszterrel közös duókoncertje az Újbuda Jazz Fesztiválon – MU Színház, szeptember 2.)

(Dresch Quartet feat. Chris Potter – Opus Jazz Club, augusztus 16.)

(Gregory Porter: Take me to the Alley – Blue Note, 2016)

(Merzbow–Keiji Haino–Pándi Balázs: An Untroublesome Defencelessness – RareNoiseRecords, 2016)

(Joe Fritz Band – Budapest Jazz Club, július 9.)

(Keith Jarrett – Művészetek Palotája, július 3.)