Most a tizenkettedik kerületben járja az utcákat, jó lenne, ha itt találná meg a családját, mégiscsak előkelő környék. A házak előtt halmokba rakott törött bútorok, képkeretek és szebb napokat látott gyerekjátékok nem érdeklik. Gyakorlott szeme rögtön kiszúrja viszont a régi bonbonosdobozokat, azokban lapulnak a régi fotók. Ki tudja, miért, a lomtalanítások kifogyhatatlanok régi fotókból. Az ember azt gondolná, hogy a lakók az évek alatt már a szépapjukig visszamenőleg kidobták az összes rokonukat, amikor még mindig bukkannak elő fényképek nagynénitől örökölt albumokból, pincében vagy szekrény mélyén hánykolódó tekercses és bonbonosdobozokból. Ilyenkor mindig abban reménykedik, hogy ismét rábukkan egy családtagjára. Mivel a régi fényképekből nem igazán lehet jó pénzt csinálni, a lomkupac közepén trónoló termetes nő is hagyja őt nyugodtan kotorászni. Az is lehet, hogy már látta korábban, végül is Dédiéket is így találta meg.

Anyámnak nem volt olyan meggyőződése, hogy gyümölcs lenne. Leginkább halottként tudta volna elképzelni magát, de ez sehogy se jött össze neki. A többszöri kórházi kezelés olyan mértékben hozzászoktatta a szervezetét a nyugtatókhoz, hogy amikor maga ellen akarta azokat fordítani, egy lónak elegendő adag sem ütötte ki. Az osztályon nem a szokványos kórházszag terjengett, itt nem érződött fertőtlenítő, ürülék vagy főzelék szaga. A pszichiátrián használtruhaszag volt, meg műanyagpohár‑, műanyagasztalterítő- és szomorúságszag. A műanyag abroszok alól fellibbenő szomorúságszag nagymértékben anyám földszagú kipárolgásából állt.

Anyámnak nem volt olyan meggyőződése, hogy gyümölcs lenne. Leginkább halottként tudta volna elképzelni magát, de ez sehogy se jött össze neki. A többszöri kórházi kezelés olyan mértékben hozzászoktatta a szervezetét a nyugtatókhoz, hogy amikor maga ellen akarta azokat fordítani, egy lónak elegendő adag sem ütötte ki. Az osztályon nem a szokványos kórházszag terjengett, itt nem érződött fertőtlenítő, ürülék vagy főzelék szaga. A pszichiátrián használtruha-szag volt, meg műanyagpohár-, műanyag­asz­talterítő- és szomorúságszag. A műanyag abroszok alól fellibbenő szomorúságszag nagymértékben anyám földszagú kipárolgásából állt.

Már gyerekkorában is bizalmatlanul méregette a tárgyakat, nem hitt a mozdulatlanságukban. Úgy gondolta, hogy ezzel csak álcáznak valamit, valami fontosat, ami elárulná a lényegüket, sőt, mindennek a lényegét. A fák, amelyek legfeljebb csak hajladoznak, ha fújja őket a szél, vajon titokban nem húzzák ki gyökérlábaikat a földből, és indulnak el másik erdőt, másik utat vagy másik ligetet keresni? Vagy az ajtó mögötti szoba: létezik egyáltalán, mikor épp nem látja senki? De minden helyben maradásra ítélt dolog közül a szobrok voltak számára a leggyanúsabbak. Biztos volt benne, hogy élnek, és amikor nem figyelik őket, átmozgatják megmerevedett végtagjaikat. Emlékszik a Vidámparkban egy kisfiúszoborra; mindig szerette volna megnézni, hogy záróra után mit csinál, de félt egyedül odamenni. Éjszaka, ha felébredt csendben fülelt, hogy megtudja, a játékok játszanak-e egymással, amíg ő alszik. Kitalálta, hogy körberajzolja őket, de ez nem bizonyult jó ötletnek, hiszen így, még ha esetleg el is mozdultak, vissza tudtak állni pont ugyanoda, ahol voltak.

Már rég kinézte magának a házat. Az École de Nancy egy nem túl hivalkodó, mégis mesterdarabja. Magas, karcsú, háromszintes épület, meredek nyeregtetővel. Az alsó szinten nagy, osztott ablakok, egykor fehér spalettákkal, a fala világosbarna. Csendes, egyirányú utcácskában áll, ahova a vasúti töltés felől, a Quai de la Bataille-ról lehet rákanyarodni. Ideális hely. Az öreg tábornok nem nagyon járt el otthonról, legalábbis egyedül nem. Egyszer látta, hogy a feleségével taxiba szállnak, és az öregember „voilà, voilà” felkiáltással üdvözli a sofőrt. Elég zavartnak tűnt. Három hete figyeli, naponta több órán keresztül a házat: az idős páron kívül nincs más lakója. A postás és hetente egyszer egy nagydarab nő az egyetlen látogatójuk.