Miközben a hazai médiát uraló kormánysajtó dicshimnuszokat zeng országunk állapotáról és a hozzá vezető kormánypolitikáról, a más fórumokból tájékozódó gyökeresen eltérő képet kap rólunk. Jóllehet a mainstream nyugati sajtóban a kritika fő tárgya a magát illiberálisnak nevező, az autokráciák felé nyitó orbáni politika, a kétféle olvasat közötti kontraszt a gazdasági mutatók nemzetközi összevetése alapján is szembeszökő.

Csillag István: A magyar banánköztársaság. Kalligram Kiadó, Budapest, 2023, 288 oldal, 3990 Ft

A szerző kiábrándultsága a legutóbbi választásokat követően vált végletessé. A Minden fordítva címmel 2020-ban megjelent írása még a rezsim kifulladásának reményével kecsegtetett: akkor az Orbán-rendszerre is érvényesnek találta Margaret Thatchernek a szocializmusról tett kijelentését, miszerint az vele a probléma, hogy „a végén úgyis elfogy a másoktól elvett pénz” (79.). A szellemes hasonlatokkal és vészjósló tanmesékkel tarkított, lehangoló elemzések mellett azért időnként a politikusi vénájából fakadó optimizmus is előbukik a szerzőből, olyankor, amikor mozgósítja, tettekre buzdítja olvasóját.

A bankszektor tulajdonviszonyainak az elmúlt tíz évben végbement átrendezése jelentősen növelte annak politikafüggőségét. A politikai hatalom ma már a magyar bankpiac negyedét elfoglaló pénzintézeti kört tartja tulajdonosi befolyása alatt, és a további térnyeréséhez is megvannak az eszközei. A bankrendszer átalakításának azonban nem csupán az eredménye ad okot aggodalomra, hanem az ennek során alkalmazott módszerek is, amelyek egyúttal az Orbán-rezsim természetéről is sokat elárulnak.

Ma már nemcsak amiatt kell aggódnunk, hogy mekkora hányadát kapja meg az ország a talpon maradásához szükséges uniós forrásoknak, ha­­nem amiatt is, hogy a magyar gazdaság szereplői hozzájutnak-e megfizethető költségű hitelekhez. A jegybank és a kormány kényszerűen megszorító politikája rontja a bankok hitelezési hajlandóságát, miközben a felszökő kamatok és az árrobbanás miatt gyorsan növekvő kiadások megnyirbálják a vállalatok és a háztartások hitelképességét. A kialakuló hitelszűke pedig növeli a gazdaság visszaesésének az esélyét és mértékét.

Újabb ágazati sarcokkal igyekszik betömni a kormány az állami költségvetésen jórészt maga teremtette hatalmas lyukat. Van hová visszanyúlnia, hiszen ezt a fegyvert már 2010-ben is bevetette az akkori adósságválság kezelésére. Az extraprofitadónak keresztelt mostani elvonás, hasonlóan a korábbi ágazati különadóhoz, nem csupán az államháztartás rendbetételét szolgálja, hanem az orbáni klientúra piaci térnyerését is megkönnyíti. Az új adó a kormány népszerűségét is növeli, mivel a bevétel zömét, a hivatalos indoklás szerint legalábbis, a családok védelmére, „rezsicsökkentésre” fordítják.

Harmadik ciklusának a végéhez közeledik a magát NER-nek becéző Orbán-rendszer. Ideje, hogy ezzel maga a rezsim is véget érjen, amely már idáig is nehezen helyrehozható anyagi és eszmei károkat okozott a magyar (és az európai) társadalomnak. A romok tetején egy kiváltságos körnek csillogó világot is felépítettek ugyan, ám ennek árát generációkon át fizetheti a magyar nép. Cikkemben a rombolásnak csupán a gazdaságot érintő szeletével foglalkozom: a pénzügyi források kiszivattyúzásának és a nemzeti vagyon elsajátításának főbb módszereit és következményeit igyekszem számba venni.

A járványtól lebénult gazdaságok újraéledésével a fejlett világból már régen eltűnt infláció is felütötte a fejét. A vita akörül zajlik, vajon az árak tartós vagy átmeneti növekedésével kell-e számolni, hiszen ezen múlik, hogy szükséges-e beavatkozni, és ha igen, akkor milyen eszközökkel. Egyes elemzők már a stagfláció – a hetvenes években megismert – rémével riogatnak, azzal, hogy a magas inflációhoz lanyha gazdasági növekedés társul.

Az utóbbi hetekben megváltozott a megszokott felállás: a visszafogott Varga Mihálytól a vakmerőségre hajlamos, ultralaza monetáris politikát vivő Matolcsy György vette át a költségvetési fegyelem őrzőjének szerepét. Vajon minek köszönhető a szerepcsere? Miért adta föl egyensúlyőrző attitűdjét a pénzügyminiszter, és miért kezdett aggódni a jegybank elnöke az árstabilitásért? A magyar gazdaságpolitika alakítóinak a nyilvánosság előtt zajló vitája vajon most is Orbán Viktor kettős beszédének a megnyilvánulása, miként a múltban volt, vagy a jegybank önállósulásának kifejeződése? És, ami a legfontosabb, hogyan hat az összhang látványos hiánya a gazdaság működésére?

Kornai János: Töprengések. HVG Könyvek, Budapest, 2021, 158 oldal, 3900 Ft

A kötet önéletrajzi elemekkel átitatott írásaiban központi téma a tudósi felelősség firtatása. Kornai Jánost régóta foglalkoztatja a szocialista gazdaság reformjának kérdése. Ő nem csupán a marxizmussal (és a kommunista párttal) szakított 1956-ban, hanem a reformerséggel is, miután ráébredt, hogy nem a szocializmus reformjára, hanem más rendszerre van szükség. A Közgazdaságtudományi Intézet egymást követő politikai korszakait és a különböző eszmei áramlatokat, valamint azok fő képviselőit bemutató írásában a reformokat mereven elutasító álláspontját is felülbírálja, elismerve, hogy azok nyomán is történtek pozitív változások.

Sokba került már eddig is a COVID-járvány okozta gazdasági válság, és a költségek jó része még csak ezután jelentkezik. Az első év gazdasági káráról a megismert mutatószámok alapján már kezd összeállni a kép. A válság hatására beindult folyamatok a jövőben várható gazdasági veszteségek természetéről és nagyságrendjéről is elárulnak valamit. A veszteségeket a megújulásnak a válság által felkínált, ám sajnálatos módon elszalasztott lehetősége is tetézi.

Az idei év sok szempontból drámai volt, és ez alól a magyar gazdaság sem kivétel. Bár annak hanyatlása, az életszínvonal romlása és a társadalom további polarizálódása a járványból fakadó világjelenség, mértékük a válságkezelés módjától is függ. Az Orbán-kormány mulasztásai részben az ideológiájából, részben a hatalmi és a személyes üzleti érdekeit előtérbe helyező politikájából származnak. A parciális érdekek vezérelte, a leginkább rászorulókat cserben hagyó magyar válságkezelés túl azon, hogy tovább élezi a szociális feszültségeket, a gazdaság egésze szempontjából sem hatékony.

A sok rossz mellett, ami mostanában történik velünk, egy örvendetes esemény is bekövetkezett szeptemberben. A jó hírt hozó hitelminősítő cég, a Moody’s változatlanul hagyta ugyan a magyar állam adósi besorolását, de annak „stabil” jelzőjét „pozitív kilátásúra” cserélte. A derűlátó lépés időzítése a járvány lefutását övező növekvő bizonytalanságon túl azért is meglepő, mert a pandémia gazdasági hatásainak itthoni kormányzati kezelését többnyire elégtelennek tartják az elemzők. A válságból való kilábalás mikéntje szempontjából ezért nálunk különösen fontos a kérdés, hogy a járvány elültével vajon miféle világban találjuk majd magunkat.

A koronavírus okozta járvány megfékezésére világszerte hozott intézkedések súlyos gazdasági válságokat idéztek elő, amelyek kezelése további kormányzati beavatkozásokat igényel. A járvány terjedésének hiányos ismerete, illetve a hatások kiszámíthatatlansága eleve kérdésessé teszi e beavatkozások eredményességét. A magát NER-nek nevező rendszer eddigi működése alapján azonban azt is jó okunk van feltételezni, hogy a járvány örvén nálunk olyan intézkedéseket is meghoztak, amelyek elsősorban nem a gazdasági károk mérséklését, hanem a kormányfőhöz kötődő üzleti kör gyarapodását szolgálják.

A magyar bankrendszert változó mértékben és módszerrel tartja befolyása alatt a politikai hatalom. A rendszerváltást követően a bankok fokozatosan kiszabadultak a politika fogságából, ám néhány év elteltével a kormányok újra aktivizálódtak: eleinte finomabb, majd egyre durvább módszerekkel próbálták a szolgálatukba állítani őket. A kormányzati befolyás megnöveli a kockázatos kihelyezéseket, és gyengíti a bankok tőkeerejét. A bankrendszer emiatt szükségessé váló stabilizálása súlyos terhet rak a társadalomra, miközben a kockázatokat megnövelő állami beavatkozásra is módot ad, és így egyfajta ördögi kör kialakulásához vezet.

Európa gazdaságát az „új normalitás” kísértete járja be. Másféle jelenségeket és összefüggéseket tapasztalunk, mint amiket megszoktunk. A gazdag országokban eltűnőben van a korábban rettegett infláció, többségükben a növekedés is alig érzékelhető, hiába ösztökélnek költekezésre a jegybankok negatív kamataikkal és pénzinjekcióikkal. A fejlett világban megjelent „új normalitás” azt a tévhitet kelti a magyar döntéshozókban, hogy nekik sem kell olyan „régimódi” inflációs tényezőkkel számolniuk, mint az árfolyamgyengülés, a béremelkedés vagy a hitelbőség.